Az egészségügy is, a szociális szféra is alaposan elnőiesedett terület, nem tegnaptól. Így aztán a kollégáim nagyobb része nő. Túlnyomó részt is mondhatnék, de igazán nem akarnám megbántani azt a néhány mutatóba megmaradt fiút és nyomokban megtalálható férfit.

A téma szempontjából nem is lenne fontos különválasztanunk a nemeket, mert, ha beszélnek róla, ha nem, a férfiak ugyanannyira alaposan érintettek a válás utáni társkeresésben.

Sokadszorra hallom, de még mindig elképeszt, amikor a nők sokkal látványosabb és erőteljesebb aktivitását a párkeresésben, majd az aránytalanság és a sikertelenség fölötti elkeseredését, azzal próbálják magyarázni, hogy a válás után lévő férfiak kevesebben vannak. Bár nem voltam túl fényes matekból, de nagy vonalakban nyilván ugyanolyan számban kellene, hogy legyenek facérak a férfiak, mint a hölgyek, akiktől elváltak.

Akkor esetleg azért olyan kevés az elérhető férfi ezen a fronton, a szervezett keretek közé szorított vagy támogatott társkeresésben, mert nem szorulnak senki segítségére, hiszen másfajta kapcsolatokat keresnek?

Jobban élvezik a szabadságot, az édes, felelőtlen, kötetlen és elkötelezettség mentes kalandokat, a szabad vadászatot?

A vadászatokon túl pedig, ha valamelyikük véletlenül újra kötélnek áll, valószínűleg fiatalabb nőt választ, mint amilyen a B neje volt. Ezért aztán a már nem olyan hamvasan fiatal korosztályokban a két oldal „pályázói” között jól érzékelhető létszámbeli különbségek mutatkoznak. A nő neműek aránya a születésnél kissé alacsonyabb[i] ezzel szemben a középkorú férfiak esetében számolunk kell a magasabb halandósággal (lásd még itt). Talán lehetne a demográfiai adatokból is ütős, több lábon álló magyarázatot kanyarítani, de valahogy mégsem érzem ezt meggyőzőnek.

A nők közül, bár kutatásokat nem végeztem, csak a saját (természetesen szubjektív) rálátásomra hivatkozhatok, éppen úgy vannak olyanok, akik nagy felszabadulásként élik meg a már (alaposan és régebben) megromlott házastársi kapcsolatuk felbomlását, és van közöttük, aki egy időre biztosan csak a laza, semmire sem kötelező viszonyra szavaz.

Néhányan viszont arra, hogy soha, de soha többet nem kérnek a házasságból senkivel. Az ő soraikat gyarapítják azok, akik tényleg nem heverik ki hosszú évek alatt sem az elszenvedett kegyetlen bánásmódot, minél rejtettebben folyt, annál kevésbé.

Mások fittyet hányva az előző fiaskóra, valakivel hirtelen szerelembe esve meg sem állnának az oltárig, vagy az anyakönyv vezetőig, ha az egy lehetséges templomi esküvőn már korábban túljutottak.

A hölgyek között éppúgy akad, akiknek a következő választásból nála fiatalabb partnere lett, bár ez talán kevésbé jellemző, mint a férfiak között.

Páran hosszan gyászolják az elvesztett (elvesztegetett) éveket, a fiatalságukat, a lányságukat. Aztán, ha szerencséjük van (még inkább, ha hajlandók foglalkozni sebeikkel, a veszteségeik feldolgozásával, a hozott kapcsolati mintáikkal, a szerzett gyenge tapasztalataikkal, a nem megfelelő választásaikkal és a valódi elvárásaikkal vagy más, az egészséges és egyensúlyos párkapcsolat kialakítását gátló jellemzőikkel) szép lassan ismét talpra állhatnak.

Újra magukra találhatnak és újra dönthetnek, hogy akarnak-e egyáltalán új, komoly elköteleződést kívánó kapcsolatot.

A nők sokszor, többféle vonatkozásban beszélgetnek aktuális párkapcsolatukról, így akarva-akaratlanul is hallom a véleményüket. A vásárról. A húspiacról. A halpiacról. A mustráról. Az új lehetőségekről, a találkozásokat övező félszről, az ismételt első randevúikról és az egész piacozást körbelengő döbbenetes bizonytalanságról.

A félelemről, hogy ennek az egész a párkapcsolatosdinak a válással és a középkorúsággal itt a vége és esély sem látszik arra, hogy valaki végre rájuk találjon, vagy ők rátaláljanak végre valakire.

Az aggodalomról, hogy legközelebb sem fog sikerülni, ami most nem ment.

A rettegésről, ami a magányos megöregedés és elszigetelődés gondolatától veszi elő őket.

A válás utáni gyermeknevelés mizériáiról és az emellett párra találás hatványozott nehézségeiről és bonyodalmairól.

A csalódásokról és a csalókról, akik a tartós és komoly kapcsolat vágyának jeligéjével, mint horoggal, valódi elköteleződési szándék nélkül halászgatnak a zavarosban.

A belső és külső elvárásokról, amik gúzsba kötik őket. És a mindezeken túl is tovább élő reményről.

"Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk. Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink, igényeink megkeresik a tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk van és eszerint közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös hullámhosszon működik az "adó-vevő berendezésünk." Ugyanabban a városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. Ezért írhatta tréfásan Füst Milán: "Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!" Szeretnénk szerelmesek lenni - és beleszeretünk valakibe. Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.”[ii]

Lehet, hogy az itteni hölgyek egy különlegesen józan gondolkodású csoport, de az én olvasatomban gyorsan dobogós hely jut annak a „Ritka madár” versenyben, aki a szociális ügyek, az egészségügy, vagy ha már itt tartunk akár az oktatásügy területén sikeresen megőrizte még lelkének lányosan szűzies ártatlanságát.

Errefelé kifejezetten kevés a rózsaszínfedeles lányregényekbe illő románc, majdnem ugyanolyan kevés, mint térdkalácsban a mazsola. Ezért aztán az itteni magányos, bocsánat a kifejezésért, egyedülálló a helyesebb megjelölés, hölgyek, legalábbis a többségük teljesen megelégedne azzal, ha Mr. Tökéletes helyett, Mr. Most-éppen-megfelel befutna végre. Csakhogy ő sincs sehol.

Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a hölgyek nem várják a nagy Ő-t? Hiszen őkelmét az érdemei elismerése mellett végre ki szeretnénk hagyni a képletből. Nyilván teljesen biztosak ebben sehogyan sem lehetünk. Kimondva, másoknak vagy maguknak nyíltan bevallva nem hisznek benne, ahogy a mesékben sem (vagy mégis). Azért persze lehet, hogy titkon még reménykednek abban, hogy egyszer eljöhet.

Honnan gondolom? A személyes beszélgetésekből, amikor az önismereti munka kitérőiben vagy az életvezetési tanácsadásban erre a területre érünk és előkerülnek az emlékeztető kártyáim azért, hogy az addigra már cseppet sem akadozó párbeszédet segítsenek célirányos mederbe terelni. Van köztük egy kártya, ami rendszeresen belefordítja az árokba a szekerünket, akkor is, ha addig simának tűnt az út. Íme, az ominózus szöveg:

„A házasságok általában szerelmes emberek között köttetnek, akik legalább olyan jól illenek egymáshoz, mint amennyire bárki máshoz illenének.”

Ez vízválasztó. Ha hisznek a hölgyek még a nagy Ő létezésében (pláne eljövetelében), ha nem, itt akkor is rendszerint a védelmükbe veszik, mert hogyan is gondolhatom én azt a nagy eszemmel, hogy ők bárki máshoz is jól illenének? A legalább szócskát pedig, ami a mondat jelentésének a kulcsa, mintha észre sem vennék.

Miért is ragaszkodunk egy illúzióhoz, főleg, ha már úgy tudtuk, hogy nem is hiszünk benne? Talán mert jólesne még benne ringatózni. Kényelmesen otthonos, szokásos, nosztalgikus, finom érzés lenne, ha megint, legalább egy kicsit belehelyezkedhetnénk.

Talán azt képzeljük, hogy helyreállítaná a világ jól elrendezettségébe vetett hitünket, ha lenne valaki a Földön (akár, ha csak egyetlen egy is), akivel tökéletesen összeillenénk. Akivel nem kellene naponta dolgozni a kapcsolat jobbá tételén, mert ugye a tökéletes, „fogaskerékszerű” összeillésen nincs is mit javítgatni, az ugyanis a tökéletességéből adódóan, úgy jó, ahogy van.

„Él –e valahol a világban az „igazi”? Akit meg kellene találni. Szomorkodjunk együtt: nincs igazi! Az egyetlen, aki csak a mi számunkra jött a világra, nincsen sehol, se Égen, se Földön. Mégis vigasztalódhatunk: igaz, nincs, de életünk során, ha szerencsések vagyunk, találkozhatunk egy-két emberrel, akiből lehetne „igazi” a számunkra. De ezért nagyon sokat kell tennünk. Figyelni, vigyázni, olykor lemondani valamiről, csínján bánni a hangulatainkkal. Mert a férfi-női kapcsolatokat gondozni kell, nem élnek meg vadon, mint a parlagfű. S hosszú idő után már úgy belecsiszolódhat két ember egymás életébe, sorsába, hogy egymás számára igaziak lesznek. És ez nem kevés…”[iii]

Segítene vajon rajtuk, rajtunk, a titkos nagy Ő rajongó táborán, ha szánnánk pár percet annak a gondolatnak az emésztgetésére, hogy nem lehet tökéletes az, ami élő? Az élő anyag folyamatos változásban van, alakul, átalakul, fejlődik, mássá lesz, és a belső folyamatok leállása maga a halál.

Nem érkezhet meg a tökéletes párunk, mivel tökéletes ember nincs, és mert az emberi kapcsolatok élnek, változó erejük, dinamikájuk, lüktetésük, érzelmi áradásaik és apályaik, ciklusaik, feladataik, fejlődési ívük van, így aztán ezek sem lehetnek tökéletesek. De lehetnek emberi tökéletlenségükben is szépek, egyediek, sokrétűek, örömmel teljesek, kielégítők, melengetők és harmonikusak…

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

 Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

[i]http://semmelweisfigyelo.hu/hu/osszes_kiemelt_cikk/hir/3930_fiuk_vagy_lanyok_szuletnek_tobben

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/elveszuleteseu13.pdf

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo/mo2015.pdf

https://kiszamolo.hu/a-magyar-demografiai-helyzet/

http://www.ksh.hu/interaktiv_korfa

[ii] Popper Péter: Belső utak könyve, Magvető Kiadó, Budapest, 1981.

[iii] Popper Péter: A meghívott szenvedély, Az élet dolgai sorozat, Saxum Kiadó, Budapest, 2000.