Micsoda időzítés! Miközben fogalmaztam anyák napi posztomat, a keresztlányom megszülte harmadik gyermekét, Marcit. Úgyhogy ezt az írást nekik ajánlom! Egy új élet születése mindig csoda, nagy öröm és ha várják, tervezték, akkor különösen nagy szerencse annak, aki a részese. Tudjuk, hogy nem lehet megúszni a nehéz helyzeteket, a bajokat nem lehet mindig elkerülni, de ha van egy stabil hátterünk, családunk, az segít átvészelni még a legnagyobb krízishelyzeteket is.

Ezt sokan megtapasztaltuk, ők is, de mennyire! Ettől vagyunk, ettől lettünk azok akik, és ettől olyan izgalmas az életünk. A legnagyobb ajándék, amit adhatunk és kaphatunk, az maga az ÉLET! Szóval Marci, aki ma hajnalban 1-kor láttad meg a napvilágot (pontosabban a szülőszoba világát), azt kívánom neked, élj boldog és eseménydús, értékes életet, vedd ügyesen az akadályokat, tanulj belőlük! De főleg azt kívánom, hogy sok szeretetben legyen részed oda és vissza! Ez utóbbiban már most látom, hogy jó esélyekkel áldott meg a sors, az Isten.

/A képen nem a mi Marcink, csak egy hasonlóan 'friss' baba látható./

A kérdés, ami a téma kapcsán megfogalmazódott bennem az, hogy mit is kaptunk az anyánktól az életünkön felül? Mennyiben köszönhetjük neki a sikereinket, a kudarcainkat? Hogyan biztosíthatjuk mi szülők a gyerekeink számára a boldog életet? Mennyire a mi személyes felelősségünk, mennyiben múlik rajtunk és őrajtuk?

Kepes András a Világkép című könyvében ezt a kérdést így válaszolta meg:

„Én annak a bölcsességnek a híve vagyok, mely szerint légy olyan szülő, amilyenre gyerekkorodban vágytál. És szeresd a gyerekedet olyannak, amilyen, akkor olyan lesz, amilyennek szeretnéd.”

De ugyanezt a mintát, logikát követném, illetve javasolnám a szüleink, anyáink felé is: légy olyan gyereke a szüleidnek, amilyennek szeretnéd, hogy majd a te gyerekeid legyenek veled. Mert ki más lenne a minta számukra? Persze látok én is olyan példákat, amelyeket nem lenne jó követni, de ott sem mindegy, hogyan kommunikálják a dolgokat akár a szülők, akár a gyerekek felé.

Stációk

Milyen nehéz tud lenni azt mondani anyánknak: elmegyek, elköltözöm, ennyi volt a közös életünk. Köszönöm, amit értem tettél, hogy felneveltél! – De milyen jó annak, aki szívből tudja ezt mondani, megérett rá, van rá lehetősége és békében, harmóniában kezdhet önálló életet. Sőt, az anyja is elfogadja ezt és örül neki, hogy ha nem is fogja látni minden nap a gyerekét, várhatóan jó kapcsolat marad köztük ezután is. Ez amolyan kis-halál tud lenni; az elválás soha nem egyszerű, de mégis szükségünk van rá, az a jó, ha megtörténik. Manapság ez kitolódott, vigyázni kell, ne ragadjunk bele, megvannak a veszélyei a mama-hoteles megoldásnak.

Milyen kemény, amikor közli a gyerekünk, hogy külföldre megy, nem itt képzeli el az életét. – Sok meghasonlott szülőt láttam már, akik részben értékelik, értik a gyerek döntését, részben beleszakad a szívük, hogy ezentúl skype-on kell élniük a közös életet (mindig beérve kevesebbel), jó, ha évente kétszer találkozhatnak majd. Persze dönthet úgy később a gyerek, hogy visszajön, de valljuk meg, mostanában ez a ritkább forgatókönyv.

Milyen nehéz tud lenni, amikor fiatalon szeretnénk már mi is anyává válni és valamiért ez nem sikerül mégsem. Nincs hozzá partner, vagy van, de nem jön össze a bébi. – Aztán mekkora öröm, amikor sikerül és bejelenthetjük anyánknak, nagymama lesz! Persze apánknak is, hogy ő nagypapa…(nem feledkeznék meg azért róluk sem csak azért, mert anyák napja van!).  Remélhetőleg mindenki örül a jövevénynek és úgy érkezik erre a világra, hogy várják őt, teljes család veszi majd körül: szülők, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatesók.

Milyen nehéz az anyaság első időszaka: tele bizonytalansággal, átvirrasztott éjszakákkal, riadalmakkal, szorongásokkal. – De aztán a kis bébi aurája, illata, szuszogása, egy-egy mosolya, elégedett gügyögése mindenért kárpótol, elfeledteti a nehéz szülést, a mellgyulladást, a fáradtságot. Később aztán jön az a bizonyos amnézia, mindez a múlté és alig várjuk, hogy újra átélhessük.

Milyen nehéz, amikor látjuk, hogy a gyerekünk velünk akaratos, kibírhatatlan, de a nagyszüleivel semmi probléma, nekik nem hisztizik, velük semmi gond az evéssel, az elpakolással, az esti alvással. Aztán ha megtudjuk, milyen kis közös titkaik vannak, magunk se tudjuk, hogy viszonyuljunk ezekhez: már annyiszor mondtam, ne adj neki édességet! kérlek, ne engedd, hogy annyit tévézzen, nálunk otthon nincs is ezért tévé, nálatok meg órákig azon csüngenek! stb. – Aztán mégis milyen megható tud lenni az a szeretet, amely kialakul közöttük, és amiről ösztönösen érezzük, óriási jelentősége van, a gyerekünk számára egész életében egy stabil érzelmi hátteret fog jelenteni. Az igazi, feltétel nélküli szeretet! Milyen rossz is azoknak a gyerekeknek, akik ezt nem kapják meg!

Lehetne még stációkról írni, nehéz helyzeteket bemutatni az ovis, az iskolás korról, a kamaszkori traumákról, azok megéléséről, szépségeiről és akadályairól. Vagy a válásokról, a szülő, nagyszülő elvesztéséről, kistestvér érkezéséről, az egyéb családi történésekről.

Aztán…

Gyorsan elrepül az a pár évtized. Milyen nehéz aztán megélni, hogy anyánkat látjuk hirtelen megöregedni, tönkremenni: jönnek a betegségek, időskori depresszió, demencia, szinte napról-napra veszítheti el a személyiségét, a fizikai és szellemi erejét. Mit tudunk tenni? Meddig tudjuk megoldani önerőből a gondozását? Hogy bírjuk csinálni mi és a családunk? Van-e ebben partnerünk: testvér, férj, rokon, barát, vagy miránk hárul az egész? Mikor döntünk úgy, hogy nincs mese, kell valami megoldás, netán be kell költöztetni egy idős otthonba, ahol napi 24 órában gondoskodnak róla. Milyen nehéz, súlyos döntések! Ráadásul, amikor megszoktuk, hogy anyánkkal mindig megbeszélhettük a fontos dolgokat, most pedig oda jutottunk, hogy már egészen másképpen működik: nem látja reálisan a saját állapotát, szégyelli, hogy be kell költöznie, egyik pillanatban haragszik rád, meg van bántva, hogy ezt teszed vele, másik pillanatban elfogadja, belátja ő is, mindenkinek ez a legjobb megoldás. Te is belehalsz, vérzik a szíved, furdal a lelkiismereted, ráadásul óhatatlanul előtted van az a kép, forgatókönyv, hogy rád is valami hasonló várhat majd.

Aztán eljöhet az a pillanat is, amikor már nem ismer meg. A fiadat a saját férjeként vagy ifjúkori testvéreként üdvözli.Egyik pillanatban tiszta, másikban egészen máshol jár, más világban él. – Gondolj arra, aki fiatalon veszítette el az édesanyját, a szüleit. Neked sokáig ott volt, sőt, néha még most is ott lehet. Megfoghatod a kezét, megölelheted, megsimogathatod. Tedd, amíg teheted!

Igen, ez mind az élet. Nem mindig könnyű, de az biztos, hogy szeretet nélkül mit sem ér!

Azt is megtapasztaljuk számtalanszor, hogy az életünk mindig tele van meglepetésekkel. Valahogy soha nem abból lesz probléma, amitől tartunk, mindig történnek teljesen váratlan dolgok és sokszor kiderül, hogy amitől nagyon szorongtunk, az gond nélkül megoldódik. Nem érdemes előre stresszelni (persze tudom, ezt könnyebb mondani mint alkalmazni), de meg kell élni az adott pillanatot, örülni kell a jelennek, annak, ami most van: a tavasznak, a családnak, a párunknak, annak, hogy egészségesek vagyunk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy figyelünk egymásra, hogy ilyen szép helyen élhetünk, hogy jött egy új jövevény a családunkba stb.

Mert mindig van minek örülni! Még a legnagyobbnak tűnő problémák közepette is!

Egy ölelés, egy apró figyelmesség pedig tényleg nem kerül sokba!

Koskovics Éva

/anya és gyerek/