A két nappal korábbi bejegyzésben tette fel Anita a kérdést, hogy milyen nyomot hagyunk a világban. Szerintem ez mindenkit foglalkoztat, még azt is, aki nem vallja be. Viszont ennek kapcsán gondoltam, hogy most kicsit formabontó leszek, veszem a bátorságot és nem az egyéni oldalról közelítve választok témát, hanem viszem tovább ezt a gondolatot a CSR (angolul: Corporate Social Responsibility, azaz vállalati/társadalmi felelősségvállalás) irányába.

Nem tudom, hallotta-e már mindenki ezt a kifejezést, ami a vállalati szféra környezeti, gazdasági, szociális tényezők oldaláról való felelősségét, a fenntartható módon való működést jelenti, azt a fajta felelős viselkedést, ami a fejlett társadalmaktól, annak szereplőitől elvárható (lenne).

Számomra ez a téma valahogy mostanában többször szembejött és elkezdett különösen is érdekelni. Ahogy ez már lenni szokott, utánaolvastam, kérdeztem róla okos embereket, ismerősöket és a környezetemben is végeztem mini, egyáltalán nem reprezentatív és pláne nem tudományos közvélemény kutatást. Természetesen általában azok ismerik, akik dolgoztak, vagy jelenleg dolgoznak multi környezetben, vagy tanultak róla az iskolában (egyetemen). Nem mondom, hogy kisvállalkozók nem működhetnek ilyen alapokon, sőt, de intézményes formában tényleg a nagyvállalati szektorhoz, a magasabb üzleti kultúrát képviselő cégekhez köthető (kifelé is megjelenítik, stratégiát építenek, hangsúlyt fektetnek rá).

Olyanokat is ismerek, akik általában véve – hogy finoman fogalmazzak – nem multinacionális vállalat-barátok, kvázi, bennük látják a fő gonoszt, a nagy rablót, kizsákmányolót. Nem tett jót a pénzügyi válság sem a bizalomnak, ami a bankszektort, mint nagyrészt szintén nemzetközi szereplőkből álló érdekszférát érintett, illetve tőlük indult, kihasználva a fogyasztói társadalom telhetetlenségét és az emberi hiszékenységet, felelőtlenséget. /A 'lilaködös' címbeli utalás tőlük eredeztethető./

Nem szeretnék elemzésekbe kezdeni most itt, rohadt bonyolult dolgok ezek, és úgy tapasztaltam, hogy általában azok tudják egy-két mondatban elintézni az ítéletalkotást, akiknél a határozottság és az informáltság/tudás fordítottan arányos. Határozottan ki merem azonban jelenteni, hogy a felelősség mindig a legfelső szinteké, azoké, akik a szabályozókért felelnek, a kormányok, jegybankok, államok, a politikusok, vállalatvezetők, cégtulajdonosok. Még ha a körülmények áldozatai is, még ha lehet egymásra mutogatni is, még ha olykor egymásnak ellentmondó elvárásoknak kelljen is megfelelniük, akkor is ők a hunyók! Nincs felmentés ez alól!! Jó lenne, ha ezt minden nap elmondanák maguknak a tükör előtt. Ha ezt nem tudják megtenni, kényelmetlen, akkor vállalni kell(ene) a nemet mondás, a lemondás, a kitörés, az őszinteség stb. alternatíváinak valamelyikét, esetleg kombinációs alkalmazásukat.

A témában olvasott vélemények közül többet is említhetnék (van például egy könyv, Kőszegi András: Ez a CSR címmel, 51 felelős beszélgetés, jórészt cégvezetőkkel, ismert emberekkel járja körül a témát), de most számomra az egyik leghitelesebb embert, Dr. Kopp Máriát idézem:

„nem csoda, hogy amikor a vállalatok beszélnek arról, hogy itt most felelősek vagyunk a környezetszennyeződésért meg a klímaváltozásért, akkor az emberek ezt nagyon kevéssé fogadják el. Tehát először el kellene nyerni az embereknek a bizalmát azzal, hogy valóban mindent megtesznek azért, hogy például Magyarországon ne menjenek tönkre az emberek, hogy viszonylag biztonságban éljenek. A legutolsó nagy felmérésünk szerint az egész világon a leginkább szorongó és leginkább bizonytalanságkerülő a magyar társadalom. Ugyanakkor viszont folyamatosan azt érzik most a válságban, hogy minden bizonytalanná vált. És hát ebben bizony az üzleti életnek és a vállalkozásoknak azért komoly szerepük van.”

később:

„azt kellene fölfedeznünk, hogy a pénztőke helyett a társadalmi tőke az, ami viszont megmaradt. …akinek vannak jó kapcsolatai, és azokban bízhat, akkor ha mindenét elvették is, ha mondjuk nem haltak meg azok, akikre számíthatott, akkor ez a legbiztosabb befektetés a jövőbe…. a magyar társadalom egy módon próbálja ellensúlyozni a nagyon súlyos válságot, hogy akinek vannak családi kapcsolatai, azokat fölértékelik, tehát azoknak még nagyobb az értéke. … A tragédia az, hogy nagyon sok embernek viszont nincsen már ez a családi biztonsága sem, mert a fiatalok nehezen találnak maguknak párt, igazán megbízató, igazán olyan partnert, akiben egy életen át tudnak bízni, és emiatt aztán hihetetlenül nehéz helyzetbe kerülnek. A családi és a közvetlen kapcsolatokon túl fontos újraépíteni a civil társadalmat, ez az egyetlen kiút, mert ez az, ami tényleg komolyan veheti azt a fajta felelősségérzetet, hogy felelősek vagyunk a világnak a jövőjéért is.”

Sajnos Kopp Mária már nincs köztünk (2012-ben váratlanul elhunyt 71 éves korában), remélem, a volt kollégái viszik tovább a témáikat. Mindig izgalmasak voltak a méréseik, a boldogságkutatási jelentések, melyekből megtudhattuk például azt is, hogy az emberek boldogsága szempontjából lényeges, hogy tudnak-e, hogy mernek-e bízni a politikusokban. /Nálunk a nemzetközi értékfelmérésben egy tízes skálán kettes érték jött ki a parlamenti képviselők bizalmi indexére./

Ő is és mások is felhívták arra a figyelmet, hogy a társadalmat az együttműködés, a közös célokért való közös küzdés és összefogás tudná kimozdítani, fölébreszteni. Sajnos 2012 óta nem javult semmit a helyzet, amennyire én látom, inkább romlott. Csak ilyen szavakat mondanék: morál, korrupció, Pisa-felmérés eredménye, oktatási és egészségügyi 'reformok', gyerekéhezés, demográfia, külföldön szerencsét próbáló honfitársak számának alakulása, stb.

Én – aki ugyan szeretnék világot megváltani, de ha belenézek a tükörbe, nem egy igazi világmegváltó néz szembe, úgyhogy - próbálok magam elé is reális célokat kitűzni és annyit javasolni, hogy nézzen mindenki magába és amit tehet a dolgok jobbra fordulásáért, azt tegye meg. Vagy legalább nézzen a tükörbe!

Köszönöm, ha elolvastátok!

Hálából kaptok még egy szép őszi képet: