2018. okt 18.

Ami elől menekülünk, az utolér

írta: SzabóElvira
Ami elől menekülünk, az utolér

Találkozás személyiségünk árnyékrészével

Arra kérem a kedves Olvasót, szánjon arra öt percet, hogy végigtekintsen az életén, és elgondolkodjon az alábbi kérdésen: van az életében olyasmi, ami bosszantja, ami kellemetlenséget jelent, ám ez mégis újra és újra visszatér? Lehet szó egy álomról, egy élethelyzetről, egy embertípusról, ami azonnal beindítja a reakciót: „jaj ne!”. Ha még futja rá ebből az öt percből, amit talán egy nyugtató fürdő vagy lassú teaszürcsölés közben talál a napjában, vegye számba azt is, hogy pontosan mi az, ami annyira irritáló?

C. G. Jung pszichológus számos bölcsességgel ajándékozott meg minket az emberi lélek természetéről, többek között azzal a mély tanulsággal is, hogy ha úgy érezzük, falra mászunk valamitől vagy valakitől, akkor érdemes magunkra figyelnünk – mert talán sikerül meglátnunk azokat a részeinket, amelyek eddig árnyékba borultak. Marie-Louise von Franz analitikus, Jung tanítványa azt mondja, e mögött a jelenség mögött az áll, hogy „a legtöbb ember nincs teljesen tudatában a személyiségvonásainak”. Amit nem ismerünk, pontosabban nem akarunk tudni saját magunkról, az száműzetésbe kerül személyiségünk ún. árnyékrészébe. Ám e tulajdonságaink hírt adnak a létezésükről – a kapcsolatainkban, az álmainkban.

silhouette_woman_tree.jpg

Miért ne akarnám olyannak látni magam, amilyen vagyok?

Hogy miért volna szükség arra, hogy személyiségünk egy része rejtve maradjon előttünk? „Szeretjük úgy képzelni, hogy értelmesek, nagyvonalúak, jó természetűek, ügyesek meg még ki tudja, milyenek vagyunk. Ám vannak olyan tulajdonságaink is a teljes személyiségünkben, olyan alárendelt (inferior) tulajdonságok, amelyeket nem ismerünk” – írja Von Franz Az álmok útján című kötetben. Tegyük fel, rendszerető és rendszerező egyéniségek vagyunk, az életünkben pedig a tiszta feltételeket és viszonyokat kedveljük, különben felborul a lelki nyugalmunk. Nagy erőfeszítést teszünk arra, hogy mindig minden rendben legyen és menjen. Vagy tegyük fel, fontos számunkra, hogy határozottan képviseljük az álláspontunkat, és részünk legyen a döntésekben – azt tartjuk magunkról, hogy magabiztos és talpraesett egyéniségek vagyunk.

De talán nem is mindig vagyunk olyan biztosak a dolgunkban, amennyire sugározni szeretnénk, de ezt a világért se ismernénk be. Vagy pedig az az igazság, ha nem fordítanánk akkora figyelmet a rendre és arra, hogy mindent letisztázzunk és tisztába tegyünk, akkor váratlan és megjósolhatatlan helyzetekbe keverednénk, és még a végén hibát követnénk el – azt, hogy bennünk is van hajlam a káoszra (hiszen a – matematikai értelemben is vett – káosz az élet és minden ember része), nem akarózik bevallani magunk előtt. „A legtöbb ember azokkal a tulajdonságaival azonosítja magát, amelyek elfogadhatóvá teszik őt a társai előtt, ezért az árnyék általában félszeg, alárendelt, és olykor még egy kicsit gonosz vagy szociálisan ügyetlen is lehet.”

shadow-man-1191081_2_1.jpg

Én aztán tuti nem…

Mindenki vet árnyékot – írja von Franz. – Ha például sokat gondolkodunk, akkor az érző oldalunk viszonylag alsóbbrendű vagy fejletlen lesz, mert nem figyelünk oda rá eléggé. Ha valaki nagyobbrészt gépekkel és technikai dolgokkal foglalkozik, akkor hajlamos elhanyagolni a fantáziáját vagy a művészi tehetségét. Ám ha elfojtjuk az árnyékunkat, akkor csak félemberek vagyunk. […] Amikor fáradtak vagyunk, vagy nagy nyomás nehezedik ránk, gyakran megjelenik egy másik személyiségünk. Például nagyon jóindulatú és segítőkész emberek hirtelen könyörtelen egoistákká válnak. Mindenkit félretaszítanak, és undokok lesznek. Olyankor is megjelenik az emberek árnyékoldala, amikor influenza vagy más betegség gyötri őket. Vagy ott vannak a mindig jókedvű, vidám és vállalkozó kedvű emberek, akikből aztán egy napon rosszkedvű, morgó medve lesz, és ilyenkor az az érzésünk, hogy még soha nem láttuk őket ilyennek. Hirtelen megváltozik a jellemük, mert áttör az árnyékuk.”

Napvilágra kerül, ami eddig rejtve volt

mirror_trees2.jpgHa úgy érezzük, életünk alapköve a rend, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a munkahelyünkre egy új kolléga vagy a közös albérletbe egy olyan lakótárs, aki baromira szétszórt. Az íróasztala egy rémálom, soha nem mosogat el maga után, mindenhonnan elkésik, és „semmiben sem lehet számítani rá”. Vagy ha a magabiztosságunkat tartjuk a legnagyobb erényünknek, biztosan mellénk sodor valakit az élet, aki „tutyimutyi”, talán dadog is, esetleg szociális fóbiája van; olyasvalakit, akinek még véletlenül se mondhatjuk meg nyíltan, hogy „figyelj, állj a sarkadra”, hiszen már így is rettentően félénk. Az illető szinte szálka a szemünkben, ám mégis együtt kell élnünk vele, nem seprűzhetjük odébb.

Mindannyiunknak megvannak úgymond a kedvenc, a legjobb ellenségeink, akik általában az árnyékunkat jelenítik meg. Ha valaki kárt okoz nekünk, akkor természetes reakció az, hogy elkezdjük utálni az illetőt. De ha valaki sosem ártott nekünk, és mégis olyan őrülten irritálni kezd minket, minden alkalommal, amikor belép a szobába, hogy le tudnánk köpni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az árnyékunkat személyesíti meg.”

Többek között azért sem sikerül kiseprűzni az életünkből ezeket az embereket (vagy ha mégis, rövidesen betölti a helyüket valaki más), mert a személyiségünkből sem tudjuk kiseprűzni ezeket a tulajdonságainkat. Seprűzés helyett az a megoldás, ha ránézünk a korábban rejtett részeinkre, és integráljuk őket az énképünkbe – személyiségünk teljességéhez árnyékos oldalunk is hozzátartozik. Ugyan feladunk néhány, önmagunkkal kapcsolatos illúziót („Az én életemben rend van, nem lehet benne kiszámíthatatlanság”, „Mindig minden helyzetben magabiztos vagyok és tudom, hogyan cselekedjek”), viszont ha elfogadjuk, hogy létezik a személyiségünknek ez az aspektusa is, akkor nem fognak többet irritálni ezek a tulajdonságok, sem magunkban, sem másokban. Hogyan tehetjük meg mindezt? Íme Marie-Louise von Franz javaslata:

Ilyenkor… a legjobb leülni és egy darab papírra leírni az [irritáló] illető tulajdonságait. Aztán jól megnézni és azt mondani: „Ez én vagyok.” Egyszer, tizennyolc éves koromban megcsináltam ezt, aztán belevörösödtem-beleizzadtam, mire befejeztem. Igazi megrázkódtatás találkozni az árnyékunkkal.

Szabó Elvira

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

A cikkhez felhasznált idézetek forrása:
Az álmok útján. Marie-Louise von Franz beszélgetései Fraser Boával az álomértelmezésről. Ursus Libris, Budapest, 2006.

A cikk eredeti, teljes változata, amelyben két álomértelmezés is olvasható a témához kapcsolódóan, a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg.

Szólj hozzá

pszichológia önismeret önfejlesztés gyökerek és szárnyak Szabó Elvira