Többen is felidézték a napokban a tavalyi december elejét, amikor Nagykovácsiban és a budai hegyekben több helyen is jégbe zárva találtuk magunkat. Emlékezetes két nap volt. Ugye, hogy most milyen hihetetlen?

Hirtelen jött akkor a hideg és a csapadék, melynek hatására 'lefagytunk'. A fáink pillanatok alatt vastag üveggé váltak és recsegve-ropogva adták meg magukat, leszakadtak a villanyvezetékek, nem volt fűtés, telefon, internet, mi pedig kénytelenek voltunk elgondolkozni dolgokon.

Most virágzik az aranyvessző, még pár napja is rózsabimbókat szedtünk le a bokorról és hoztunk be a vázába. De a tavalyi tanulságok megvannak, én legalábbis elraktároztam magamban.

Saját kis családunk két napját itt örökítettem meg akkor:

http://coachco.blog.hu/2014/12/03/a_termeszet_ereje_604

Sajnos az erdőink csúnyán megsínylették azokat a napokat, tavasszal rengeteg munkát jelentett az erdészetnek és az önkénteseknek annyira rendbe tenni őket, hogy legalább a fő utak járhatóak legyenek.

A kertünk is feléledt, bár sok kár esett a fákban. Ez a két kép elég jól visszaadja a természet megújuló képességét:

Ilyen volt és ilyen lett:

Szóval nem árt elgondolkozni azon, mennyire vagyunk felkészülve szituációkra, akár az évszakváltáshoz és az extrém időjárási helyzetekhez, akár élethelyzetekhez kapcsolódóan. Mennyire készítjük fel a gyerekeinket (vagy idős szüleinket, hozzátartozóinkat) az esetleges problémákra. Persze nem a riogatásokra és a rémtörténetek traktálására gondolok, de mindenki hallott már történeteket és többen láttunk már hisztis kamaszt (szerencsés esetben nem a sajátunkat), aki üvöltött az anyjával, mert nem kapott időben vacsorát, vagy netán hiányt tapasztalt valamilyen körülményben a megszokottakhoz képest... 

Nem árt elgondolkozni, hogy nagyobbacska gyerekeink, akik már önállóan közlekednek, esetleg több időt töltenek otthon egyedül, vajon fel vannak-e készítve bizonyos helyzetekre, pl. kimegy a biztosíték, füstszagot éreznek, becsenget valaki idegen, vagy megoldanak-e egyedül olyan egyszerű dolgokat, mint az önálló ételkészítés, szólnak-e, ha elfogyott otthon a kenyér, vagy a wc-papír. Vagy úgy élnek velünk, mint egy hotelben és nem érzékelik, hogy a dolgok nem maguktól lesznek olyanok, amilyenek? 

Nem láttam még olyan kisgyereket, aki ne szeretett volna sütkörészni az anyukájával, ne vett volna szívesen részt a különböző otthoni munkálatokban és ne segített volna boldogan a háztartásban (sőt, van az az időszak, amikor folyton mondják: Én! Ededül!). Aztán erről 'sikerül' leszoktatni őket hamar, részben saját időhiányunk és türelmetlenségünk, részben az ő időhiányuk, iskolai és egyéb elfoglaltságuk extrém mennyisége okán. Pedig amellett, hogy velük teszünk jót, ha megtanítjuk őket alap dolgokra, magunknak is könnyebb lehet, ha számíthatunk a gyerekre egyszer-kétszer és természetessé válik, hogy a család is egy kooperatív közösség, ott is szükség van arra, hogy működjünk együtt és segítsünk egymásnak, ahogy az életben is ez normálisan így kell, hogy működjön.

Szép téli napokat kívánok! És vegyük észre, hogy még a köd is tud szép lenni!