Aki új dolgot talál ki? De hiszen tudjuk jól, nincs új a nap alatt!

Aki látja előre, mire van szükség a jövőben, milyen lesz a világunk és elébe megy a dolgoknak? Kitalálja, megálmodja, hogy mire lesz szükség?

Vagy nyitottan, kíváncsian jár-kel a világban és egyszerűen észreveszi a szembejövő lehetőségeket? Nem veti el azonnal a szokásostól eltérő megoldásokat?

Ez arról jutott eszembe, hogy egy innovációs témában működő cég vezetőjétől hallottam, ha megy hozzá valaki egy ötlettel, amit aprólékosan kidolgoztak, megalapoztak számokkal és szakmai tanulmányokkal, az őt soha nem érdekli. Ellenben ha jön hozzá valaki egy olyan ötlettel, ami őrületesnek, de izgalmasnak, valamilyen szempontból értékesnek, előrevivőnek tűnik, a legkevésbé az érdekli, megvalósítható-e mindenféle szempontból, megvan-e hozzá minden tudás, nem mond-e ellent mondjuk a fizikai törvényszerűségeknek. Egy ilyen ötlet fel tudja kelteni az érdeklődését, fel tudja villanyozni. A megvalósítás módja teljesen más kérdés, mondhatni, részletkérdés. Hiszen tudjuk, hogy nincs lehetetlen, minden technikai kérdést meg lehet oldani. Legfeljebb ha kiderül, hogy túl költséges lenne a szükséges kutatás, kidolgozás, akkor majd később – ha ez bebizonyosodik - elvetik.

Már Goethe is megmondta, hogy „Aki nem próbálta meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” Tehát ha Goethe ma élne, lehet, hogy pályázatírásban segítené a fenti úriember cégét. Vagy reklámszövegeket írna.

A kreativitás ikonja, Steve Jobs ezt mondta:

“A kreativitás pusztán összekapcsol dolgokat. Ha megkérdezel kreatív embereket, hogyan alkottak meg valamit, kicsit zavarban lesznek, mert igazából nem csináltak semmit, csak észrevettek valamit, ami nyilvánvalónak tűnt egy idő után.  Ők azok, akik képesek voltak összekapcsolni a meglévő tapasztalataikat és új dolgokat szintetizálni. Ők azok, akik felrázzák a  dolgokat.”

Hívhatjuk ezt mindfulness-nek is, vagyis tudatos éberségnek, melynek hatására koncentráltan működtetjük az elménket, kinyitjuk a csatornáinkat, hadd vegye az agyunk az ’adást’. Lehet ezt tudatosan is működtetni, meg lehet tanulni.

Figyeljük meg, ha rajta vagyunk egy témán, valami nagyon foglalkoztat, akkor magunk is meglepődünk, hogy elkezd minden arról szólni, szembe jön a megoldás, megálmodjuk stb. Kinél hogy nyilvánul ez meg.

Apropó: nem lehet, hogy előtte is bennünk volt a válasz, csak nem tudtuk megfogalmazni? Kellett egy apró jel, egy sugallat, ami előhozta belőlünk, ami felnyitotta a szemünket?

Szerintem ugyanez olvasható ki Freud vallomásából is: „A csekélyebb jelentőségű döntéseim meghozatalakor mindig hasznosnak találtam mérlegelni azok összes lehetséges előnyét és hátrányát. Lényeges ügyekben azonban úgy vélem, döntésünknek a tudattalanból, valahonnan mélyen önmagunkból kell származnia.” (Megjegyzem, erről szól a coaching folyamat!)

Nemrég olvastam Joseph Jaworski Szinkronicitás című könyvét, ahol érdekes példákon keresztül írja le saját fejlődési útját és felismeréseit ezzel a fogalommal kapcsolatban:

Magát a szinkronicitást C.G. Jung így definiálja: „okságtól eltérő rendező elv”. Vagyis „két vagy több esemény olyanfajta jelentéssel bíró egybeesése, amikor valami más játszik közre, és nem a szerencse valószínűsíthető.”

Az a dolog, miszerint minden mindennel összefügg az univerzumban, vezérmotívumként szerepel a taoizmus, a buddhizmus, az új-platonisták és a korai reneszánsz filozófusok tanításaiban is. Arthur Koestler ebből azt a következtetést vonja le, hogy a „telepátia, a látnoki képesség, a megérzés és a szinkronicitás mind csupán ugyanannak az univerzális elvnek – vagyis oksági és nem-oksági hatóerőkön keresztül egyaránt működő integratív tendenciának – a körülményektől függően más és más manifesztálódása.”

Más szavakkal: két egymással össze nem függő ok-okozati lánc látszólag véletlen találkozása időben egybeeső esemény formájában, amely erősen valószínűtlennek, de ugyanakkor nagyon jelentőségteljesnek is tűnik… Ilyenkor pontosan azokkal az emberekkel találkozunk, akikre az elköteleződésünkhöz szükségünk van. Ajtók nyílnak meg, érezzük az áramlatot, és egy olyan csapatban játszunk, ahol az emberek azonos hullámhosszon vannak még akkor is, ha esetleg nem is tudnak egymásról. Ettől kezdve már nem egyénileg cselekszünk, hanem a kibontakozó, alkotó rend hátteréből. Ettől kezdve az életünk megjósolható csodák sorozatává válik.

Érzi, hogy benne van a flow-ban és fülébe cseng a mestere utasítása:

„Engedje bele magát. Nem ragadhat le a ’hogyan is kellene csinálni’ állapotába, mint ahogy egy nagyszerű festmény születését sem kötik meg a folytonos hogyanok. Legyen éber, legyen tudatában önmagának, őrködjön, hogy amikor felbukkan a lehetőség, meg tudja ragadni.”

Szóval, mindezt azért írtam le, mert érzékeltetni szeretném, hogy a problémákat úgy is fel lehet fogni, mint egy-egy rejtvényt, megoldandó feladatot, sőt, kalandot! Nem jó, ha megadjuk nekik magunkat és hivatkozunk rájuk, pláne, ha hagyjuk magunkat letaglózni általuk. Higgyük el, meg tudjuk oldani őket! Csak figyeljünk a jelekre!

Vagy kérjünk segítséget!

Koskovics Éva

coach