Ez is eljött...
Már nekünk szólnak a plakátok az ovi ajtaján, bár egyelőre csak a nyílt napról szóló részt kell olvasgatni. Az ebédbefizetős, kirándulós, focis hirdetményekkel ráérünk szeptemberig. Gyors fejszámolás: ezek szerint már csak / még fél évünk van otthon. Utána - ha szép lassan is, de új időszámítás kezdődik. 

Nincsenek túl jó emlékeim az óvodáról. A csoport többségével ellentétben engem nem tudtak hazavinni ebéd után, így délután 4-ig, 5-ig raboltam szegény óvónők idejét. Ezt elég nehezen emésztették meg, és minden hónapban szóltak, hogy jó lenne változtatni. A legizgalmasabb része az volt a történetnek, mikor véletlenül bezártak az oviba. Csöndben rajzolgatva vártam a szüleimet az emeleten. A dolgozók anélkül, hogy az egész épületben körülnéztek volna, boldogan nyugtázták, hogy biztos hazamentem. Végre valahára...
Később anyukámmal az üvegajtón keresztül beszélgettünk, amíg kerített valakit, aki be tudta őt engedni. 
Felnőttként jó sztori, de hatévesként csak méginkább megutáltatta velem az egész helyet. 

Ezek után végignéztem az öcsém óvodai karrierjét, aki a pszichoszomatikus tünetek teljes repertoárját bemutatta. Barátságos, érdeklődő és okos kisfiú volt, de nem brillírozott tornaórán, és nehezen lehetett betuszkolni az óvónők által elképzelt gyereksablonba. Ezért kölcsönösen nehezen jöttek ki egymással. 

Évekkel később, pszichológushallgatóként több óvodát és óvónőt megismertem, de közülük csak nagyon kevésre mertem volna rábízni a saját gyerekemet. Sokszor találkoztam kiabálással, értelmetlenül szigorú szabályokkal, erős kivételezéssel, lenézéssel. Szerintem egy háromévest ugyanúgy megillet a tisztelet, mint egy felnőttet. De a gyerek mintha csak nyűg lett volna az egyébként neki, róla szóló intézményben... Szerencsére a fásult, fáradt és ideges dolgozók között mindig akadtak kivételek, akik lenyűgöztek frissességükkel és kedvességükkel. 

Ilyen élményekkel a tarsolyomban most vettem egy jóóó mély levegőt. Eldöntöttem, hogy teljesen tiszta lapot nyitok az óvoda fogalomnak a fejemben és szívemben.
Hajrá, mehetünk a nyílt napra!
Ádám lelkesedése hullámzó volt, de a "bekukucskálunk" szót olyan viccesnek találta, hogy végül szívesen jött. 

Reggel negyed 8-kor kelt, 8:50-kor már sikerült is elindulnunk; otthon tudtuk hagyni a 20 centis fém BMW terepjárót és az öklömnyi kődarabot; a Google Maps szerinti 7 perces utat pedig 12 perc alatt tettük meg -  nem is rossz kezdés. 
Beléptünk az épületbe, és megcsapott az a semmihez sem hasonlítható, jellegzetes "óvoda szag". 
Viszonylag hamar meggyőztem a gyermeket, hogy nem szabad beleülni a dekorációként kitett csónakba, és már mehettünk is a csoportszobákba "kukucskálni". 

"Tiétek az egész ovi!" - fogad minket a vezető óvónő a folyosón. Feltűnik, hogy különösebb megbeszélés nélkül mindenki tegeződik mindenkivel és nem hívnak Anyukának. Micsoda kellemes meglepetés rögtön az elején! (A szülészeten Kettes ágynak hívtak, ahhoz képest végülis az Anyuka mérföldekkel jobb. Mégsem szeretem.)

Kis tétovázás után belépünk az egyik szobába. A fiatal óvónő éppen a gyerekek műveit ragasztja ki a falra, a csoport szépen játszik. Felfedezzük a hatalmas autós kosarat, és a kezdeti bizonytalankodásnak már nyoma sincs. Ádám boldogan pakolászik, még azt is megtehetem, hogy 10 percre a terem másik végébe megyek beszélgetni. 
Renáta néni elmondja, hogy ebben a vegyes csoportban 29-en vannak (ez kicsit soknak tűnik), a legkisebb most három és fél, a legnagyobb hétéves. Mikor a napi rutinról kérdezem, kiderül, hogy fél 10-ig érdemes beérni (huhh, akkor még időben voltunk), addig van reggeli. Utána szabad játék, majd elpakolás és verses-énekes-számolós-mesés foglalkozás következik. Ha az időjárás engedi, kimennek az udvarra, ezután ebéd, és 1-től 3-ig alvás. Délután újra szabad játék. Minden csoportnak van valami sajátossága, ők éppen a "kirándulósok". Péntekenként felfedezik a környéket, megtanulják a közlekedési szabályokat, járják a természetet. Szimpi. 

A szobatisztaság nem alapkövetelmény. Van néhány pelenkás gyerek, de azt szokták kérni, hogy inkább öt bugyit és nadrágot csomagoljon a szülő, mert nincs kijelölt hely a pelenkázásra. Ha minden jól megy, nyáron elfelejtjük a pelust, de ha mégsem sikerül, feltankolunk rengeteg szabadidőnadrágból. Bár arra egyébként is szükség lesz. 

"A beszoktatás két hét" - mondja az óvónő, majd hozzáteszi: papíron. Van, aki már a második napon ott alszik (ez szerintem nem az én gyerekem lesz, de ki tudja...), és van, akinek a két hét is kevés. "Először itt vagy vele, aztán elmész fél órára, mondjuk bevásárolni, és szólsz neki, hogy nemsokára jössz. Ezt az időt fogjuk folyamatosan kitolni, egyre hosszabbra" - mondja Renáta néni, olyan megnyugtató természetességgel, hogy elfújja minden aggodalmamat. 

Elköszönünk a csoporttól, és körbejárjuk a többi helyet is. Elhaladunk a sószoba mellett - visszafordulok, hogy jól olvastam-e. Igen, sószoba. Mellette az egyéni foglalkoztató, logopédusi szoba, orvosi szoba, szülői fogadó, szülői öltöző, dolgozói öltöző. Mindenhova Braille-írással is ki van írva a terem neve.
Az épületben mosolygós óvónők, barátságos díszek, a hatalmas udvaron kertész szorgoskodik.
Egy sima önkormányzati ovi Budapest mellett. 
Nincs beépítve a pedagógiai programba három idegen nyelv, két hangszer és havi egy sportverseny. "Csak" azt tűzték ki célul, hogy a gyerekek sokat játsszanak, alkossanak, kísérletezzenek és ismerjék meg a természetet. Nekem ennyi elég.

Holnap folytatjuk a "kukucskálást" egy másik óvodában. Remélem, hasonló sikerrel. 

                                                                  (A kép illusztráció.)

Czecz Fruzsina

Ha Te is gyerekkel vagy, csatlakozz a blog facebook oldalához további olvasnivalókért!