Talán tapasztaltuk már, hogy hiába gyakoroljuk a pozitív gondolkodást, hiába ismétlünk ahhoz hasonló mondatokat, szinte mantraként, mint „jól fog sikerülni”, „fő az optimizmus, minden rendben lesz” stb., újra és újra becsúsznak negatív pillanatok az életünkbe. Nemcsak becsúsznak – továbbra is jelen vannak. Ennek oka, hogy az, miként tekintünk az életünkre és benne önmagunkra, mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk, és nem olyan könnyű felülírni. Ha szeretnénk máshogy állni a dolgokhoz, máshogy reagálni adott helyzetekben, először meg kell ismernünk a fontos kérdésekkel kapcsolatos gondolkodási beállítódásainkat.

Mindset – mentális iránytű és túlélőkészlet

Kelly McGonigal egészségpszichológus, a Stanford Egyetem kutatója A stressz napos oldala című könyvében megkülönbözteti a kevésbé fontos és a nagy jelentőséggel bíró hiedelmeket. Végül is az életünk egésze, a dolgaink alakulása szempontjából nem kulcsfontosságú, hogy szerintünk a répatorta finomabb, vagy a csokitorta, hogy úgy véljük, nincs pihentetőbb, mint a tenger hullámain ringatózni (bár ha ez a vélekedés ahhoz vezet, hogy egy vitorlással körülhajózzuk a Földközi-tengert, akkor már számít – de ehhez másfajta hiedelmek is kellenek). Ám vannak olyan hiedelmek, amelyek alapvetően befolyásolják, hogyan érzünk, gondolkodunk és cselekszünk – ezeket nevezzük gondolkodási beállítódásnak vagy angolul mindsetnek. Ezek a fontos alapvetéseink, amelyekkel telepakoljuk a puttonyunkat, hogy kéznél legyenek és hasznos támpontként szolgáljanak majd életünk elágazásainál, emelkedőinél és lejtőinél.

„A beállítódássá váló hiedelmek túlmennek a preferenciákon, a tanult tényeken vagy az intellektuális véleményeken. Ezek olyan alaphiedelmek, amelyek az életfilozófiánkat tükrözik. A gondolkodási beállítódás általában az arra vonatkozó feltételezésünkön alapul, hogyan működik szerintünk a világ, például hogy egyre kevésbé biztonságos a világ, a pénz boldogít, mindennek van valamilyen oka, vagy hogy az ember képtelen megváltozni. Az ilyen hiedelmeknek megvan az a képességük, hogy formálni tudják azt, ahogyan az élményeinket értelmezzük és döntéseket hozunk. Amikor aktiválódik egy beállítódás – mert egy emlék, egy helyzet vagy valaki megjegyzése életre kelti –, hatására hirtelen feltolulnak a gondolatok, az érzelmek és a célok, amelyek megszabják, hogyan viszonyulunk az élethez. Ez viszont befolyásolni tudja a hosszú távú következményeket, többek között az egészségünket, a boldogságunkat, sőt még a várható élettartamunkat is.”

Például ha a gondolkodási beállítódásunk szerint a jó életminőséghez hozzájárul, hogy óvjuk a környezetünket és karbantartjuk a testünket, az vezethet olyan szokás kialakításához, hogy biciklivel közlekedünk. Ha azt gondoljuk, az öregség a bölcsesség, lelassulás és nyugalom időszaka, akkor pozitív elvárásokkal tekintünk elé, vigyázunk az egészségünkre, és takarékoskodunk a nyugdíjas éveinkre, hogy minél tartalmasabban tölthessük őket. Illetve ahhoz, hogy belevágjunk egy nagy tengeri vitorlázásba, nem elég a tenger és a hajózás szeretete, hanem olyan mindsetre is szükség van, mint hogy „kalandok nélkül mit sem ér az élet, és fontos, hogy mindig új dolgokba vágjam a fejszémet”.

1. példa
Nem a stressznek van negatív hatása, hanem annak, amit gondolunk róla

Kelly McGonigal azt írja, döntéseink, pszichés jóllétünk és testi egészségünk szempontjából egyaránt kiemelkedően fontos a stresszel kapcsolatos gondolkodási beállítódásunk. Hogyan? – merülhet fel bennünk. – A stressz káros, ezt ezerszer hallottam már! Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy a stressz nem ártalmas, hanem teljesen természetes jelenség, az életünk velejárója, és azzal ártunk igazán, ha mumust faragunk belőle.

Szervezetünknek többféle stresszválasza van (erről lásd korábbi cikkünket), amelyeknek része lehet az, hogy erőforrásaink mozgósításával megfelelünk a kihívásoknak, és hogy levonjuk a következtetéseket a stresszhelyzetekből, ekképpen tanulva és fejlődve életünk során. S természetesen létezik olyan stresszválasz is, amikor ledermedünk, vagy épp túlzott agresszióval reagálunk a stresszre. E reakciók mögött különböző élettani és agyi folyamatok állnak, és az, hogy milyen típusú reakció fog lejátszódni bennünk, alapvetően függ a stresszel kapcsolatos hiedelmeinktől. Abban, hogy a stressz káros vagy előnyös hatással (mert ilyen is létezik) van-e ránk, hogy a stressz nyomán romlik az egészségünk, vagy épülünk belőle, a kutatások szerint az a döntő, hogy miként vélekedünk a stresszről! Mit gondolunk: a stressz „öl, butít és nyomorba dönt”, vagy azt szolgálja, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet? Elképesztő, hogy ez a felfogásbeli különbség meghatározza nemcsak a lelkiállapotunkat, de az élettani folyamatainkat is! No és természetesen egy sor döntésünket azzal kapcsolatban, hogy mennyire merjük magunkat stresszhelyzetbe hozni, kihívások elé állítani, komfortzóna-átugrásra késztetni.

Ha azt gondoljuk, „úristen, megint szétstresszelem magam”, és azzal próbáljuk csillapítani a szorongást, hogy azt ismételgetjük, „biztosan minden rendben lesz” – nos, ez mint halottnak a csók. McGonigal szerint ilyenkor egy beállítódásváltoztató beavatkozás segíthet. Vagyis forgatni egyet az elménk kerekén, és újraértelmezni a stresszt: azt gondolni, hogy olyasvalami, amiből erőt merítünk – ahogy arra a tudományos kutatások alapján is van bizonyíték. A feszültséget, amit stressz átélésekor érzünk, nem szorongásnak és annak jelének tekinteni, hogy nem vagyunk elég jók, hanem egészséges izgalomként felfogni, ami felpörget annak érdekében, hogy kihozzuk magunkból a maximumot.

„Ön vajon kimerítőnek és energiaszivattyúnak tartja a szorongást, vagy inkább energiaforrásnak? Amikor remegni kezd a keze vagy a lába, annak jeleként értelmezi vajon, hogy most kapcsolt magasabb fokozatba az agya és a szervezete? Aki képes izgalomnak, energia- és motivációforrásnak felfogni a szorongást, az a segítségével képességei legjavát tudja nyújtani.”

2. példa
Nem mindegy, hogy „jó vagyok”, vagy hogy „folyamatosan teszek azért, hogy jó legyek”

Carol Dweck, aki a teljesítmény és sikeresség tényezőit kutatta a Stanford Egyetemen, arra jutott, hogy az eredményességet alapvetően meghatározza, hogy valaki növekedési beállítódással (growth mindset) vagy rögzült beállítódással (fixed mindset) rendelkezik-e. Míg az utóbbi csoportba tartozók azt feltételezik, hogy a képességeik és tehetségeik stabil személyiségvonások, addig az előbbi csoportba tartozók úgy vélik, hogy a képességeiket és tehetségüket erőfeszítéssel és gyakorlással kimunkálhatják. Vagyis mit gondolok: kell-e küzdenem az életben, vagy nem (esetleg azt, hogy nem érdemes… – példaként hozva a magyar kultúra egyik legkárosabb beállítódását).

A növekedési beállítódás kialakulásában (illetve annak hiányában) kulcsszerepet játszanak a gyerekkorban kapott visszajelzések. Ha úgy dicsérjük a gyerekünket, hogy „de okos vagy!”, azzal a szavak mögött azt sugalljuk, hogy elég az, hogy jó képességű, és innentől kezdve nem is kell semmit tennie. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk megtanuljon küzdeni, fejleszteni az adottságait, akkor az erőfeszítéseivel kapcsolatban kell visszajelzést adnunk: „Tetszik, hogy olyan kitartóan gyakorolod a rajzolást, látom, hogy igazán jó szeretnél benne lenni!”

Laura Markham pszichológus a Békés szülő, boldog gyermek című könyvben felhívja a figyelmet a hiteles nevelői visszajelzés fontosságára. Ha a felnőtt mindenre pozitív visszajelzést ad, akkor a gyereknek nem lesz reális képe a saját munkájáról, úgy érezheti, bármit tesz, az automatikusan jó és dicséretet érdemel – később pedig elbátortalanodik és feladja a törekvéseit, ha nem érkezik azonnal pozitív megerősítés. Előfordulhat az is, hogy a gyerek érzi, hiába a dicséret, ez a rajz/építmény stb. nem lett olyan kidolgozott, mint szokott, és kételkedni kezd önmagában. Érdemes értékelnünk a gyerek belefektetett munkáját, hogy „erősen koncentrál”, érdeklődik, és örömét leli az adott tevékenységben – majd nyugodtan megkérdezhetjük, elégedett-e az eredménnyel. Így nemcsak a növekedési beállítódás kialakulását segítjük elő, hanem azt is, hogy a gyermek képes legyen a maga mércéje szerint fejlődni – érezni, hogy ezt az alkotást befejezettnek tekintheti, vagy érdemes-e még dolgoznia rajta.

Emlékeztessük magunkat újra és újra!

Gondolkodási beállítódásaink úgy alapozzák meg döntéseinket és tetteinket, mint a fa törzsét és lombozatát tartó gyökérzet. Ha azt észleljük, hogy nem jól működünk, illetve következetesen nem úgy működnek a dolgaink, ahogy szeretnénk, akkor érdemes megkeresni az emögött meghúzódó hiedelmet (pl. „a stressz kikészít”, „magas az IQ-m, ez már önmagában garancia a sikerre”), és végiggondolni, megfelel-e a valóságnak, vagy a rendelkezésünkre álló ismeretek és tapasztalatok fényében érdemes-e módosítanunk rajta? (Szinte biztos, hogy igen.) Alaphiedelmeink igen makacsok: nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni őket. Minden egyes alkalommal, amikor az új mindset szerint cselekszünk, más lesz a kimenetel (pl. a stresszből energiát nyerünk, és ezáltal jobban teljesítünk, vagy a kitartásunk sikerélményt hoz). A régi mindset minden bizonnyal sokszor meg fog még szólalni bennünk – ilyenkor újra és újra idézzük eszünkbe az új beállítódást. Nem mantraként, hanem az újfajta tapasztalásaink lenyomataiként.

Szabó Elvira

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

A cikk eredetileg a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, itt...

A cikkhez felhasznált irodalom:

• Kelly McGonigal: A stressz napos oldala. Miért jó a stressz és hogyan bánjunk vele ügyesebben? Ursus Libris, Budapest, 2016.
• Laura Markham: Békés szülő, boldog gyermek. A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete. Ursus Libris, Budapest, 2016.