Életünket éretlenül, fejletlenül, önmagunk ellátására képtelenül kezdjük. Születésünk után jó ideig mások gondoskodásától, jóindulatától függ életben maradásunk. Társas lények vagyunk, ahhoz hogy jól érezzük magunkat, valamilyen mértékben egész életünk során szükségünk van másokra. Vajon mitől függ, hogy milyen fokú önállóságot, autonómiát érünk el, vagy mennyire maradunk függők akár személyektől, szerektől, tárgyaktól, cselekvésektől?

Az alap, amire építeni lehet: biztonság és bizalom

Képzeljünk el egy csecsemőt, aki éhes és fázik. A kellemetlen érzések egyre nagyobb feszültségként jelennek meg testében, idegrendszerének aktivitása fokozódik, izmai megfeszülnek, míg végül sírásban tör ki. Számára ez az egyetlen mód, amivel jelezheti, hogy szervezetének egyensúlya felborult.

Egy jó gondviselő idejében észleli, ha valami nincs rendben, még mielőtt a feszültségszint az elviselhetetlen mértékig fokozódna. Sőt nem csak észleli, hanem azonosítani is tudja, meg is nevezi a feszültségforrást, segítve ezzel a gyerek mentalizációs folyamatainak kialakulását. Ez azt jelenti, hogy ráneveli a gyereket, hogy saját feszültségi állapotait felismerje, megkülönböztesse, s idővel jelezni, majd akár megszüntetni is képes legyen. Minél többször ismétlődik a megnyugtató folyamat, annál biztosabban épül ki a kisbabában a bizalom: számíthat valakire, a világot a kellemetlen élményekkel együtt is biztonságos helynek találja. Ellenkező esetben, amikor nem, vagy nem megfelelő időben segítenek rajta, azt tanulja meg, hogy a feszültség kezelhetetlen, az egyedüllét elviselhetetlen, a világ nem biztonságos. Csak ritkán képes szabadulni a készenlét, szorongás alapérzésétől, nem tud ellazulni, nem tanulja meg beazonosítani, nevén nevezni és ezáltal megfelelően kezelni a feszültségeket. Később, felnőttként is hordozza ezt a „valami nincs rendben” érzést, egy meghatározhatatlan, diffúz kényelmetlenséget. Olyasmi ez, mint keresni, de nem találni valamit.

Tovább az úton: bátorság és autonómia

Ha biztonságban érezzük magunkat, megnyugszunk. Egy idő után azonban unatkozni kezdünk. Ekkor indul be az ún. explorációs késztetés, vagyis elindulunk felfedezni a környezetünket. Kíváncsiságunk számos új dolog kipróbálására, kapcsolatok létesítésére indít. Mindeközben önmagunkat – szükségleteinket, képességeinket, határainkat - egyre jobban megismerjük. Minél sikeresebbek vagyunk a világ felfedezésében, annál több pozitív megerősítéshez jutunk, önbizalmunk, bátorságunk növekszik és ezzel együtt autonómiánk (önálló, aktív, hozzáértő és döntésképes lényként való működésünk) hatóköre is tágul.

Ha azonban a világot leginkább egy veszélyekkel, stresszforrásokkal teli helynek képzeljük, saját feszültségeinket pedig nem tudjuk megnyugtatóan kezelni, akkor marad a visszahúzódás, félénkség, gyávaság, bezárkózás, falak építése. Ha mégis muszáj kimozdulni, folyamatosan szükség lesz valakire, aki támogat, vagy valamire, ami „bátorít” és elnyomja félelmünket, eltereli figyelmünket rossz érzéseinkről. Így érkezünk el, helyesebben mondva így maradunk a függőségek birodalmában. Függhetünk egy másik embertől, csoporttól, merev elképzelésektől, különböző szerektől (nikotin, alkohol, drogok), bizonyos tevékenységektől (vásárlás, takarítás, munka, stb.) Csak akkor érezzük jól magunkat, amikor ezek a rendelkezésünkre állnak, „velük” csillapítjuk félelmeinket, fájdalmunkat, szomorúságunkat, ürességünket, kétségbeesésünket, boldogtalanságunkat.

Hol keressem, ami hiányzik?

Az érzés, amit keresünk, mindannyiunkban adott. Születésünktől fogva hordozzuk a lehetőséget, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hogy képesek legyünk helyreállítani felborult testi-lelki egyensúlyunkat. A nehézség csak az, hogy autonómiánk kifejlődéséhez a fentiekben felvázolt, viszonylag hosszú út vezet, amiben fontos szerepet kapnak a bennünket gondozó, nevelő személyek, az általuk nyújtott viselkedésminták. Mivel ez egy tanulási folyamat, bármikor lehetőségünk van új, hatékonyabb feszültségcsökkentő modellek elsajátítására. Igaz, minél hosszabb ideig éltünk alkalmatlan mintákkal, annál nehezebb az újak kiépítése. De nem lehetetlen! Bátorító társak, felismerés, változtatásra irányuló akarat és kitartás a kulcs. Komoly problémát okozó függőségnél szakember segítsége is szükséges. Amit nyerhetünk: saját függetlenségünk, lelki értelemben nagyobb tér- és szabadságérzet, teljesebb, örömtelibb élet.

S végül egy szép összefoglalás arról, hogy mit jelent az autonómia, milyen az autonóm személyiség. Az idézet Lust Iván: A szabadság képessége című írásából való:

„Az autonóm személyiséget egyéni és társas lélektani szempontból a különállás és az elvegyülés egyidejű képességével jellemezhetjük. Az ilyen személy képes a meghittségre, az intimitásra, de jól tud egyedül is lenni. Képes a mindenkori társadalmi struktúrában magának megfelelő helyet találni, de képes a fennálló szisztémától és ideológiáktól magát kritikusan elhatárolni. Képes a kreativitásra, és azt hasznosítani is tudja, de képes arra is, hogy mindenféle közös céltól elhatárolva magát, saját belső életét élje. Humora van, tud játszani.”

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

tanácsadó szakpszichológus

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában