Mivel a téma nagyon foglalkoztat, megkérdeztem felnőtteket, ha most fiatalok lennének, mit tanulnának, milyen pályát választanának maguknak. Nem mondhatni, hogy árnyékra vetődtem volna, mindenkinek volt mondanivalója.

Ennek ellenére a válaszok nem jöttek könnyen, pedig jócskán rendelkeztek a – nem reprezentatív – minta alanyai tapasztalatokkal, információkkal. Azt már sokan látják 30-40-50 évesen, hogy helyes irányba indultak-e annak idején, vagy nagyon elszúrták valahol. Sokan vannak olyanok is, akik voltak olyan bátrak, hogy váltottak, akár egy nagy fordulatot véve, kockázatokat is bevállalva. De hogy most mit tennének, ebben a legtöbben elbizonytalanodtak. Érettebb fejjel már a szempontok is változnak, egyeseknél nem a jövedelem, a pénzügyi megfontolások döntenek, míg másoknál – ha ezen a téren sikertelen volt a karrierjük – akkor éppen ez lenne most a fő szempont. Azt sokan mondták (a megkérdezett 18-20 felnőtt több mint fele), hogy ha fiatalok lennének, már elmentek volna külföldre.

/Elárulom, ha én most fiatal lennék, elmennék gyógytornásznak. Irántuk egyre nagyobb az igény, rájuk nagy szükség lesz a jövőben is, az biztos. Számomra - a nyaki problémáim miatt - ők most nagy kincs, nagy segítség...Ebből is látszik, a saját élménynek milyen nagy a szerepe! Ráadásul messze van a biznisztől, a politikától, nem annyira stresszes, nem kell annyit egy helyben ülni, emberekkel kell dolgozni, ki kell találni, kinek mi a jó, milyen módszer használ, szóval az is nekem való lenne, akárcsak a coaching. Hiszen a gyógytorna is majdhogynem coaching.../

Az nagyon ritka, mint a festőművész ismerős, aki elővette a gimnáziumban írt fogalmazását, amit ebben a témában írt meg 1952-ben (!), felolvasta és elégedetten nyugtázta, hogy szájtátva hallgatom, mert hogy mindent megvalósított:

„Számomra a legnagyobb boldogság, ha rajzolhatok, festhetek. Olyankor megszűnik a világ, kizárok minden mást, csak arra figyelek, sikerüljön papírra vetni azt a képet, amit a lelki szemeimmel megterveztem. Ezt szeretném csinálni egész életemben. Az lenne a jó, ha ezzel az embereknek is örömet okozhatnék és ezt úgy képzelem el, hogy épületek falaira is festek, az alkotásaim eljutnak mindenkihez és ezzel színesebbé teszem mások életét is, a városomat is.”

Mindez meg is valósult egy vidéki bányászvárosban, Oroszlányban. Zámbó Kornél 78 éves, tele tervekkel, energiával. 

Egy tizennégy és egy tizennyolc éves gyerek anyjaként magam is benne vagyok a pályaválasztás témájában. Ráadásul a munkám kapcsán valahogy az idén több olyan projektben is részt vettem, ahol gyerekekkel, tehetségkutatással, pályaorientációs témákkal foglalkoztunk, foglalkozunk. Tudom, a mai gyerekek már más pályát fognak befutni mint mi, nem lesznek életre szóló foglalkozások, nem is tudjuk megjósolni, 10-20-30 év múlva milyen szakmák lesznek és a mai fiatalok minden bizonnyal rá lesznek utalva arra, hogy rugalmasan tudjanak váltani életük folyamán többször is a változó igényeknek megfelelően. Ehhez pedig megfelelő kompetenciákra van/lesz szükség. Készítjük őket erre? A tanárok és az oktatáspolitikát irányítók tisztában vannak ezzel? A média képben van? Vagy az a stratégia, hogy a valóságshow-k és a tehetségkutatók világában élve arra készítjük fel a gyerekeket, hogy az élet egy nagy buli, szépnek, soványnak, trendinek kell lenni és majd belőled is lehet híres celeb?

A közelmúltban vidéki általános iskolásokkal találkoztam (4-5 iskolából érkeztek az ország különböző pontjairól), zömében 10-14 évesek. Azt ’játszottam’ velük, hogy repüljenek egy nagyot az időben, írjunk 10-15 évvel többet és tervezzék meg a saját névjegyüket. A – szintén nem reprezentatív – minta eredménye kb. 50 db névjegy az alábbi statisztikával:

• 7 programozó + 2 számítógépes játék tervező
• 4 színész
• 4 állatorvos
• 4 képzőművész (grafikus, szobrász)
• 3 énekes
• 3 divattervező
• 3 rendőr
• 3 orvos
• 3 cukrász
• 2 fodrász
• 2 óvónő
• 2 ügyvéd
• 2 lovász

1-1:

• állatmentő
• természetvédő
• kozmetikus
• műkörmös
• védőnő
• állatkereskedő
• technikus
• mezőgazdasági gépkezelő
• balerina

Érdekes módon egyiküknek sem jutottak eszébe ilyen szakmák, mint például:

• tanár
• mezőgazdász (pedig vidékről jöttek! vagy épp ezért??)
• valamilyen szakmunkás (hegesztő, burkoló, pék stb., amelyekből ma is nagy hiány van)
• mérnök (építész-, vegyész-, kertészmérnök)
• mozdonyvezető, tűzoltó, kamionsofőr, kereskedő (régen ezek közkedveltek voltak a gyerekek között, ezek szerint már lejárt lemez?)
• sőt, még focista sem akart lenni senki közülük. 

Tudom, hogy informatikusokból nagy a hiány, amikor a szabadidejükről kérdeztem őket, sokan mesélték is, hogy sokat ’gépeznek’, sőt, volt, aki a kis kütyüjébe kapaszkodva téblábolt a nagy forgatagban, látszott, az jelenti számára a legfőbb biztonságot, kapaszkodót. De ennek a hátrányait ismerjük.

Viszont annak örültem, hogy egyikük sem mondta, hogy külföldön szeretné majd megvalósítani a terveit. A megtervezett névjegyeken többnyire a jelenlegi lakóhelyük szerepelt.

Sajnos már a másik közegben, ahol mostanában dolgozom, a kiemelkedő tehetségek között épp ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Azt látom, hogy a legtöbben külföldön tervezik a továbbtanulást, a tapasztalatszerzést, az idősebbek a kutatást. Hallottam olyan budapesti gimnáziumi osztályról, ahol a most érettségizettekből egy kivétellel mind külföldön folytatják a tanulmányaikat. Persze reménykedhetünk, hogy majd visszajönnek, hozzák haza a sok tapasztalatot…

Szokták emlegetni az agyelszívás intézményét, ami évtizedeken keresztül hátrányosan érintette a fejletlenebb társadalmakat, országokat, köztük minket is. Nem tudom, ez a mai folyamat mennyire mondható még annak, vagy lassan itt az ideje átfogalmazni, mondjuk agy-elriasztásnak. De az oktatási rendszer és a társadalmi folyamatok elemzése már semmiképpen nem férne bele ennek a blognak a mai keretei közé.

Óriási a felelősségünk, felnőtteknek, szakembereknek, szülőknek. Figyeljünk oda erre a fiatal generációra, mert ha nagyon elszúrjuk, sirathatjuk magunkat, újabb nemzeti sorstragédiaként is értékelhetjük majd egyszer ezt a ma a szemünk előtt zajló folyamatot. Mindenki látja? Vagy esetleg én látom rosszul?

Koskovics Éva

coach