Mikor beszélgettél egy jót utoljára? Olyat, amiben többen is részt vettetek, voltak, akik más véleményen voltak, de meghallgattátok egymást, értettétek egymást és nem estetek egymásnak.

Netán spontán módon alakult ki a dolog? Szerintem az az igazi, a nem-várt, a véletlenül kialakult, az olyan igazi kész csoda tud lenni!

Régen, fiatal koromban, amikor sokat vonatoztam Mád-Budapest viszonylatban, sokszor volt részem ilyenekben. Beszélgetnek még a vonaton az emberek? Orvosi várókban?

Vagy a gyerekkor: amikor megosztunk mindent egymással, amikor nagyon vágyunk egymás társaságára! Nem kell tartani a következményektől, a hibáktól. Persze később, a kamaszkor már necces, de ott is ki vagyunk éhezve a nagy beszélgetésekre. Ez a nagy tanulási időszak.

Társasági összejöveteleken, baráti körökben, születésnapokon, amikor többen együtt töltünk órákat, többször is futottunk bele kellemetlen vitákba, sokszor előjöttek a közéleti témák, amikor valaki aztán beszólt, hogy hagyjuk a politizálást (holott lehet, hogy csak egy óvatlan kórházi élménnyel, vagy a gyerek legutóbbi iskolai dolgaival indult a beszélgetés, aztán…). Ha belegondolunk abba, mit is jelent a szó, hogy ’politizálni’, akkor gondoljunk arra, hogy nem csak a pártpolitika számít annak (ki melyik táborhoz tartozik és kiben hisz, kire szavaz, kiket tekint fő-ellenségeknek), de már az is politika, hogy ki javítja meg az utat, ki tartja fenn az iskolát, dönt a tantervről, az iskolaigazgató személyéről, miből legyen villanyáramunk és mennyit kelljen fizetni érte, sőt az is, hogy épüljön-e bevásárló központ valahol, vagy sem. Jó, ha ezt tudatosítjuk magunkban. De most tényleg hagyjuk a politikát…

Szóval, vissza a kiinduló témához: milyen gyakran van részed ilyen és hasonló beszélgetésekben? Ha igen, akkor mi a fő téma? Mindig más? Vagy van valami állandó keret, ami ezt biztosítja? Mondjuk valami klubszerű program? Olvasóklub, női kör, családi klub, társasjáték kör, kártyás, vagy vallási közösség, civil egyesület (jaj, ez már megint politika szagú, bocsánat…)?

Vagy a munkahelyed szolgál terepül a változatosabb témák kibeszéléséhez? Akkor nagyon szerencsés vagy! Ezek szerint belefér az időbe, nyitott kollégákkal vagy körülvéve és van igényetek arra, hogy meghallgassátok egymás. Becsüljétek meg!

Persze nem egyszerű egy ilyen beszélgetés, mert általában:

• van, aki szeret a központban lenni és viszi a prímet;
• van, aki kényelmetlenül érzi magát, úgy érzi, ő hülye ezekhez a témákhoz, szégyelli, hogy nincs értelmes gondolata (pedig biztos van, de magának sem hiszi el, kicsi az önbizalma);
• van, akinek vannak gondolatai, de nem tudja megfogalmazni, fél, hogy butaságot mondana, inkább marad csendben, egyébként is csendes típus;
• van, aki magában fortyog, magában ítélkezik a többiek véleményéről, stílusáról, de megtartja magának, úgy gondolja, a fene száll be egy ilyen értelmetlen vitába (de azért marad, figyel, a lelke mélyén nagyon is érdekli a kimenetel);
• van, aki szeretne hozzászólni, sokszor veszi is a levegőt, de nem eléggé ’erőszakos’, nem akar annyira mégsem, így a végén megtartja magának a véleményét;
• olyan is van, akit irritál, ha mások határozott véleményt fogalmaznak meg (bármiről) és zsigerből;
• és sajnos olyan is van, akinek nincs véleménye. semmiről. nem szoktatták hozzá, hogy lehet, jó ha van.

Egyébként nagy meglepetések érhetik ilyenkor a csapatot, ha van valaki, aki megállítja a folyamatot (netán le tudja állítani azt, aki túl sokat beszél) és kedvesen, empatikusan megkérdezi a csendesebbektől is, ők mit gondolnak. Volt már részem olyanban, hogy a levegő is megállt utána és csak néztünk, olyan jókat hallottunk.

Egyszer beszélgettem egy egyetemistával, aki korábban Waldorf iskolákban végezte mind az általánost, mind a gimit. Kérdeztem tőle, nem jelentett-e ez hátrányt a felvételin, nincsenek-e gondjai az egyetemen, megvan-e mindenből az a tárgyi tudása, amire szükség van. Mert ugye vannak olyan vélemények az alternatív iskolákról, hogy túlságosan liberálisak, nem kell beleszakadni a tanulásba, nem olyan számonkérő jellegűek stb. Természetesen jót mulatott a kérdésemen, és azt mesélte el, hogy egyetlen dologgal tűnik ki az egyetemen a többiek közül: azzal, hogy mindig kérdez. Hogy benne van a zsigereiben, rászoktatták, hogy ha kérdése van, azt tegye fel. Vagy ha nem ért egyet valamivel, azt merje elmondani, merje bedobni a közösbe, hátha meg tudják győzni őt az ellenkezőjéről.

Biztos van sok tanár az állami rendszerben is, aki ezt próbálja alkalmazni (szerencsére a gyerekeimnek is voltak ilyen tanárai, bár olyat is tapasztaltam, hogy ha tényleg csak egy valaki próbálkozik ezzel, a gyerekek nem tudják felvenni könnyen a stílust, nem értik, ez most akkor mit is akar), de legyünk őszinték, az állami iskolarendszerben ez nem általános, többségünk nem így nevelődött. De sajnos kevesen vannak azok is, akik a családban, vagy valamilyen más közegben ezeket a dolgokat időben el tudták sajátítani. Azt hiszem, ez jól látszik is rajtunk, megszenvedjük magunk is. Kevesen tudunk asszertíven viselkedni, okosan kommunikálni, egyenrangúan és hatékonyan kezelni a konfliktusokat.

Mondhatják sokan, ez lerágott csont, akit érdekel, olvasson könyveket a témában, menjen képzésekre, tréningekre, ez már megint olyan önmegvalósító-önfejlesztő-szagú dolog.

Azért nem értek egyet velük, mert ha körülnézünk az életünkben, láthatjuk, hogy a párkapcsolatunkban, a gyerekeinkkel való viszonyunkban, a karrierünkben, a társas életünk egyéb terepein mindenhol kulcsfontosságú az, hogyan tudunk kommunikálni, hogyan tudjuk megfogalmazni a véleményünket, mennyire vagyunk nyitottak, befogadóak mások véleményére, mennyire tudunk a sarkunkra állni egy konfliktushelyzetben, mennyire tudjuk védeni magunkat, a szeretteinket, a normális életünket. Tanulni pedig sosem késő!!

Számtalan ötletet, példát, irodalmat hozhatnék ide, egyet választottam ki:

Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend: Játszmák nélkül (Hogyan kezdjünk hozzá nehéz beszélgetésekhez?) című könyve sok hasznos tanáccsal szolgál. Határvonalak témájú sorozatuk már a gyereknevelést, a házasságot, a párkapcsolatokat, a nemet-mondás kérdéseit is boncolgatta, mindegyiket tudom ajánlani.

Szóval, a fenti könyvben felteszik a kérdést, hogy mi szükséges az eredményes konfrontációhoz? Íme:

1. Barátságos hangnem – eleve fontos, hogy vállaljuk a saját érzéseinket, de figyeljünk a többiek, vagy a partnerünk érzéseire is. Ha azt vesszük észre magunkon, hogy erős bennünk a szembenállás a másikkal szemben (kvázi előre eldöntöttük, nem fogunk vele egyetérteni), akkor ezt tudatosítsuk magunkban és próbáljunk meg fölé emelkedni, nyitni! Tehát nagyon fontos, hogy szavaink is és testbeszédünk is barátságos, közvetlen legyen, közvetítsük ahogy csak tudjuk, hogy pozitív szándékkal közeledünk.

2. Párbeszéd – adjunk lehetőséget a másik félnek is a válaszadásra! Ha tartunk tőle, hogy ez nehezen fog menni mindkét fél részéről, érdemes a legelején lefektetni valami szabályrendszer-félét, pl. légy szíves, hallgass végig, ne vágj közbe, mert akkor ideges leszek, hadd mondjam el a véleményemet és utána én is kíváncsian várom a tiédet. Figyeljünk a ’jelenlétre’, az övére és a sajátunkra is! Igenis, figyeljünk egymásra, ne legyen ez süketek párbeszéde!

3. Maradjunk kapcsolatban – ez akkor nehéz, ha nagyon eltér a véleményünk. Akkor sokszor eltávolodunk egymástól, még ha egy asztalnál ülünk is. Keressük meg az összekötő szálakat, próbáljunk kapaszkodni a közös nevezőkbe, mert akkor könnyebb lesz az eltérő kérdésekben is megérteni egymást.

4. Kényelmetlenség vagy sérülés – ha úgy érezzük, túlságosan megerőltető a dolog, szinte már ártó hatása van, akkor érdemes szünetet tartani, vagy elnapolni, aludni rá egyet. Nem biztos, hogy mindig el kell menni a végletekig a kitárulkozásban, kell egy kis idő, hogy átgondoljuk az elhangzottakat, magunkba nézzünk, milyen hatásokat váltott ki belőlünk a beszélgetés.

5. Önreflexió – jó, ha tudunk magunkra figyelni, kicsit felülről, kívülről figyeljük magunkat: milyen hatásokra nyílunk ki, zárkózunk be. Ha tudatában vagyunk saját működésünknek, nagyobb mozgásterünk és szabadságunk lesz. A testbeszéd sokat elmond magunkról is, másokról is, sokszor a sajátunkét sem vesszük észre.

De a legjobb a gyakorlás! Beszélgessünk sokat, éljünk a lehetőségekkel!

Hogy mennyire fontos ez a téma például a párkapcsolati területen, azt következő alkalommal körbe fogom járni egy interjúban, amit egy családjogász-mediátorral készítettem. Érdemes lesz figyelni az általa megfogalmazottakra!

De megint aktuális téma az oktatás, az iskolarendszer is. Azt gondolom, ezekben a kérdésekben itt dől el a legtöbb, az iskolákban lehet ezt legjobban megtanítani: a gondolkodást, a saját vélemény megfogalmazását, a bátorságot, hogy ezt megtehetjük és a tiszteletet, hogy másokét is meghallgassuk. És ne ítéljük el, ha esetleg más másképp lát dolgokat.

Mi ezzel a témával, az oktatással Lelkizónán egyszer hosszabb időn át foglalkoztunk, és ahogy most visszanézem azokat az írásainkat, mind aktuális most is. Itt van róluk egy összefoglaló!

Szép vasárnapot (nálunk most ilyen szép!), békés napokat, jó beszélgetéseket nektek!

Legyetek nyitottak és bátrak! Hisz minden ember csupa tehetség, tudás és tapasztalat! Tanuljunk egymástól!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu