Ott fejeztem be a múltkor, hogy majd visszatérek arra, mit tehetünk mi nők férjeink, fiaink, barátaink, férfi kollégáink érdekében azért, hogy tovább éljenek, egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak legyenek.

Nem mondom, hogy nekünk, nőknek kellene szervezetten kézbe venni ezt a kérdést (bár miért is ne?...), de ha csak megvan bennünk a szándék, hogy segíteni szeretnénk, akkor már biztos tudunk valamit tenni. Mert ha nekik jobb lesz az életük, ha ők egészségesebbek lesznek, akkor azzal nekünk is jobb lesz, abból mi is profitálunk. Ez nem kérdés.

Számtalan könyvre hivatkozhatnék, amelyek a párkapcsolatokkal, a férfiak és nők különböző működési módjával, a kommunikációjuk különbözőségével foglalkoznak (’Mars és Vénusz’ és egyebek). Persze az egyedi esetek egészen eltérhetnek a szakirodalomtól és ahány élet, annyi eset, annyi egyéni probléma. Arról nem beszélve, hogy ahány kultúra, ahány vallás, ahány család, annyi sajátos szokásrend, tradíció, azoknak köszönhetően netán előítélet, hiedelemrendszer létezhet. Ezért különösképpen óvatos lennék bármiféle általános kijelentéssel, megállapítással, javaslattal.

Amit a saját környezetemben látok, amilyen problémákkal gyakran találkozom, azok alapján pár dologra viszont szívesen felhívnám nőtársaim figyelmét. Ezek a következők:

• Anyák!

Ők a fiaitok nem a férjeitek, párjaitok, ellenfeleitek, konspirációs partnereitek, eszközeitek bármire is! Ráadásul nőnek, évről-évre nagyobbak, idősebbek lesznek. A 18 évesnek már másra van szüksége, mint a 6 évesnek, a 38 évesnek  – remélhetőleg - megvan a maga élete, a maga párja, nem tőletek várja a megoldást, a tutujgatást, netán az ő élete párja dolgainak az értékelését. Ne akarjatok tőle „bezzeg az anyám…” kezdetű mondatokat hallani, mert az senkinek lenne sem jó. És ne hívjátok (pláne mások előtt) a 22 évest Sancikámnak, Tökikémnek, Prüntyőkémnek stb., mert úgy marad…

Neveljük a fiainkat/gyerekeinket empátiára, mutassunk nekik jó példát, figyeljünk arra, hogy kapjanak férfi mintát (jó mintát) - ha nincs kéznél apa, akkor egy elfogadható rokon, egy edző, egy ismerős személyében -, és lássák, hogy érdemes odafigyelni másokra, érdemes kommunikálni másokkal, tapasztalják meg, hogy az emberi kapcsolatok építenek, gazdagítanak. Ha nekünk nincs egy barátunk sem és bizalmatlanok vagyunk mindenkivel, akkor ne csodálkozzunk, ha ezt fogja átvenni ő is. Ugye nem akarjuk, hogy magányosan, megkeseredetten éljen, ha már mi nem leszünk?!

• Feleségek, barátnők!

Próbáljunk figyelni a pasira, vegyük észre, ha fáradt és nincs kedve meghallgatni olyan dolgokat, amelyek nekünk épp akkor fontosak, de nekik nem annyira. Nem biztos, hogy arra kíváncsiak este, munka után fáradtan, hogy mi mit beszélgettünk napközben a barátnőnkkel, mit mondott a kiállhatatlan főnökünk, vagy mi történt a kedvenc sorozatunkban. Ha nem emlékszik szerelmünk arra a volt osztálytársunkra, akit 5 éve egyszer bemutattunk már neki, vagy arra a másod-unokatesónkra, akivel egyszer találkoztunk egy színházban és akinek három gyereke van és… örüljünk, ha a közvetlen rokonságunkat ismeri és számon tartja. Persze ez nekünk sokkal jobban megy, mi emlékszünk az övéire, de ezek valahogy a kromoszómákhoz kapcsolódóan alakultak így. Ők meg azt nem értik meg, mi miért tévedünk el ott, ahol már jártunk egyszer-kétszer-százszor, de elmagyarázhatjuk nekik nyugodtan, a férfiagy ebben sokkal jobb. Legalábbis többnyire.

Legyünk velük megértőek, empatikusak és akkor elvárhatjuk, hogy cserében ők is azok lesznek velünk. Ha pedig nem, akkor bizony elképzelhető, hogy ezt benéztük, rosszul választottunk. Nem mondom, hogy ez a variáció nem állhat fenn. Ha nagyon nincs összhang, akkor nem biztos, hogy érdemes hosszú ideig kínlódni. Az adok-kapok egyensúly hosszú távon fontos, alapvető bázisa a kapcsolatoknak. Persze párja válogatja, kinél miben és hogyan nyilvánul ez meg. De ha valaki folyton csak ad és úgy érzi, nem kap vissza semmit érte, az gáz. Fontos, hogy tudjunk ezekről beszélni. Persze jókor és jó formában. Na ehhez kell az érzelmi intelligencia!

• Kolléganők, barátok, tanárnők, tanítványok, nőismerősök, rokonok!

Ismerjük el a férfiak teljesítményét, de nem azért, mert ők férfiak, hanem azért, mert emberek! És ezt fordítva is várjuk el! Ne hagyjuk, hogy ők másodrendűként bánjanak velünk, mert mi nők vagyunk, illetve ha a nőiességünkkel szeretnénk bizonyos előnyökre szert tenni, akkor mi se csodálkozzunk, ha ez esetleg balul sül el, vagy mások ezt máshogy értelmezik.

Az a jó, hogy sokfélék vagyunk, izgalmas dolog nőnek lenni és biztos az férfiként is élni, de önmagában a nemünk nem érdem és az sem lenne szabad, hogy hátrány legyen.

Lépjünk azonban kicsit ki a személyes hatókörből és nézzünk rá a témára társadalmi szinten.

Utalnék megint a Zimbardo könyvre /Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat (alcíme: Hová lettek a férfiak?)/, amiből a múlt alkalommal is idéztem. Zimbardo-ék sok tudományos vizsgálattal és társadalmi folyamatok elemzésével jutottak arra a következtetésre, hogy a férfiakkal sok probléma van, rossz irányba változtak az elmúlt évtizedekben és meg kell menteni őket. Elsősorban az USÁ-ban zajlottak a vizsgálatok és ottani folyamatokról beszélnek, de egyértelmű, hogy az általuk fontosnak ítélt tényezők és változások – ha kicsit késve is – de nálunk is megjelentek és egye jellemzőbbek (elsősorban az on-line világ térnyerésére, negatív hatásaira és a családok szétesésére, az apa-nélküliségre, mint társadalmi folyamatra gondolok).

A könyvben kitérnek arra, mi a politika felelőssége, mit tehet a kormány annak érdekében, hogy egészségesebb férfiak alkossák a társadalom egyik (erősebbik?) felét. Érdekes megállapításokra jutnak, többek között:

„Napjainkban az emberek világszerte jobban bíznak a közösségi médiában, mint a kormányukban – az utóbbiba fektetett bizalmuk még sosem volt ennyire alacsony (hivatkoznak egy konkrét tanulmányra, amely ezzel a témával foglalkozott). Az egyének egyre inkább arra számítanak, hogy a vállalatok és a civil szervezetek megoldásokat gondolnak ki, kapcsolatba lépnek és akcióba lendülnek olyan esetekben, amikor a kormányzatok cselekvőképteleneknek bizonyulnak, vonakodnak közbelépni, vagy lassan reagálnak. Az Egyesült Államokban Bill és Melinda Gates az alapítványukon keresztül még egy oktatási reformot is pénzelnek, melyben többek közt olyan programokat találhatunk, mint a ’Siker a továbbtanulásban’, mivel az iskolák nem bővelkednek a pozitív eredményekben. A kormányzatnak több startup-vállalkozót kellene bevonnia, hogy a szolgáltatásait és ügynökségeit sokkal felhasználó barátabbá és hatékonyabbá tehesse, és így javíthasson az együttműködési készségén.

Az itt következő csokornyi javaslat célja a költségek csökkentése, a társadalmi kohézió növelése és a közbiztonság, valamint a közegészség jobbá tétele.”

Konkrét javaslataik:

Az apaszerep támogatása – mivel egyre kevesebb követendő férfi szereplő van a gyerekek közvetlen közelében (kevés a tanár, sok az apa nélkül felnövő gyerek) – lehetne indítani valamiféle mentor programot olyan férfiak részvételével, akik ebben önként részt vennének és akik megfelelő mintául szolgálhatnának.

Egészségvédelem (vegyszermentes étkezés, egészséges táplálkozás, műanyagok kiiktatása);

A gyorskaják kitiltása az iskolákból;

Több férfit az iskolákba!

Az iskolák hatékonyabban készítsenek fel az életre: gyakorlatiasabb dolgok oktatása, átadása.

Továbbá:

„Az OECD kijelentette, hogy az iskolák színvonala az ott dolgozó tanárok és az igazgató kvalitásain múlik. Azokban az országokban, amelyek javítottak a PISA-felmérésben elért eredményeiken, mint pl. Brazília, Japán vagy Lengyelország, olyan irányelveket tűztek ki, amelyek a tanári kar minőségbeli javítását célozták. Például magasabb követelményeket állítottak fel a tanári diploma megszerzéséhez; emelték a tanárok fizetését, hogy megtartsák a jó tanárokat, és vonzóbbá tegyék a szakmát; az ígéretes diákokat különféle módokon ösztönözték arra, hogy a tanári pályát válasszák; a tanárokat pedig arra motiválták, hogy szakmai továbbképzéseken vegyenek részt. A jobb bérezés mellett azonban azt is biztosítani kell, hogy minden tanár olyan iskolába kerüljön, ahol a jelenlétével és képességeinek köszönhetően a lehető legnagyobb hatást tudja majd kifejteni.

A középiskolák sikerességét aszerint lehetne értékelni, hogy mi történik a diákokkal azután, hogy kilépnek onnan.”

Nálunk is sokan ismerik fel azt, hogy az állami oktatás nem megfelelő, egyre nagyobb az igény az alapítványi, alternatív intézmények iránt (akár a PISA eredményekre is hivatkozhatunk). Nő is a számuk folyamatosan és valóban, nálunk is jó néhány cég érzi ennek felelősségét és maga is alapít óvodát, iskolát (pl. Prezi, Kürt).

A tanári szakma becsületének és megbecsültségének növelés /visszaadása/ nagyon fontos lenne, mint ahogyan az is, hogy jó tanárok tanítsák gyerekeinket és valóban, férfiakkal is találkozzanak az iskolában. Az alkalmasság legalább annyira fontos kellene legyen, mint a tárgyi tudás. Engem személyesen az is elkeserít, hogy a mai gimnazisták és érettségizettek közül rengetegen külföldön tanulnak tovább. Lehetne ez örvendetes folyamat is, ha azt jelentené, hogy szinte mindannyian visszajönnek utána és többet látva, nyitottabb világlátással folytatnák itthon a karrierjüket. De sajnos nem ez a jellemző. Akik külföldön tanulnak, közülük a legtöbben kinn is szeretnének majd dolgozni, kinn ragadnak, hiszen jóval magasabb jövedelemre és kiszámíthatóbb jövőre van kilátásuk, mint ha hazajönnek (pláne, ha közben a család, vagy barátok is kiköltöztek).

A társadalmi és szociális háttér, az általános morális állapotok, a létező perspektívák külön témakörök, sokan fel is hívják rá a figyelmet, de kérdés, van-e rá fül ami meghallja, van-e rá fogadókészség… de ez már nem a Lelkizóna asztala.

Koskovics Éva

coach