Amikor gyerek voltam, ez a mondat teljesen hétköznapinak számított az iskolákban. Sajnos rá kellett jönnöm  - amikor a saját gyerekeim is iskolába kerültek, – hogy még mindig él. Pedig ha valamivel, ezzel igazán tönkre lehet tenni egy gyerek fejlődő önbizalmát, önértékelését, énképét. Szerencsére ma már nem ez az általánosan jellemző, köszönhetően azoknak a pedagógusoknak, akik túljutottak a pusztán autoritás-elven működő oktatási-nevelési nézeteken. Nézzük most meg, hogyan hat a megszégyenítés!

A nyilvános megszégyenítés kiközösít, pellengérre állít, alkalmatlannak minősít. Ismerjük jól az érzést, amikor a vér az arcunkba szökik, s érezzük, hogy még a fülünk hegye is ég. Amikor legszívesebben elsüllyednénk a föld alá. Nem véletlen, hogy a mások feletti hatalomgyakorlás jól bevált eszköze a megszégyenítés, az áldozattá tétel: a megalázott ember elveszti erejét, hatóképességét, önérzetét, identitása darabokra hullik, szinte megsemmisül.

A megszégyenítés ugyanakkor jól ismert szocializációs eszköz is: a társadalom, a „nagyok” normáit, a számunkra jelentős másik elvárásait közvetíti. Gyerekkorunkban a „jelentős másik” – szülő, pedagógus - mindennél fontosabb, ezért a megszégyenítő tekintet valódi büntetést jelent és ezáltal hatásos eszköze lehet a viselkedés korrekciójának. Csak később, felnövekedve kapunk esélyt arra, hogy felfedezzük, nem a „mások szeme” az egyedüli tekintély, ahogy Heller Ágnes írja „hatalmát meg kell osztania egy morális tekintéllyel, a belső tekintéllyel – a lelkiismeret hangjával.”

Megszégyenítés az iskolában

„Állj fel kisfiam, hogy mindenki lássa, ezt a rajzot te készítetted. Azért mutatom meg, mert ez az, ahogy nem szabad csinálni. Ugye megkértelek benneteket, hogy a lila tálat senki se színezze lilára? De te vagy süket vagy, vagy elábrándoztál, ahogy szoktál, ugye, hogy ezt nem hallottad! Látja mindenki?! Képes volt lilára színezni a tálat! Értékelhetetlen munka, ezt jobb lett volna meg se csinálni. Ülj le, egyes!” (egy harmadikos osztályban megtörtént jelenet)

Amikor a pedagógus megszégyeníti a gyereket, olyan hatású, mintha a gyerek egyszerre két pofont kapna: az egyik az önbecsülését, a másik a szociális helyzetét károsítja. Én pontosan emlékszem azokra a gyerekekre, akiket az osztályfőnökünk rendszeresen megalázott. Perifériára sodródtak, s mi magunk, a „jó” gyerekek is bizonyos fajta viszolygással fordultunk feléjük. De jól emlékszem arra is, amikor én voltam soron, amikor az én arcom égett a szégyentől, mert épp nem jutott eszembe a válasz. („Na, pont rólad nem gondoltam volna! Tőled nem ezt vártam, hát te sem tudsz többet, mint xy…”) Nem volt kedvem sem a szünetben, sem délután játszani a többiekkel. Sőt, a szememet sem nagyon mertem rájuk emelni, nehogy meglássam tekintetükben a saját szégyenemet.

A megszégyenítés válfajai

Lehet úgy alkalmazni a megszégyenítést, hogy azt rögtön követi a feloldozás és a közösségbe való visszafogadás. Ezt „megbocsátó” megszégyenítésnek nevezzük. Ilyenkor a megbocsátás és újra elfogadás arra ösztönöz, hogy a többiek által elítélt viselkedést ne ismételjük. Visszafogadottként feloldódik a szégyen fájdalma, újraépülhet az önbecsülés.

A másik típusú, ún. „stigmatizáló” megszégyenítésnek viszont tartós hatása van azáltal, hogy nem engedi feloldozni a bűnöst, a közösséget folyton emlékezteti a helytelen cselekedetre, így a címke a személy identitásának részévé válik és hosszú távon befolyásolja viselkedését, mégpedig épp a normaszegés irányában.

Egy 2013-as vizsgálatban a kutatók a két fenti változatot modellálták egy számítógépes közösségi játék segítségével. A játékban lehetőség volt a csalásra és akit lelepleztek, azt vagy „megbocsátó” vagy „stigmatizáló” módon büntették. Az eredmények szerint a „stigmatizáló” csoport tagjai a lebukás után sokkal többet csaltak, mint a „megbocsátó” csoportba tartozók. Vagyis ahelyett, hogy tanultak volna a leckéből, még inkább megerősödtek a helytelen cselekvésben, mint akiknek már úgyis mindegy.

Ez az eredmény egyértelműen alátámasztja a megszégyenítés stigmatizációs formájának az önképre és a közösségi viselkedésre kifejtett károsító hatását.

Nem lehet elégszer elmondani: sem otthon, sem az iskolában nem lenne szabad megalázni, címkézni a gyereket!

Helyette alkalmazhatók sokkal kreatívabb, empátián alapuló nevelési módszerek is: legyünk következetesek, de egy átlátható, empatikusan kialakított szabályrendszer alapján. Inkább jutalmazzunk büntetés helyett és ne feledjük, a legjobb eszköz a példamutatás. 

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

Felhasznált irodalom: 

Heller Ágnes: A trauma szégyene, a szégyen traumája,  Múlt és jövő, Budapest, 2006

Giorgio Coricelli , Elena Rusconi d, Marie Claire Villeval (2013):Tax evasion and emotions: An empirical test of re-integrative shaming theory, In: Journal of Economic Psychology

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában