Nem vagyok a bölcsőde feltétlen híve, sőt, valójában több szakmai és szülői érvet tudnék ellene felhozni, mint mellette, de tudom, hogy ezt sokan másként látják. Persze van az az élethelyzet, vannak azok a körülmények, amikor összességében ez a legjobb, vagy legkevésbé rossz döntés. Lényeg a lényeg, a 2 éves fiammal elkezdtük a „beszokást” – mert igen, ahogy a Gyerekkel vagyok bloggere, Czecz Fruzsina írta „Anyu beszokik az óvodába” című írásaiban, a szülőnek is be kell szoknia.

A sikeres beszoktatásnak vannak feltételei. Miután mi túl vagyunk egy kudarcos próbálkozáson, és úgy tűnik, úton vagyunk egy sikeres felé is, a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem néhány szempontot, ami nekem segített átlendülni a nehézségeken.

Egy, megérett a meggy?

 Alaposan gondold végig, hogy miért adod a gyereket bölcsibe/családi napközibe/magánóvodába. Lesznek nehéz időszakok, amikor jól jönnek az észérvek. Főleg, ha a gyerekünk nem az a típus, aki mosolyogva besétál a 3. nap után, és elköszön.

Kettő, csipkebokor vessző

Unalomig ismételt jótanács, hogy anyának is el kell engednie a gyereket, mert különben a kicsi is megérzi a mi ellenállásunkat, és arra bizony alaposan ráerősít. Igen, persze, jogos. Több oka lehet ez elengedés nehézségének, érdemes ezeket végiggondolni.

Ha úgy érezzük, problémánk van az elengedéssel, gondoljuk végig a lehetséges okokat: én szorongok túlságosan (mert ilyen vagyok, és tudom, hogy máskor is feleslegesen aggódom)? Vagy azt érzem, hogy a gyerekem nem érzi jól magát? Olyan helyen, olyan kezekben tudjuk a kisgyerekünket, ahol bátran elengedhetjük?

Egy egészséges, átlagos szülő ugyanis úgy működik, hogy ösztönösen monitorozza a különböző helyzeteket, és ha biztonságosnak ítéli meg a helyzetet, lazít a köteléken, ha veszélyt észlel, szorosabbra vonja azt. Saját múltjából fakadó szorongásait el tudja választani az aktuális helyzettől, legalábbis többnyire, és nem vetíti ki azokat a gyerekre. Egy hétköznapi példa erre: amíg a gyerekem nem tud biztosan felmászni a játszótéri csúszda létráján ott állok mögötte, eleinte még a lábát is segítem, hogy a helyére kerüljön. Ahogy ügyesedik, elengedem, csak készenlétben állok. Aztán már csak messziről nézem fél szemmel, később már ez sem szükséges. Ha alapból kb. így működünk, a bölcsiben mégis bizonytalannak érezzük magunkat, és nehezünkre esik az elengedés, vizsgáljuk meg minél objektívebben, hogy van-e okunk az aggodalomra.

Három, te vagy az én párom

Válaszoljuk meg magunknak a következő kérdéseket: hogy működik a bölcsőde? Mennyire rugalmas, mennyire igazodik a gyerek igényeihez? Persze, hogy nem tud olyan lenni egy közösség, mint egy család, de azért nem árt, ha a gyerekünk nem él meg drasztikus és szükségtelenül nagy váltást. Mennyi figyelmet kap a gyerek? Megölelik, vigasztalják, ha sír, vagy hisztinek, „műbalhénak” tekintik az anya utáni kétségbeesett sírást is, és hagyják, hadd erősödjön a tüdeje? Mik az alapvető nevelési elvek? Odaül-e a szőnyegre a gondozó, bevonja-e a játékba a kicsiket, vagy alapvetően „legelnek” a gyerekek (nem, nem a zseniképzésről beszélek, hanem az egyszerű, irányított szerepjátékokról, mesélésről)? Ha túl sok kérdésre kapunk nyugtalanító választ, érdemes komolyan elgondolkozni a váltáson, mielőtt még túl sok idő telne el.

Mert nem az a cél, hogy a gyerekünk túlélje valahogy a következő 1-2 évet, amíg odajár, hanem az, hogy fejlődjön, kiteljesedjen.

Számomra az is fontos, hogy a gyerekem személyiségét ne törjék be, és vegyék figyelembe az egyéni különbségeket. És igen, tanuljon valamilyen rendszert, rendet, szabályokat, de legyen fokozatos ilyen téren is a beszoktatás!

Négy, te kis ember hová mégy?

A beszoktatás hála Istennek az állami bölcsődékben is létező fogalom, ami nagyon jó. Azt viszont nem igazán értem, hogy miért kell betű szerint ragaszkodni az intézmény adott sémájához. Minden gyerek más, lehet, hogy valakinek elég egy hét, valakinek 2 és fél hét kell. Ha ez segít abban, hogy később ne sírással teljen minden reggel, szerintem álljunk ki udvariasan amellett, hogy mi kicsit másképp szeretnénk csinálni a dolgokat.

Öt, megérett a tök

A beszoktatás lényege és kulcsa az, hogy a gyerekünk kezdjen el kötődést kialakítani a gondozók felé. Ugyanis ilyen kis korban a biztonságérzet ettől függ.

Anya, apa, nagyi, babysitter, nagynéni, a család barátja – egy kétéves számára már általában több olyan személy van, aki ideiglenesen helyettesíteni tudja a szülőt anélkül, hogy az különösebb sírással járna. A bölcsődében is azt kell elérni, hogy a gyerek megszokja a helyet, a napirendet, és megtapasztalja, hogy van ott olyan személy, akihez vigaszért fordulhat. Eleinte kell az anya vagy az apa, mint biztonságos bázis, mert különben a gyerek lába alól kicsúszik a talaj, és nem fogja tudni explorálni a helyet, mert kétségbeesik. Van, akinek elég pár nap, amíg ott a szülő, másoknak több idő kell. Próbáljunk meg apránként a háttérbe vonulva hagyni, hogy a gyerekünk a gondozóhoz forduljon, játsszon vele és persze a többi gyerekkel. Időnként keresni fog minket a gyerek, és odafut „tankolni” egy kis szeretetet. Azt gondolom, hogy akkor érdemes otthagyni őt, ha már ez a kötődés elkezdett kialakulni. Ettől persze még az elválás nehéz lesz, ez nem kérdés (na jó, van, akinél könnyen meg), de tudhatjuk, hogy a gyerekünk képes lesz vigaszt és biztonságot találni valaki másnál. Éppen ezért egyáltalán nem tartom jónak 1 vagy 2 nap után otthagyni a síró, meg sem nyugtatható gyerekünket, mondván, hogy „úgyis meg kell majd szoknia a helyet, jobb hamar túlesni rajta!”. Ilyenkor kihúzzuk a gyerekünk lába alól a talajt, és nagyon megnehezítjük a dolgát.

A betörés, a megadás lehet, hogy hasonló eredménnyel jár, ha a puszta viselkedést nézzük (a gyerek asztalnál eszik, beáll a sorba, stb.), de belül egész más zajlik le, mint ha ténylegesen megtörténik a beszokás.

Hat, hasad a pad

Lehet, hogy ideiglenesen jobban igényli a gyerekünk az ún. átmeneti tárgyakat, cumit, rongyit, macit. Ezt semmiképp ne korlátozzuk, mondva, hogy „te már nem vagy baba, nagy bölcsis lettél”, mert éppen ezek az apró tárgyak a kis hordozható önmegnyugtató eszközeik, amíg még nem érzik magukat igazán jól az új helyen.

Hét, zsemlét süt a pék

Ne felejtsd el, hogy te ismered legjobban a gyerekedet! Ne engedd maga "kibeszélni" a szülői szerepedből! Az, hogy valami jól bevált 20 vagy 200 másik gyereknek, persze jó támpont, de nem jelenti feltétlenül azt, hogy nálatok is az a királyi út.

Nyolc, üres a polc

Merjünk szólni, ha valamivel nem értünk egyet! Udvariasan, megfontoltan, a gondozók tapasztalatát tiszteletben tartva persze. Valahogy sokukból az oktatási rendszer (még a bölcsi is) előhozza az alávetettség érzését. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerekünkről van szó, és az ő érdekeit nekünk kell képviselnünk, mert arra 2 évesen még nem képes.

Kilenc, kisferenc

Figyeljük a gyerekünket! Az lenne az igazán jó, ha egy kiegyensúlyozott, alapvetően jókedvű gyereket látnánk viszont a nap végén, és ha otthon sem változna meg drasztikusan a viselkedése. Persze maga a váltás is nehéz lehet, és átmenetileg lehet számítani nehézségekre (megváltozott evés, alvás, visszaesés a szobatisztaság terén, stb.), de nem jó, ha a kedvezőtlen változások huzamosabb ideig (3-4 hónapon túl) is fennállnak. Ilyen esetben meg kell vizsgálni, hogy mi lehet ennek az oka. Az elváláskor tapasztalt pityergés, tiltakozás akár természetesnek is mondható, még hosszabb idő után is. Az egész napos nyűglődés, vissza-visszatérő sírás, nyugtalanság viszont nem jó jelek.

Tíz, tiszta víz, ha nem tiszta vidd vissza, majd a csacsi megissza!

Ami nagyon nem megy, azt nem kell erőltetni. Legalábbis, ha egy mód van rá. Mi egy hét után láttuk, hogy az eredetileg kiválasztott bölcsi nem az igazi. Olyan kompromisszumokat kellett volna meghoznunk, amiben jó eséllyel a fiunk sérült volna. Váltottunk, és nem bántuk meg. A fiam itt felszabadult, megnyugtatható, játszik, még ha olykor nehéz is az elválás. Én is nyugodtabb vagyok, és élvezem, hogy partnernek tekintenek. Más, a fiammal egykorú gyerekek pedig láthatóan jól érzik magukat ott, ahol mi nem voltunk elégedettek, és a szülők is úgy gondolják, hogy jó helyen van a gyerekük. Kinek a pap, kinek a papné. Az első három év különösen meghatározó mindenki életében, érdemes a legjobbra törekedni.