Mai vendégposztunk egy tabutémáról, a halál közelségéről szól - nagy empátiával és tisztelettel.

Idős, osztályos betegünk szokatlan éberségével lepett meg érkezésemkor. Hetek, hónapok óta gyengül, lassacskán beszorult a szobájába, majd tovább erőtlenedve teljesen ágyban fekvővé vált. Nem kívánja az ételt, nem jelzi a szomjúságát, mindenben segítségre szorul, a takaró felhúzásában is. A kilencvenegy év alatt összegyűlt pár alapbetegsége, amik külön gyógymódokkal valamennyire karbantarthatók, a fő baj mégis az, hogy lassan, de biztosan elszivárog belőle minden erő, és vele, maga az élet. A teljes gyógyító team munkája erősen leszűkült körülötte, már a leggyengédebb masszázst vagy pakolást sem bírja, vizes, áramos, ultrahangos kezelések szóba se jönnek, a mozgásterapeutáinkra itt már többé nincs szükség, hiába az agyafúrt segédeszközök, már nem tud kikelni az ágyából. Az ápolási teendők azok, amik módfelett felszaporodtak, mivel minden működés akadozik, az egy-egy korty víz, vagy infúzió, a falatonként beletukmált étel, a már nem egy emberes forgatás és egyéb kínok miatt szinte állandó felügyeletet igényel.

Az előző bekukkantásaimnál alig találtam ébren. Ha észlelte is, hogy a szobájába léptem, legtöbbször abban a furcsán hullámzó félig éber - félig álmodó állapotban találtam, amihez innen nemigen tudok összeköttetést találni. Ha sikerült is egy-két szót váltanunk, a szemét alig nyitotta ki, a hangja suttogásba fúlt. Máskor úgy tűnt, mintha sokkal inkább a szoba folyamatos háttérzajaként szolgáló televízió szövegéhez kapcsolódnának a szavai. A közeledést sikertelennek érezve legtöbbször gyorsan továbbálltam, nincs mire várni, ha senki sincs a vonalban. Felébreszteni sem szeretem a betegeinket, nemhogy felrázni – a régi rómaiak szerint, az alvás kifejezetten fontos gyógyító „eszköz”, én hajlok arra, hogy higgyek nekik. Állítólag a perzsák a nevetés és az öröm erős gyógyító erejében hitték, szerintem nekik is van igazságuk. Jelenlétem nála pláne, de más ágyhoz kötött betegeink esetében sincs valódi feltételhez kötve, ez itt sokkal inkább egy felkínált lehetőség, ami szabadon felhasználható, ha neki van kedve, ereje beszélgetni valami őt érdeklő, rendezetlen ügyről, kínzó gondolatokról, félelmekről, vágyról, bármiről. Ebben nincs protokoll és nincs standard szöveg, itt már nincs felmérés, se teszt és ugyan minek is lenne. Buzgó kezdő koromban az OORI egyik pavilonjának pszichológus asszonyát hitetlenkedve faggattam arról, hogy miért is preferálja az ágy melletti munkát. Sehogy se értettem, hiszen neki rendezett, napfényes, saját szobát adtak, míg nálunk a lift melletti lengőajtós sufni ideiglenes birtoklásáért is meg kellett küzdeni a vetélytársakkal. Nem értettem, miért nem vizsgál többet, a válasza, hogy ő nem méregetni és skálákat számolni akar, hanem a betegeken segíteni, még a fülembe cseng. Amikor a segítő úgy ül oda a betegágy mellé, hogy már várják a másik ember égető közlendői, a kettőjük egy fókuszú figyelmének erőteréből láthatatlan, de gyakran kívülről is érezhető védőburok képződik, ami bölcsőként magába zárja a gyógyító folyamatot és őket. Ezen a szokványos tesztjeinkkel tényleg nincs mit méricskélni. Ahhoz, hogy támaszt nyújthassak, ha ő igényt tartana rá, ahhoz, hogy elmondhassa, ha valami nyugtalanítja, nyomasztja, „csak” odafordulás kell, jelenlét. A betegeink legtöbbször képesek élni a lehetőséggel, és a figyelemtől felvillanyozódva mesélni kezdenek a múltjukról, a világukról, megosztják szorongató kétségeiket, vagy csak átélik újra régi élményeiket, és a szemekbe kis időre visszatér a csillogás. Nem ritka, hogy nem ismernek meg, hát újra bemutatkozom, beszélek jövetelem okáról, szélesre tárom a lehetőségek ajtaját és mosolygok. Az idős betegek már ritkán és nehezen jegyeznek meg új arcokat, még a nővérekét sem, ha nem találkoznak naponta, ebben a feledékenységben nincsen semmi személyemnek szóló. Nagy kár lenne, ha a lelkemre venném, hiszen pontosan annyira kevéssé szándékos a betegségnek, az állapotnak ez a tünete, mint az összes többi. Ha azt nem hiszem, hogy miattam köhög, vagy miattam gyulladt a szeme, vagy miattam sántít, hát ezt sem kellene magamra venni. A fájdalom és a betegség köré zárult monoton ritmusú világukban egybefolynak a napok a hetekkel és a hónapokkal. Itt inkább az a feltűnő, ha valaki idős létére jól tájékozott, élénk és érdeklődő tud maradni.

Most felnézett és örülni látszott nekem. Nem, nem ismer meg, nem emlékszik rám, szimplán csak örül nekem. Egyik mondatot a másik után fogalmazta. Nem, nem tartott akadémiai székfoglaló beszédet, de valódi diskurzust folytattunk. Észrevett, választ várt, válaszolt és ezzel az aktivitással őszintén meglepett. Elmondta, hogy ma különösen jól aludt, jól érzi magát és nincsenek fájdalmai. Még a minden óvintézkedés, a különleges belsejű védőmatrac és a rendszeres forgatás ellenére kialakult felfekvései sem sajognak. Álmában régi barátjával csatangoltak, és eltévedtek, amit kicsit még maga is furcsállt, hiszen ők nagy természetjárók. Arról beszélt, hogy más napokon milyen nehéz abból a mézgásan ragadós szendergésféléből kikecmeregni, eltávolodni, s ahogy mondta, szinte éreztem, amint utánanyúl és visszarántja az a képzeletbeli szabadságot kínáló belső világ, ahol nincsenek fájdalmai és nem nyűgözik őt a rohamosan romló test béklyói. Az öregedés sokak számára ijesztő, visszataszító másságával, tökéletlenségével kapcsolatos aktuális érzéseimet egy idézet fejezi ki talán leghívebben. Magdeburgi Szent Hugó fiához, Magdeburgi Lator Károlyhoz írott Intelmeiből az első: "Vésd eszedbe, fiam, amit hosszúra nyúlt életem során tapasztaltam. A lélek időtlenségben él, tehát soha nem fiatal, soha nem öreg. Csak a test öregszik, az agyerek meszesednek el. Mögöttük ott kuksol a változatlan állagú lélek, bár megnyilvánulásai szánalmasak lesznek. Ám ez nem több annál, mintha Bach János Sebestyén egy megrozsdásodott, tönkrement orgonán adná elő fúgáit. Bizonyítéka ennek, hogy ama ritka esetekben, amikor az agy erei épek maradnak, az aggastyán lelke miben sem különbözik a húszéves ifjúétól.”([1])

Ez a különleges, egyedi, nagyon más és végtelenül gazdag belső világ, az ő összes emlékével, számtalan sajátos élményével, az érzéseivel és egy hosszú élet minden megtapasztalásával együtt rövidesen bezárul és soha többé senki számára nem lesz hozzáférhető, ha elveszítjük őt. Nem ismer meg, de felnéz, figyelmesen végigmér, rám néz és hozzám beszél, az előző hetek sikertelen próbálkozásaihoz képest ez itt a csúcs, a magam részéről szinte platónak érzem. Várja, hogy válaszoljak és beenged a kissé változékony, mégis stabilnak ható képei közé. Látom itt ezt a szobát? Ha kinézve az ablakon ezt a mostani képet látja, akkor biztonságban érzi magát, tudja, hogy jó helyen van. Itt mindent megtesznek, itt minden olyan jól szervezett. Ebben kivételesen teljesen igazat adok neki. Negyven éven át itt dolgozott mondja, s most megint tudom, hogy a realitás világa közben ismét megbillent. Hónapok óta fekszik ugyanitt, ebből a gondolatból az állandóság élménye valós csak, de látom, hogy gyorsan fárad, ráhagyom, semmi értelme nem lenne ezen lovagolni. A gondolatok, mondatok vége el-elcsúszik, de ez nem von le az élmény értékéből, választékos, szép szavakat illeszt egymás után. Elmondja, milyen jó, hogy jönnek a hozzátartozók, a gyerekek és az unokák, az ismerősök, jó együtt lenni. Ha délután és estefelé elcsendesedik az osztály, az sokkal rosszabb. Büszkeséggel, szeretettel a hangjában megfogalmazza, milyen jó asszony a felesége, s hogy márciusban voltak 68 éves házasok.

Mire észbe kapnék, önkéntelenül belekotyogom: "Lesznek."

Néz rám mélyen a szemgödörbe süllyedt, teljesen kivilágosodott színű, már-már pillátlan szemével és majdnem nevetve mondja: "Köszönöm!"

Mintha ennyibe kerülne csak, hogy ha én ezt így most kimondtam, akkor ő majd megéri. Meghökkenek, és gondolatban erősen csóválom a fejem, mert bármilyen nagy tisztelettel adózom is idős betegeinknek, jól tudom, hogy ez aztán igazán nem rajtam áll. Mire szétszaladt gondolataim visszatalálnak a szobába, a köztünk lévő vonalban nincs már más csak távoli recsegés. Ismét szunyókál, kivette az erejét a beszéd.

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

[1] Popper Péter – Az önmagába térő ösvény, Saxum, Budapest, 2012.