Nagyon nem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdést:

Ha most lennél fiatal, akkor mit csinálnál?

Vagy úgy, hogy:

Milyennek látod a mai fiatalokat? Mennyiben mások, mint ti voltatok?

Egészen más válaszokat kaphatunk, holott kvázi ugyanarról van szó. Persze, ha alapból van bennünk empátia, akkor nem biztos, hogy ellentmond a két válasz, de ha kevesebb együttérzés és önreflexió szorult belénk, akkor egészen fura dolog jöhet ki a két nézőpontból.

Ha én most fiatal lennék, biztos, hogy elmennék külföldre. Ott sokkal több a lehetőség, jobban megfizetik a munkát, a szakértelmet.

Ha én most fiatal lennék, biztos nem húznék le annyit egy munkahelyen, inkább többször váltanék. Mindig tovább mennék, ha jobb lehetőséget kapok.

Ha most lennék fiatal, nem biztos, hogy egyáltalán mernék családot vállalni. De az biztos, hogy nem szülnék előbb, minthogy felépítem a karrierem és a biztos egzisztenciát.

Ha fiatalabb lennék, sokkal bizonytalanabb lennék, mint voltam 20 éve, amikor… Valahogy akkor olyan egyértelműnek tűntek a dolgok, nem volt bennem kétség, mit akarok csinálni, mentem az utamon. Azt hiszem, ha most indulnék, akkor nagyon szoronganék.

Ha fiatal lennék és saját lábra kellene állnom, nem is tudom, mit csinálnék.

Nem is tudom, szeretnék-e most fiatal lenni.

Nem vagyok már fiatal. Hallgatom a kortársaimat:

Nem találok rendes munkaerőt a mai fiatalok között: nem tudnak elköteleződni, állandóan váltogatnak a munkahelyek között. Kitanítok valakit a vállalkozásomban, aztán otthagy, lelép és máshol használja a tőlem tanultakat.

Mind mennek, vagy készülnek külföldre. Azt hiszik, ott meg lehet élni ezzel a mentalitással. Azt képzelik, ha itthon nem állták meg a helyüket, majd kinn sikerül...

Nem tudom a fiamat kipaterolni otthonról, élvezi a mama-hotelt. Már az ikszedik barátnő él nálunk, velünk, már szinte félek megkedvelni a lányokat. Többször is megéltem már, milyen rossz nekem is, amikor szétmennek.

Nem vágyom jobban semmire, mint egy unokára, de nem tudom, megélem-e valaha, a gyerekem még hallani sem akar róla, pedig már a harmincas évei derekán jár.

Azt látom, hogy megszokták, mindenük megvan és ebből nem hajlandóak engedni semmit. Nem értem, miért nem lehet beérni kevesebbel. Mi ennyi idősen még albérletben laktunk, kocsiról álmodni sem mertünk és mégis családot alapítottunk. Lehet, hogy merő jóakaratból elrontottuk a gyerekünket azzal, hogy mindent megkapott tőlünk?

Ha bölcs öreg lennék, talán még akkor is főne a fejem, kinek mit mondjak, kit mivel vigasztaljak. Vagy elég öreg nem vagyok még, annyira bölcs pedig biztosan nem, hogy megoldást tudjak a fentiekre. Legfeljebb annyit, próbáljuk meg megérteni egymást. Mi hogyan viselkednénk mostanában a másik helyében?

Jövőkép?

Értékrend?

Stabil gazdasági, társadalmi, geopolitikai stb. környezet?

Igen, ezek mind mintha sántítanának. De nézzünk vissza, 20-30-40 évre: akkor sokkal jobb volt? Egyszerűbb volt?

Valahogy nem volt ennyire sürgető, ennyire riasztó minden. Nem villogott folyamatosan a fejünk felett a reklám, nem frusztrált a másik gazdagsága (mert neki sem volt), pláne, hogy honnan van, honnan lehet neki az (merthogy tiszta úton biztos nem... - ki tudja miért kialakult előítéleteink).

Nem stresszelt minket a kezünk ügyében lévő okostelefon a fb-üzenetekkel és posztokkal, nem volt annyi ’dolgunk’, nem volt olyan gyors, rohanó, annyira gyorsan változó minden. Nem volt annyi információnk, nem dolgoztatták meg annyira az idegrendszerünket a mindenhonnan ránk zúduló ingerek.

Esetleg, ha kicsit le tudnánk lassulni!

Legalább így az év vége felé. Egy kicsit megnyugodni. Megpróbálnánk minél többet kamerák, kütyük, technika (hírek és rémhírek) nélkül tölteni. Természetben, könyvekkel, emberekkel. Szerintem ez mindenkire jó hatással lehetne. Én már alig várom. Csak olyan nehéz elkezdeni. A heti teendőket tartalmazó listám most is jó hosszú lett… Majd talán jövő héten már elkezdhetem…

Koskovics Éva

coach