"Nem tartom jónak a tiltást"
Interjú dr. Lukács Liza szakpszichológussal a gyermekkori táplálkozási szokásokról
A mit egyen a gyerek kérdésre számos szakszerű táplálkozási tanácsot olvashatunk-hallhatunk és mi is fújjuk kívülről: sok friss zöldség-gyümölcs, kevés feldolgozott és cukros "műkaja", sok természetes íz és értékes tápanyagok. A hogyan egyen a gyerek és a hogyan segítsünk neki testileg-lelkileg egészséges étkezési szemléletű felnőtté válni kérdésről viszont annál kevesebb szó esik. 2 és 4 évesek a gyerekeim. Engem egyre inkább foglalkoztat, hogyan tudom szülőként támogatni őket abban, hogy az evés természetes öröm és ne tiltások sorozata legyen. Dr. Lukács Liza szakpszichológust kérdeztem erről, akivel már korábban is készítettem egy nagy sikerű interjút a Lelkizóna blogra életmódváltás-fogyókúra témában. Ezúttal a gyerekek étkezési szokásai és az ehhez való felnőtt-szülői hozzáállás volt terítéken.
Mindannyian egyetértünk abban, hogy azt szeretnénk, gyermekünk kiegyensúlyozott, boldog, önmagával elégedett felnőtté váljon. Ennek része az egészségünkért érzett felelősségvállalás, a testünkkel való elégedettség és az evés túlzások nélküli, természetes mindennapi örömként megélése is. Hogyan tudom ebben támogatni a bárahány éves gyerekemet - milyen szemlélettel, szokásokkal tudom ezt segíteni?
Alapvető dolgok említésével kezdem. A hozzátáplálás első napjától a gyermek életében legyen helye és idői kerete az étkezésnek. „Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora” – nagyjából azonos időben (egy-másfél órányi eltérés belefér, hacsak nem éhes nagyon a gyerek). Asztalnál, etetőszékben üljön, ne egyen tévé előtt, játék közben. Nyilván a kis étkezések (tízórai, uzsonna) megoldhatók a játszótéren is, de azért az étkezések 80%-az étkezőasztal mellett történjen.
Az étkezések közötti időben ne legyen számára elérhető helyen hagyott rágcsálnivaló, még gyümölcs sem, különben hozzászokik ahhoz, hogy az őt ért kisebb feszültségeket (amely teljesen normális módon keletkezik minden gyermeknél, akár játék közben is) rágással, evéssel oldja fel. Másrészt a következő étkezésnél nem fog enni, ami sokszor indulatokat generál a családi asztalnál, amely általában véve negatívan hat az étkezésre. Az egyes étkezések között csak szénsavmentes vízzel kínáljuk meg, illetve az legyen számára elérhető helyen.
Ehet édességet, de kontrollált mennyiségben és napi egy étkezés alkalmával, erre a legjobb a délutáni uzsonna. Nem tartom jónak a tiltást, mert tapasztalataim szerint gyakran visszafelé sül el: iszonyúan fog vágyakozni rá. Az édességek legtöbbje eleve csábító a gyermeki szemnek: színes, illatos, csillogós papírba van csomagolva. És hát finom is, az ember eredendően vonzódik az édes ízekhez (valaha ennek túlélési értéke volt). Kikerülhetetlen, hogy az óvodában vagy akár egy gyerekzsúron ne találkozzon édességgel, s az a gyerek, akitől ezt megvonják, nem fogja megtanulni a mértéket ezekkel kapcsolatban, továbbá felértékelődik számára az adott finomság (ez a „tiltott gyümölcs” tipikus esete). Sőt, olyat is hallottam már, hogy gyerekek pár szem cukorkával vették rá ilyen-olyan csínytevésre azt a társukat, aki bár nagyon vágyott rá, de soha nem kapott otthon ilyet.
Szintén fontos, hogy a még beszélni nem tudó gyermeknek is segítsünk megfogalmazni az evéssel kapcsolatos érzeteit: az étkezés közeledtével mondjuk neki, hogy „éhes vagy”, az utolsó falatnál pedig, hogy „jóllaktál”. Az étkezés végén küldjük el az asztaltól: „jóllaktál, mehetsz játszani”. Nagyon sok olyan túlsúlyos felnőttel találkozom, akinek gondot jelent az étkezések befejezése: csipegetnek, szednek még az ételből, pedig már nem éhesek, megeszik mások maradékát. Őket is arra kell kapacitálni, hogy az étkezés végén álljanak fel az asztaltól és fogjanak más tevékenységbe. Így idővel ez a rossz szokás (amelynek gyakran gyermekkori gyökere van), eltűnik.
Soha ne tegyünk rosszalló megjegyzést mások testsúlyára, szülőként a sajátunkra sem. Ne minősítsük a gyermek testét, ne kapcsoljuk össze a túlsúlyt személyiségvonásokkal, pl. lustaság, akaratgyengeség.
Az én gyerekeim csecsemő korukban örömmel megették a főzelékeket. Egyenesen spenótimádók voltak. Mostanra odajutottunk, hogy csak néhány főtt ételt hajlandóak megenni (persze mindkettő másik néhányat): rántott hús, paradicsomszószos tészta és társai... Főzelék, salátafélék nem szerepel ezek között annak ellenére sem, hogy mi, felnőttek naponta eszünk ilyesmit és lelkesen kínálgatjuk őket. Észrevettem, hogy én anyaként gyakran befeszülök ezen. Mi a jó hozzáállás szülőként, fütyüljek az egészre vagy állhatatosan próbáljam keresztülvinni újra és újra az egészséges étkezés megszerettetését?
Nagyjából kettő és öt éves kor között a gyerekek többsége válogatós lesz, ez egy életkori sajátosság. Ez különösen akkor feltűnő és frusztráló is egyben, ha korábban a gyermek mindent szívesen megkóstolt. Ha egy kedvelt étel fogyasztását megtiltják a gyereknek, akkor az étel kívánatosabbá válik a többi vágyott, de nem tiltott ételéhez képest. Amennyiben a fogyasztását előírják, az adott étel kedveltsége csökken. A gyermek által elutasított ételekkel való kényszeretetés ellentétes hatást vált ki: ahelyett, hogy megkedvelné, tartós undor és elutasítás alakul ki az adott étellel szemben. A gyerekek (már babakorban is!) érzékenyek a szülők, különösen az anya arckifejezésére, hogy ő maga milyen viszonyban van az étellel. Ezt erősíti az a megfigyelés, hogy egy étel vonzereje erősen csökken, ha valakin látszik, hogy undorodva fogyasztja el. A gyerekek inkább megkóstolnak egy ismeretlen ételt, ha látják, hogy egy felnőtt jóízűen eszi. Négy-öt éves kortól a kortársak hatása is számottevő: ha korábban jóízűen fogyasztott el bizonyos ételeket a gyermekünk, majd hirtelen elutasítja, elképzelhető, hogy az oviban azt látta, hogy többen, esetleg egy olyan gyerek, aki számára különösen érdekes, fontos példakép nemtetszését fejezte ki az adott étellel kapcsolatban. Hibás az a pedagógiai gyakorlat, hogy a gyerekek akkor kapnak cukorkát, ha a zöldbabot megeszik. Ugyanis a cukorka megítélése ezáltal javulni fog, míg a zöldbabé tovább csökken.
Viszont hatékony lehet a kedvelt íz társítása az ismeretlennel, s ez idővel az új megkedveléséhez is vezet. Az erőltetés, a zsarolás, a jutalmazás tehát gyakran ellentétes hatást váltanak ki; a modelltanulás, vagyis a jó példával elől járó szülő a leghatékonyabb abban, hogy az egészséges táplálkozást meggyökereztessük a gyermekeink életében. Fontos még szólni arról, hogy mennyire jelentős tényező a következetesség a szülők és a nagyszülők között, hogy ők ne bírálják egymás étkezési szokásait, különösen a gyerekek jelenlétében. Ilyenkor ugyanis a gyermek meghasonlik, összezavarodik, s nem ritkán az ételt és az evést/nem evést egyfajta eszközként kezdi el használni a szülőkkel való kommunikációban.
A gyermek válogatóssága miatt akkor érdemes elkezdeni aggódni, ha minimum egy éven keresztül tízféle ételnél kevesebbet hajlandó csak elfogyasztani – ezt nevezzük szelektív evésnek, amely egy kisgyermekkori evészavar-típus.
Beszéljünk az étkezés körülményeiről is! Az ideális eset az lenne, ha nyugodt, barátságos légkörben együtt fogyasztaná el a család a közösen elkészített tápláló és ízletes ételeket nap mint nap. A hétköznapi valóság azonban a legtöbb családban a rohanás, az egymástól elkülönült "magányos" evés, a nassolás, az étkezés közbeni mobilozás. Mennyire fontosak az evés körülményei a megfelelő étkezési kultúra kialakításában? Magad is családanya vagy, szerinted hogyan lehet a családban olyan "slow" étkezési körülményeket teremteni, amelyek életszerűek a rohanós hétköznapokon is?
Az evés körülményei nagyon fontosak. A déli harangszóra asztalhoz parancsolt családtagok éppúgy hordoznak magukban negatív élményeket, mint azok, akik csak arra tudnak visszaemlékezni, hogy soha nem evett együtt a család - vagy ha igen, pl. ünnepekkor, akkor mindenki zavarban volt, mert nem ehhez szoktak hozzá. A tálcás étkezést eleve megszüntetném (tálcán szobába, ágyba, számítógép, tévé elé vinni az ételt), ennek a gyorsétteremben vagy a munkahelyi kantinban van a helye és nem az otthon falai között.
Az asztalhoz soha le nem ülő, mindenkit kiszolgáló családanyák sem hagynak pozitív emléknyomot a felnövekvő gyerekekben. Sokat elmond egy család étkezési kultúrájáról, hogy mi minden található az étkezőasztalon (illetve van-e egyáltalán étkezőasztal, s ha igen, akkor mindenkinek van-e ülőhelye mellette). A szórólapoknak, szétdobált újságoknak, számláknak, kulcscsomóknak, mobiltelefonoknak, kisautóknak nem ott van a helye, ennek ellenére ez nem ritka látvány. Kinek van kedve egy ilyen asztalhoz leülni?
Vannak olyan családok, ahol kialakul az a szokás, hogy a reggelihez már előző este megterítenek, az ennivaló is egy mozdulattal kivehető a hűtőszekrényből. Tapasztalataim szerint ez pozitívan hat a családi közös étkezésekre, a hangulat is jobb lesz, törődést, figyelmet kommunikál a családtagok felé, meghitt hangulatot teremt egy kapkodós reggelen is.
Érdekes jelenségre lettem figyelmes az utóbbi időben. Felnőtt ismerőseim között is egyre több az olyan ember, akinél ugyan egészségügyileg ez nem indokolt (nincs diagnosztizált betegsége vagy ételallergiája), mégis saját döntésből - mert egészségesebbnek gondolja - gluténmentes, laktózmentes stb. étrendet követ. Sokan gyermeküknek is ugyanezt az étrendet adják és többször találkoztam már társaságban-gyerekzsúron olyan példával, amikor a szülő kifejezetten megtiltotta a cukros/gluténtartalmú/
Amennyiben egy gyermek diagnosztizáltan nem gluténérzékeny (cöliákiás) teljesen indokolatlan számára a gluténmentes étrend. Ez nem „az egészséges” étrend. Felnőtteknél egyes pajzsmirigyműködési zavaroknál vagy autoimmun betegségeknél előfordul, hogy átmenetileg gluténmentes étkezést javasol a szakember, de ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek ez lenne a legjobb táplálkozási forma. Egészséges embereknél a vegyes táplálkozás elveit érdemes követni a dietetikusok szakmai ajánlásai szerint.
A táplálkozás nem hitbéli kérdés, nem a szülők saját, önmagukkal kapcsolatos tapasztalatai, illetve „normái” szerint kellene táplálni egy gyermeket. Időről-időre találkozunk ezzel kapcsolatban negatív példákkal a sajtón keresztül, sajnos olykor tragikus kimenetellel. Arról nem is beszélve, hogy egy gyermek egészséges életviteléhez nem azzal járulunk hozzá szülőként a legjobban, ha már kisgyermekkortól ilyen-olyan mentes táplálkozásra szoktatjuk, hanem ha elmegyünk vele biciklizni, kirándulni, fogócskázunk, bújócskázunk, táncolunk, szedd-magad gyümölcsösben szerezzük be az idénygyümölcsöket szezonálisan legalább egy-két alkalommal. Két-hároméves kortól kezdve már találhatunk nagyon klassz könyveket a helyes táplálkozásról, amely a gyerek aktuális értelmi szintjén mesél azokról az ennivalókról, melyeknek „örül a testük” és amelyeknek csak kis mennyiségben „örül”.
Ha a kis- vagy nagykamasz gyerekünk azzal áll elő, hogy fogyókúrázni szeretne, mit tehetünk szülőként? Nyilván más a helyzet akkor, ha mi is úgy látjuk, hogy jelentős súlyfeleslegétől valóban helyes döntés lenne megszabadulni; és más a helyzet akkor, ha pluszkilóknak mi nyomát se látjuk rajta, ő mégis kövérnek tartja magát és a divatos soványság-ideálnak szeretne az indokolatlan fogyókúrával megfelelni. Mit tehetünk az egyik és mit a másik esetben?
Amennyiben a gyermek túlsúlyos és eldönti, hogy szeretne lefogyni, elkísérném egy dietetikus szakemberhez, akivel közösen megbeszélnénk, hogy miben és hogyan változtasson a gyermek és a család. Ugyan manapság már mindenki kitéve-betéve tudja a táplálkozási alapelveket (vagy legalábbis sokan tudni vélik) mégsem szerencsés, ha a szülő válik a gyermek táplálkozási tanácsadójává. Gyakori jelenség, hogy míg a családtagok javaslatai teljesen hatástalanok, addig ugyanaz a tanács egy szakember szájából változtatásra ösztönzi a személyt (legyen szó táplálkozásról vagy bármi másról). Több aktív, közös programot szerveznék szülőként, hiszen a túlsúly mögött gyakran passzív tevékenységek sokasága áll – órákig tévézés, internetezés (közben eszegetés). Mindenképpen a család aktív közreműködését javaslom, s nem azt, hogy nézzenek ki a gyermek számára egy jó sportklubot. Persze ennek is lehet jó hatása, olyan közösségélményhez juttathatja a testmozgáson túl a gyermeket, amely háttérbe szorítja az evés által nyújtott plusz örömöket, de ha a szülő jobban szeretné, hogy oda járjon, mint maga a gyerek, akkor ez könnyen visszafelé sülhet el.
Ha a gyermek normál testalkatú vagy sovány és ennek ellenére még fogyni szeretne, gyakran aggodalmaskodik egyik-másik testtája miatt - már más a helyzet. Az anorexia első lépése minden esetben egy jól sikerült fogyókúra, tehát erre különösen figyeljünk! A család sajnos többször avatkozik be rosszul, mint jól az evészavaros gyermek és serdülő betegségébe, hiába teszi azt segítő céllal. Az éhes lélek gyógyítása című könyvemben részleteztem a helyes és a helytelen segítés formáit. A családok sokszor képesek változtatni a hozzáállásukon, meg tudják tanulni, miként avatkozzanak be jól, s végül ők lesznek a legjobb „gyógyszere” az evészavaros betegnek. Sok évtizedes tapasztalat szerint fiatalkorú pácienseknél a leghatékonyabb terápiás forma evészavarok esetén a családterápia.
Evészavarok, kóros étkezési szokások, bulimia, anorexia... Nem lehet eleget beszélni arról, milyen fontos az intő jelekre a családnak, a közvetlen környezetnek felfigyelni. Evészavarokkal foglalkozó szakpszichológusként milyen beazonosítható jelekre hívnád fel a figyelmet, amelyek arra utalnak, gyermekünk esetében fennáll ezek veszélye? Hová fordulhatnak az érintettek segítségért?
Az anorexiásoknak nincs betegségtudatuk, ez a zavar egyik jellegzetessége, vagyis önmagukon ritkán ismerik fel, hogy baj van. A környezet viszont annál inkább felfigyel a megváltozott táplálkozási viselkedésre: elkezdenek kevesebbet enni, sokat tornázni, bizonyos ételtípusokat (magas szénhidrát-tartalmú és zsíros ételek) teljesen kiiktatnak. Számolgatják a kalóriatartalmat, s ez egyre kényszeresebbé válik: ha hibáznak az evésben, akkor nagyfokú szorongást élnek át, dühösek, feszültek lesznek, bezárkóznak, bő ruhákkal elrejtik a testüket, naponta többször megmérik a testsúlyukat és ha nem fogytak (vagy netán pár dekával többet mutat a mérleg), akkor ingerültek lesznek és még tovább sanyargatják magukat. A testsúlyuk viszonylag rövid idő alatt a kórosan alacsony súlytartományba kerül, de ők a testképzavaruk miatt ezt nem észlelik, sőt az extrém soványságuk ellenére is kövérnek látják egyes testtájaikat (fenék, has, csípő).
A bulimiásoknak hetente legalább két alkalommal falásrohamaik vannak, amikor nagy mennyiségű, magas szénhidráttartalmú ételeket habzsolva fogyasztanak el, amelyet - a hízást elkerülendő - valamilyen kompenzáló tevékenység követ. Ez lehet önhánytatás, intenzív testedzés, hashajtó-használat, koplalás, vagy ezek párhuzamosan. A bulimiások általában normál testsúlyúak, a szülők nem a hízásra, hanem az otthoni ételkészlet jelentős megcsappanására, valamint az ide-oda eldugdosott csomagolásokra figyelhetnek fel.
A túlevéses zavarban szenvedők között is vannak olyanok, akiknek falásrohamaik vannak, de olyanok is, akik egész nap eszegetnek, viszont esetükben nincs semmilyen kompenzáció, s ők többnyire túlsúlyosak vagy elhízottak.
Összefoglalnád, hogy véleményed szerint szülőként mivel járulhatunk hozzá leginkább gyermekünk testileg-lelkileg egészséges étkezési kultúrájának kialakításhoz?
Ne a szülők birtokolják a gyermek testét, ne akarják meghatározni, hogy milyen igényei legyenek, inkább figyeljenek rá, s a gyermek valós igényeire reagáljanak a saját, a vélt vagy az elvárt igények helyett. Igaz ez az ételválasztástól kezdve a hajviseleten át a sportig. A gyermek – életkorának megfelelően alakíthassa a külsejét. Ez nem azt jelenti, hogy a nagycsoportos ovisok már köldökpiercinggel menjenek a ballagásra – szerencsére a gyerekeknek nincsenek is ilyen igényeik. Olyanok viszont vannak, hogy milyen színű ruhákat szeretnek viselni, rövid vagy hosszú frizurát és bizony nem minden gyermek a legegészségesebb falatokért ácsingózik.
Bizonyos határok között talán tudjuk formálni az ízlésüket az étkezésben, de ez egy igen keskeny mezsgye, különösen akkor, ha felnőttként is ellentétesen kommunikálunk arról, hogy mi az egészséges életvitel. Ahelyett, hogy valamilyenné szeretnék formálni inkább arra figyeljenek, hogy ki ő valójában. A gyermek testképének első élménye az „én, aki cselekszem”. Ebből látszik, hogy az esetleges túlvédő szülői magatartás, vagy amikor a praktikusság miatt még az ötéves gyereket is etetik és öltöztetik, emelgetik ahelyett, hogy megtanuljon felmászni a magasabb helyekre, igen károsan befolyásolja a testképet és a testtudatosságot, valamint visszahat az énhatékonyság élményre, s ezen keresztül az önértékelésre. Nem meglepő, amikor felnőttként egy ilyen személy önmagát negatívan értékeli, ostorozza, bünteti.
A szülők különösen figyeljenek arra, miként fogalmaznak a saját külsejükkel kapcsolatban, hogyan minősítik önmagukat és a gyermekek jelenlétében másokat. A gyermek testsúlyára, külsejére tett negatív megjegyzések meghatározóak lehetnek a későbbi evészavarok és testi elégedetlenség kialakulása szempontjából.
Az interjút Ur Anita, a Lelkizóna blog szerzője készítette.
További információk a témában, elsősorban felnőttkori evészavarokkal, túlsúllyal, fogyókúrával kapcsolatban dr. Lukács Liza hivatalos facebook-oldalán elérhetőek.
