„Nem értem, miért szorongok, ha megszólal a telefon vagy a kapucsengő. Jól kommunikálok, bárkivel szót értek és mégis átfut rajtam ilyenkor a félelem. Mintha attól tartanék, hogy most fog kiderülni… Mi is? Az, hogy nem tudok semmit, nem vagyok elég jó… Leégek mások előtt és majd szégyellni kell magam.”

Aki megélt már ilyen vagy ehhez hasonló érzéseket, azzal valószínűleg néhányszor előfordult olyan eset gyerekkorában, amikor felkészületlenül, nem önszántából kellett szerepelnie és valahogy „hibázott”. Például a vendégek előtt produkálnia kellett magát, anya-apa büszkeségeként rajta volt a világ (de legalábbis a rokonok, ismerősök) szeme és nem tudott megszólalni vagy az elvárásoknak megfelelően teljesíteni. Lehet, hogy szülei csalódottá vagy ingerültté váltak, netán valaki ki is nevette. Vagy esetleg az iskolában nyilvánosan felsült. Az egykori – feltehetően nem egyszeri - élmény akkora feszültséggel járt, és olyan mély nyomot hagyott, hogy még a jelenben is stresszt indukál, ha a külvilág váratlanul, hívatlanul jelentkezik.

Amint egy külvilági hatás ér bennünket, idegrendszerünk azonnal felkészül a lehetséges válaszra, mégpedig úgy, hogy korábbi tapasztalatainkból, emlékezetünk tárházából meríti az alternatívákat. A megfelelőnek vélt választ a mostani és az egykori helyzet hasonlóságai alapján legtöbbször automatikusan, azaz tudattalanul hozzuk létre. Nem tudjuk, hogy valójában miért éppen így vagy úgy reagálunk valamire, pl. miért utáljuk a fagylaltot, és miért szeretjük a fertőtlenítő szer szagát, amikor a legtöbb ember pont fordítva van vele. Különösen igaz ez a kora gyermekkorban tárolt emlékekre, amik nehezen érhetők el a tudatosság számára, hiszen kialakulásukkor memóriánk fejletlen volt, illetve más módon – nem szavakhoz és kategóriákhoz kötve – rögzítette az információt. Van úgy, hogy csak egy megfogalmazhatatlan érzés, vagy testi reakció fut át rajtunk, ami nem köthető időhöz, térhez és személyhez sem.

„Álljunk meg egy percre!” – mondhatná valaki. „Mi van, ha attól félek, hogy lezuhan a repülőgép, amin ülök? Ez biztosan nem történt meg velem!” Így van, mert nem az a lényeges, hogy egy konkrét esemény megtörtént-e, hanem hogy mit éltünk át hasonló érzelmi színezetű helyzetekben korábban. Például, ha valaki gyerekként gyakran szenvedett a tehetetlenség érzésétől, kerülni fogja azokat a szituációkat, amiket nem tud kontrollálni. Ha ezek nem kerülhetők el, akkor valószínűleg extrém mértékű szorongással vesz majd részt bennük. Ha felszállt velünk a repülő és nem mi vagyunk a pilóták, akkor valóban nem sok esélyünk marad, hogy kontrolláljuk az utazás kimenetelét. Mégis vannak, akik szeretnek repülőn utazni…

Vagyis jelen tapasztalatainkat, jövővel kapcsolatos elvárásainkat nagymértékben meghatározzák múltbeli tapasztalataink. Amit valóságnak hiszünk, mindannyiunk számára egyénileg színezett, személyre hangolt „igazság” és sokkal szubjektívebb, mint gondolnánk. Minél inkább félünk valamitől, annál valószínűbb, hogy újra szorongással reagálunk majd rá, ha megjelenik, ami tovább erősíti a már megszokott reakciót. Így befolyásolja a múlt a jövőt.

Van kiút ebből az ördögi körből? Természetesen! Vegyük észre, hogy hogyan reagálunk! A tudatos figyelem lehetővé teszi, hogy változtassunk, még ha ez kezdetben nehéz is. A szorongató helyzetben kiváltódó – tudatos figyelemmel kísért – érzelmek fonalán visszajuthatunk a múltbeli történés emléknyomaihoz és rájöhetünk, hogy „ez a múlt”, nem kell, hogy továbbra is úgy érezzünk és viselkedjünk, mint egykor. Ebből a felismerésből kiindulva képesek leszünk megváltoztatni zavaró szokásainkat, hétköznapjainkat nehezítő viselkedésmintáinkat. A tudatos odafigyelés akkor valósítható meg, ha időt adunk magunknak az elcsendesedésre, rendszeresen relaxálunk, meditációs gyakorlatokat végzünk, azaz kikapcsolunk a hétköznapi körforgásból. Fontos az elhatározás is, hogy szeretnénk másképp reagálni, mint korábban és ugyanennyire lényeges, hogy ne szapuljuk magunkat (vagy másokat) fölöslegesen, legyünk együttérzőek önmagunkkal, amennyire csak lehetséges.

Erősen negatív érzelmek (pl. pánik, fóbiás félelem), romboló szokások (pl. alkoholfüggőség) esetén célravezető, ha szakember (pszichológus, pszichiáter) segítségét is igénybe vesszük.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

pszichológus

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

kapcsolódó írás:

"Kell egy kis áramszünet" 

saját blog: Pszichológus a galériában