Szeretjük, ha ölünkbe hullanak a dolgok? Szeretjük, ha sok dicséretet kapunk? Hogy éljük meg a kudarcokat? Mit szólunk a kritikához?

Ha kritikát kapunk, akkor mi az első reakciónk: magunkba nézünk, vagy rögtön próbáljuk másokra terelni a felelősséget? Mennyit vagyunk hajlandóak dolgozni, küzdeni a sikerekért?

A minap mesélte valaki, hogy rendkívül sikeresek azok az életmód-tanácsadó, ’csodatevő’ helyek, vállalkozások a városban, ahol azt ígérik, különösebb erőfeszítés nélkül leveszik a rontást, megoldják a problémát, megmagyarázzák a kérdést, elrendezik a jövőt, stb. Na jó, fizetni kell értük, de egy kis (anyagi) áldozatvállalás még belefér a gyors siker érdekében.

Vajon tényleg megúszható a munka, az erőfeszítés? Ha valaki könnyen eléri a kitűzött célt, akkor ugyanazt jelenti számára a siker, mint ha meg kell szenvednie érte?

Nem hinném, hogy szükséges ezeket most megválaszolnom, szerintem már a kérdésfelvetésekben is benne van a válasz. Kinek kinek a maga válasza. Viszont mindezek kapcsán mesélnék egy izgalmas programról, amelyben van szerencsém részt venni: www.templetonprogram.hu

Még csak az elején vagyunk annak a tehetséggondozó programnak, amely egy éven át kíséri 320 (több mint húszezer jelentkezőből kiválasztott) 10-29 éves fiatal fejlődését. Segít nekik kibontakozni a saját szakterületükön, csapattá formálódni, kihasználni az együttműködési lehetőségeket és a felkínált segítséget a mentoroktól, és egyéb, a programban részt vállaló szakemberektől, ami most koncentráltan árad irányukba. Óriási lehetőség azoknak, akik bekerültek. Én a gimnazista korosztállyal dolgozom, aminek azért is örültem, mert a saját gyermekem is ennyi idős és gondoltam, jó lesz más oldalról is belelátni a világukba.

Még az ismerkedés elején rákérdeztem a csapatomnál, hogy ha kapnának rá módot, hogy bármilyen kívánságuk, elképzelésük megvalósulhat egy csapásra, akkor milyen varázslatot vinnének végbe. Csodálkoztam, hogy semmi – számomra – nyilvánvaló válasz nem jött (mondjuk teleportálás feltalálása, halhatatlanság, világbéke megoldása stb.), helyette nagyon megfontolták, mit válaszoljanak. Volt aki azt mondta, ő arra vágyna, hogy teljes legyen a tudása, értse a világ dolgait, az összefüggéseket (nem mondom, hogy kispályás kérés lett volna). Másikuk arra jutott, nem lenne jó, ha tényleg lenne ilyen lehetőség, mert az a legfontosabb, hogy az embernek legyenek saját céljai és azokért meg kelljen dolgozni, küzdeni. Különben nincs értelme az egésznek. Volt olyan is, aki kemény kritikával illette a kérdésfelvetést magát… nem sértődtem meg, sőt, örültem, hogy ilyen őszinte volt a reakció.

Bevallom, eleinte azt gondoltam, ezek a zseni, vagy a zsenialitás határán lévő fiatalok esetleg nem lesznek nyitottak más témák, más, az érdeklődési területüktől távoli dolgok felé, de ezt is rosszul gondoltam. Kiderült, majdnem mindegyikük sportol, de ha nem is, akkor is nyitott és érdeklődő, akár a kirándulások, a természet, akár a zene, színház, kultúra, illetve a társadalmi, gazdasági kérdések irányába. A kalandparkban úgy másztak és küzdöttek a többedik nehézségi fokon is, hogy kezdtem belátni, nekik nagyjából mindegy, milyen feladatot kapnak. Ők úgy vannak a feladatokkal, hogy azokat általában kihívásnak tekintik és ki-ki a maga módszereivel, vérmérsékletével és tempójával, de meg akarja oldani. A kitartás, mint a siker fontos, ha nem legfontosabb tényezője, valamennyiükben megvan, nem kétséges.

Látom, hogy az időgazdálkodás problematikája már náluk is komolyan felmerül és csodálom is őket, hogy az iskola (van aki még utazik is nap mint nap), a tanulmányi versenyek, a tudományos munka, a sport mellett még olvasni is van idejük. Megtudtam például, hogy ha az ember ’olyan irodalom órákon kell részt vegyen, ahol a tanár  annyira lebilincselően mesél a világ dolgairól, hogy néha azt sem tudni, most történelem, szociológia, művészettörténet, kémia, vagy matek (!!!???) óra van egyáltalán, és mellesleg bedob néhány izgalmas könyvet is a tárgyhoz kapcsolódóan, szinte versenyre kelnek a diákok, hogy elolvassák azokat’  /hmm. De jó is lehet itt, ilyen tanár mellett diáknak lenni!/ .

Még a program elején ajánlották a szervezők, hogy olvassuk el Carol S. Dweck: Szemléletváltás, a siker új pszichológiája című könyvét.

A szerző két nagy csoportra osztja az embereket: azok, akik rögzült szemléletmóddal működnek és mindig biztosra akarnak menni, akik úgy gondolják, hogy aki okos, annak mindig minden sikerül. A másik típusú csoportba a fejlődési szemlélettel rendelkezők tartoznak, akik számára a siker a saját határok feszegetését jelenti, az egyre okosabbá válást.

Az író (pszichológia professzor) megállapítja, hogy a két csoport számára maga a képesség is két különböző dolgot jelent: az állandó bizonyításra szoruló rögzült képességet, illetve a tanulás segítségével fejleszthető képességet.

Úgy látom, a mi ’Templeton-os’ gyerekeinket már nem kell meggyőzni arról, hogy a fejlődési szemléletmód a célravezetőbb a kettő közül. Aki viszont úgy érzi, van dolga ezzel a témával, érdemes elolvasni a könyvet, mert vannak benne ötletek és jó gondolatok arra vonatkozóan, hogy szemléletet váltani sosem késő és nem lehetetlen.

Egyáltalán: kiből lesz, kiből lehet sikeres ember? Aki megugrotta nagyrészt az akadályokat és ezek eredményeként teljes bizonyossággal hiszi, hogy minden tudás megvan benne, vagy aki fogékonyan reagál a kritikus megjegyzésekre (szinte el is várja azokat) és ezeket arra használja, hogy tovább tanuljon belőlük.

Mind ismerünk olyanokat (vállalatvezetők között talán még nagyobb arányban is), akik nem fogadnak el semmi kritikát, akiknek csak jó híreket szabad mondani és ha bármi kudarc éri őket, rögtön másokban keresik a hibát. Valahogy azt is megfigyeltem, hogy az igazán jól működő, korszerű management-tel és fejlett cégkultúrával irányított szervezeteknél, cégeknél nem jellemző ez a fajta mentalitás.

A fenti könyv példaként említi, hogy a NASA, amikor űrhajósokat keresett, elutasított mindenkit, aki életében mindig, mindenben sikeres volt, inkább olyanokat választott ki, akik életük során többször is súlyos kudarcot éltek át, majd erejüket megfeszítve sikerült lábra állniuk. Más helyeken, más fórumokon is sokan leírták, elmondták már, hogy az igazán nagyot, maradandót alkotó emberek között sok olyan volt/van, akiket az élet nem kímélt: elvesztették szüleiket, nagy szegénységben, nélkülözésben nőttek fel, vagy más módon szenvedtek meg azért, hogy ki tudjanak valahogy tűnni a többiek közül.

A Templeton Program sem nyújt mindent tárcán. Itt most megvannak a lehetőségek, de jórészt a fiatalokon múlik, mennyire élnek velük, ők maguk mennyit tesznek bele ebbe az évbe és hogy használják ki ezt a közeget, ezeket a tudásokat és kapcsolatokat, amelyek most egy éven át adottak számukra. Az pedig, hogy az év leteltével mi és hogyan folytatódik, még inkább rajtuk múlik majd. Én biztos, hogy figyelni fogom őket később is, érdemes lesz követni az útjukat! Már most sokat tanulok tőlük. Jut szembe: lehet, hogy én is jellemzően inkább fejlődési szemlélettel rendelkezem? Szeretném hinni.

Koskovics Éva

coach