A túlélésre játszol? Vagy esetleg szeretnél felvérteződni a várható kritikus helyzetekre? Jól jöhet, ha megismered a lelki ellenállóképesség – más szóval a rezíliencia - hét faktorát. Most itt a lehetőség egy igazán hiteles személy példáján keresztül.

Biztos ismeritek a fenti című filmet, sokak nagy kedvence. A főszereplő engem nagyon emlékeztet Istvánra, akiről most írni fogok.

Dr. Tábor Istvánt öt éve ismerem. Leesett az állam, amikor először találkoztam vele és megtudtam róla, hogy öt éve teljesen látásvesztetten él, de ez nem akadályozza abban, hogy közel a hatvanhoz teljes életet éljen. Vezet egy amerikai tulajdonú céget, ingázik Budapest-Sopron között, vegyészmérnöki végzettsége és vezetői munkája mellett elkezdett coachingot tanulni, mondván, hosszú távon valami ilyesmivel tudja elképzelni a jövőt, ha már nem lesz kedve az üzleti élethez.

Mivel azóta sok időt töltöttünk együtt, egyre jobban megkedveltem, mint embert, majd mint kollégát, mára mint barátot is. Hihetetlen nyitottságát, figyelmességét, humorát és azt a különleges érzékenységét, amivel olyan dolgokat tud meghallani és ’meglátni’, amik mellett mi látók elmegyünk. Nálunk talán bezavar a túl sok információ, nem veszünk észre olyan dolgokat, amelyek pedig sokszor épp a lényeget jelentik, a mélységet, az esszenciát.

István (az alábbi kép egy előadás közben készült róla), mint a rezíliencia élő példaképe, igazán hiteles személy ahhoz is, hogy erről a témáról előadjon, illetve tréninget, team coaching programot vezessen. Egy ilyen eseményt követően ültem le vele beszélgetni azzal a céllal, próbáljuk meg tudatosítani másokban is ezeket a fontos dolgokat és mutassuk meg az ő példáján keresztül, hogy egy konkrét élethelyzetben hogyan működik a krízissel való megküzdés, milyen recepteket tud ajánlani azok számára, akik nem éreznek magukban elég erőt, vagy nem hiszik el, hogy a gödör aljáról is fel lehet állni.

Az alapszituáció: 2007. július 17: Istvánt agydaganattal műtik. (Előtte már régen érezte, hogy valami nem stimmel, de nem volt ideje magával foglalkozni, mindig halogatta a dolgot...) A 8 órás műtétet követően ébredéskor közlik vele: a műtét sikerült, a daganatot eltávolították, de a látóidegek rámentek, többé nem fogja visszanyerni a látását.

Most azzal kezdtem a beszélgetést, hogy megkérdeztem, ma hogyan látja ezt a sztorit így közel 10 év távlatából, hogy értékeli ezt az egész történetet.

Így fogalmazott:

• Valahogy úgy látom: életünkben számtalan drámát élünk meg, sok krízisen megyünk keresztül. Én is voltam korábban is többször kilátástalannak tűnő helyzetekben és szituációkban, és legtöbbször elmentem mellettük szó nélkül, próbáltam nem venni róluk tudomást, ráhagytam az időre, hogy majd az megoldja, lesz valahogy. Na, most ez egy olyan tömörített, intenzíven megkapott csomag volt, ami mellett már nem lehetett elmenni. Ez megállásra kényszerített, letaglózott. Megtanultam belőle, hogy ha sokszor negligáljuk a jelzéseket és a negatív hatásokat, nem teszünk semmit annak érdekében, hogy rendbe tegyük az életünket, akkor ez, ilyesmi lehet a vége. MEG KELL TANULNUNK TUDATOSAN ÉLNI! Mert az életünk véges.

És most máshogy élsz?

• Úgy érzem, egyre jobban felvérteződöm, annak ellenére, hogy nap-mint-nap vannak csapdák.

István! Szerinted mennyire alkati dolog az, hogy egyik ember képes megküzdeni, másik nem?

• Olvastam róla, hogy folytak erre vonatkozó kutatások, melyek arra jutottak, hogy a rezíliencia alkati dolog is, vele született képesség. Az emberek kb. 1/3-a születik vele. Ők a szerencsés esetek, hiszen alapból rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyek segítenek nekik túlélni, bármilyen viszonyok és helyzetek közé veti is őket az élet.

Viszont azt is kutatták, hogy fejleszthető-e ez a képesség és arra jutottak, hogy igen. De bizonyos tudatosság szükséges hozzá és ez nagyon fontos! Ha ráébredsz, hogy szükséged van valamiféle támogatásra, fejlődésre, szert tehetsz egy olyan eszközrendszerre, tudásra, ami segíteni fog mindig, ha szükséged lesz rá.

Még azt mondanám el, hogy amikor én találkoztam ezzel a bizonyos 7 faktorral (többféle megfogalmazásban), rájöttem, nekem ez mind megvolt. Valószínűleg tehát abba az 1/3-ba tartozom, akik így születnek. De az, hogy erre ráébredtem, és ahogy felismertem bennük a saját utamat, az nagyon izgalmas kaland volt és nagy ráébredésekkel ajándékozott meg.

Ha a bibliából szeretnék egy hasonlatot ide hozni, akkor az jut eszembe, hogy amikor Jézust megkérdezték a tanítványok, hogy „Uram, amikor meg kell bocsátani valakinek, akkor az mit jelent, hányszor kell megbocsátani? 7-szer?” – ő azt felelte: Nem! 7-szer 77-szer! - Ami azt jelenti, hogy akárhányszor, valójában mindig! A lényeg tehát, hogy tegyük ezt a vonást a személyiségjegyünkké, ne számoljunk, ne strigulázzunk, hanem fogadjuk el ezt az értékrendet.

Számomra ugyanez a rezíliencia: ha így állsz hozzá az élethez, akkor tudsz magadban valamifajta immunitást kialakítani, ha tudatosítod ezeket a dolgokat és edzed magad, előbb-utóbb működni fog. Én hiszek ebben!

Akkor nézzük végig ezt a bizonyos 7 faktort, amiről te azt mondod, a rezíliencia összetevői, elemei. Menjünk sorban végig rajtuk és mondd el a te eseted kapcsán, melyik miért fontos és hogyan segített például téged.

 1. Múltunk elfogadása (hiedelmek átírása)

• Már idős fejjel értettem meg, hogy egész életemben végigkísért az elhagyatottság érzése, az attól való félelem. Biztos része volt benne annak, hogy amikor Kazanyban megszülettem (az ötvenes évek elején a szüleim egyetemisták voltak, kinn, a Szovjetunióban), anyám benn hagyott a csecsemőotthonban, mert neki egyetemre kellett járnia, így járt be engem szoptatni, de nem élhettem velük február-június között. Aztán hazajöttünk a nyári szünetre, három hónap boldogság, majd ők szeptemberben visszamentek, én pedig maradtam a két nagymamával. A mai tudásommal ezt a dolgot már tudom kezelni, sőt már megtanultam átértékelni is. Annál is inkább könnyen ment, mert aztán csodás gyerekkorom volt, mindent megkaptam, szeretetet, szülőket és nagyszülőket, kiváló anyagi hátteret, sportolási lehetőségeket (István vívásban ifjúsági országos bajnok volt!).

De van az úgy, hogy valakire ráragad valami hiedelem és attól nem tud szabadulni . Ilyenek például: nem vagyok alkalmas semmire, engem nem szeret senki, én selejtes vagyok, engem nem lehet szeretni, úgyis mindig elhagynak stb. És igen, ennek levetkőzése, átírása nagyon nehéz, többnyire csak szakember segítségével lehetséges. De fel kell tudni ismerni és akarni kell megváltoztatni.

2. Hit, reális optimizmus

• Nálam a látásvesztés egy óriási trauma, egy választóvonal volt. De - valószínűleg a velem született rezílienciás képességnek köszönhetően - rögtön valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem: „Az nem lehet, hogy nekem valami nyomorult életem legyen!” Tehát hittem abban, hogy nekem is kijár a normális, boldog élet.

A hitben benne van a pozitív gondolkodás, az isteni ígéret.

Az viszont jó kérdés, hogy hitet lehet-e teremteni. Láttam már rossz példákat, akik nagyon szkeptikusan, pesszimistán viszonyultak a világhoz. Én mindig optimista voltam, talán néha túlzottan is (munkában, üzletben, emberi kapcsolatokban egyaránt). De a derűlátás mindig jól jött, sok helyzetben segített azzal együtt, hogy szükség van arra is, két lábbal álljunk a földön.

3. Problémamegoldó képesség (felismerni, hogy a probléma egyben lehetőség, vesztesből túlélő lehet, a kudarcból siker)

• Az összes krízishelyzet megteremt egy új feltétel rendszert. A baj az, hogy mi a régiből akarunk működni, a régiből tudunk kiindulni. Ezt kell megtanulni: új a pálya, ahhoz kell igazodni. Arra kell gondolni, teremt-e ez új lehetőséget? Azt gondolom, hogy szinte mindig!

Én például a műtét után nem sokkal kaptam egy hátizsákot, hogy azt használjam majd a cuccaimnak. És volt benne egy zseb, computer-nek kialakítva. Elsírtam magam, hogy arra nekem aztán nem lesz szükségem. Aztán kiderült, meg lehet tanulni, a programok kb. 80 %-a vakok számára is ki lett fejlesztve. Ma már mindent tudok csinálni, jobban értek a felhasználói lehetőségekhez, mint a nagy átlag. Írok, olvasok, facebook-ozok, stb.

Amikor a műtét után pár hónappal mondtam, hogy szeretnék megint síelni, azt gondolták, elment az eszem. Aztán kiderült, megoldható (többször is voltunk azóta), mint ahogy az úszás is és a futás is.

4. Belső erőforrások (mozgósítani a biológiai, lelki, környezeti erőforrásokat, tudatában lenni, mi az, ami energiát ad, és ami elviszi azt tőlünk)

• Nálam elsősorban a képzelőerőm segített. Van az a mondás, hogy ha egy lépést teszel a célodért, akkor a Jóisten segít és hozzátesz kettőt. Én ezt sokszor megtapasztaltam, mint ahogy azt is, hogy az emberek között sokan az első lépést sem teszik meg, helyette keresik és magyarázzák a kifogásaikat.

Amikor például elmegyek úszni, megkérem a segítőmet, állítson a rajtkőre, mondja meg, kb. milyen messze van a víz és akkor – bízva benne és a régi tapasztalataimban, tudásomban – jöhet a fejesugrás.

Fel kell tudni ismerni a környezetben és a saját lelkedben rejlő lehetőségeket és bátran élni kell velük!

5. Fegyelem (kitartás, önszabályozás, alkalmazkodás, impulzus kontroll, érzelmek szabályozása)

• Sokan gondolják úgy, hogy hasonló esetben felmentést kaphatnak feladatok, kötelezettségek, mondhatni, a normális élet alól, állapotukra való tekintettel. Tévedés és hiba. Ez egyfajta felelősségtudatot is kíván. Igenis, vedd tudomásul, felelősséggel tartozol magadért, fejleszteni kell magad, nincs alternatíva, nem szolgáltathatod ki magad másoknak. Csak így élhetsz teljes életet!

Kellenek a célok!

Fontos az impulzus kontroll és az érzelmek szabályozása. Vedd tudomásul, hogy ha az energiádat hisztire vagy önsajnálatra pazarolod, akkor egyben kitaszítod magad az emberek közül. Még ha van/lenne is rá mentséged, a társadalmi és társas szabályokat be kell tartani és érdemes betartani. Kell az önbecsüléshez.

6. Önbizalom, szenvedély (személyes hatékonyság érzete, empátia, humor)

• El kell hinni, hogy meg tudod csinálni! Nincs rajta mit magyarázni.

A humor a szocializáció legjobb eszköze. Amikor magadat is képes vagy jó értelemben kigúnyolni, akkor minden rendben. Sok helyzetben kisegít.

7. Egészséges kapcsolatok (tisztelet, hála, megbocsátás, szociális háló, csoport támogatás protektív hatásai)

• Egyik legfontosabb ismérve a történetnek. Bátran kell kérni! Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Vannak nehezebb helyzetek, amikor nincs hozzátartozó, vagy valamilyen szégyenérzet, csúnya betegség, titkolnivaló, bűntudat társul a krízishelyzethez, akkor is muszáj, hogy legyen valaki, akivel beszélhetsz, aki meghallgat. Ha nincs, akkor keresni kell! Vannak szakemberek, segítő csoportok, nem tudok elképzelni olyan helyzetet, ahol ne lehetne találni valakit. Egyedül senkik vagyunk, gyengék vagyunk.

Persze István nincs egyedül. Három gyereke, unokája, párja van és rengeteg barátja. „Könnyű neki”, hiszen sokat tud, sokat megtanult, élmény a társasága, mindannyian szívesen töltünk vele időt. Már ha ráér. Mert nagyon elfoglalt. A család, a munka, a sport, a társasági élet, a szórakozás eléggé leköti. Bár a háztartás vezetéséből nem nagyon veszi ki a részét, azért arra is odafigyel, hogy rend legyen: figyelmezteti az ott lévőket, szedjék le az asztalt, biztos megszáradt a ruha, el lehetne pakolni. Nem szereti a rendetlenséget. Igényes ember. 

Érdemes tőle tanulni. Felkészülni a nehézségekre, felvérteződni. Az ő üzenete az, időben tegyük ezt, ne várjuk meg vele, amíg besűrítve, egyben kapjuk a „csomagot”!

Csak annyit tennék még mindehhez hozzá, hogy számomra a fentiek valójában úgy is megfogalmazhatóak, hogy a lelki immunitásunk érdekében szükségünk van önismeretre és arra, hogy rendelkezzünk az érzelmi intelligencia jellemzőivel. Aki ezekkel jól áll, azt hiszem, már megtette, amit lehetett.

Koskovics Éva

coach

Istvánnal közös platformunk:

www.treevision.org