Ki tudja, hány alkalommal hallottam ezt a felületesen még igaznak is hangzó állítást. Ha meggondolom, már jóval korábban is visszás, ellentmondásos érzések kerítettek hatalmukba tőle, most végre megértettem, mi volt a bajom vele.

Éppen csak álldogáltam a pihenő szélén, a többiek pedig úgymond tízóraiztak. Engedtek a friss fehér kenyér és a kicsit folyós házi libazsír csábításának, miközben a kis helyiséget belengte a savanyú káposztának a kibontott műanyag vödröcskéből kiszabadult szaga. Tisztán hallottam a racionalitásom magabiztos hangját, hogy most és itt simán kibírom megingás nélkül, hiszen a reggeli banánnal és a kávéval általában nyugodtan kitartok délig, ilyenkor még nem is szoktam éhes lenni, és akárhonnan szemlélem, egyáltalán semmi szükségem extra bevitt kalóriákra.

 Mondjuk, a nagy munkahelyi közös evészetek nem is feltétlenül az éhségről szólnak, ezeknek a nálunk régebben kifejezetten gyakori, mostanság már sokkal ritkábban előálló alkalmaknak jóval erősebb a közösségi együttlét jellege, ráadásul valódi sodrásuk, lendületük van, ami nagyon erősen tud hatni rám. Szívemből szóló szavakkal: „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek.”[i]

Mindenesetre itt még azt gondoltam, hogy ezt az alkalmat meg lehet úszni evés nélkül– csak úgy itt maradok és álldogálok, ha kedvemre való a beszélgetés, akkor majd bekapcsolódok, de nem fontos, hogy most engedjek az étel tagadhatatlan vonzásának. A magamat nyugtató okosságok ellenére már nyilvánvalóan éreztem a megbotlás közelségét, amikor elhangzott a következő mondat a szintén középkorú és szintén hízásba hajló[ii] kolléganőm szájából:

• Együnk! Úgyis, mi örömünk marad…

És akkor, ott megvilágosodásom támadt. Na, nem olyan nagy. Nem mintha lenne mértékegysége a megvilágosodásnak, legalábbis én nem tudom, mi az, ha volna is. Viszont végre megértettem, hogy mi taszított annyira a címbeli gondolatban, és miért derengett fel bennem az, hogy most ettől nem lelkesen enni, hanem inkább tiltakozni kellene. Nem, nem az evés ellen kéne tiltakozni, hanem ezt a mostani életemet lekicsinylő, degradáló feltételezést kellene kikérni magamnak.

Hiszek az arany középútban és a mértékletességben, mint általánosan fontos erényekben. Ezért úgy vélem, hogy a mértékletességet is mértékletesen kell gyakorolni, a magunkkal való túlzott szigorúság is az emberrel való kegyetlenkedés kategóriájában tartozik, ami természetesen nem kívánatos. Még evés ügyekben is nyugodtan lehet néhanap egy kis lazaságra szavazni. Mert ugyan mi van akkor, ha az ember lánya ma többet eszik egy-két-három szelet fehér kenyérrel a normál, átlagos, jól átgondolt, alapvető élelmiszer összetevők szempontjából arányosan összeállított, ásványi anyag, valamint vitamintartalmában is kiegyensúlyozott, megfelelő mozgással ellensúlyozott mindennapi étrendi megszabásainál. Semmi sincs. Már feltéve, hogy van neki ilyen, vagyis tudatosan kialakított, egészséges, kiegyensúlyozott és az aktív életmódba jól illeszkedő étrendje.

A 2014-es felmérések szerint a „Mennyit tehetünk egészségünkért? - kérdésre a válaszadók négyötöde, mindkét nem közel azonos mértékben ért egyet azzal, hogy a genetikai, biológiai adottságokon túl az egészség megőrzésének kulcsa, ha magunk is teszünk érte, vagyis az egészségtudatos életmód. Az arányok az öt évvel korábbi felmérés óta, főleg a nőknél, jelentősen javultak, egyre többen vannak tisztában – legalábbis elméletileg – a mozgás, a kiegyensúlyozott táplálkozás, a megelőzés és a szűrővizsgálatok fontosságával.”[iii]

Csakhogy arról a bizonyos, emlegetett „örömről” akkor és ott pont nem ez rémlett fel. Hanem az, hogy ő most éppen mi helyett is szeretne enni. Az evés létszükséglet, valamint öröm is (erről még itt), tényleg az, meg pótszer, és tudatos tevékenység is, ha és már akinek.

Szóval, mi helyett szeretne enni? Minden más jó helyett? Fú, hát az nagyon sok lesz! Tartok tőle, ha az élet minden területének összes öröme helyett enni kezdene, akkor rövidesen egyszerűen nem férne ki a házból, hiába jelenne meg érte a toronydaru, hogy kiemelje.

Esetleg azért enne most, mert unja magát? Ha csak pont ma vette elő a rághatnék, ezt tán még meg lehet oldani. Egy nagy adag nyers, friss, tisztított, szeletelt zöldség és gyümölcs csodákra lehet képes, amellett, hogy jól telít és kifejezetten egészséges, támogatott nassolnivaló.

Vagy nem csak most unja magát, hanem az egész életét és a világot unja, nem tegnaptól? Talán most jött rá, hogy az utóbbi években az ő összes kalandjai már csak a fejében zajlanak a kanapén ülve? Félek, hogy erre sem az a megoldás, ha most jól teletömi a fejét.

Csak a fiatalosan pörgős, szabadon bevállalós, felfedezős és világjárós örömök helyett enne? Azért, mert már csak akkor gondol utazásra, ha tévedésből a nagyszekrény aljában is takarít és megakad a szeme a bőröndön? Nem hiszem, hogy az önsajnálat vagy a veszteség érzései jól oldódnának zsírban, így még tán ez is túl soknak tűnik extra kalóriából.
Vagy csak ezt az elég nehéz és sok vonatkozásban megterhelő munkát unja? Na, ha így van, hát ez a most begyömöszölt energiatöbblet sem sokat segít majd rajta.

Nekem viszont tényleg segített a mondata, mert abban a helyzetben, már egyáltalán nem akartam enni. Sokkal inkább hatalmukba kerítettek a gondolataim, miközben megfigyelni és rögzíteni szerettem volna őket magukkal ragadtak és már vittek is a mélybe, a lecsapó bukóhullámmal. Vajon, hogyan lehetne szívből örülni annak, ha látod a tükörben, hogy unalmadban, félelmedben, dühödben, tehetetlenségedben felettél magadra 5-10-15-20 kilót? Sehogy! Ha engem kérdeznél, azt javasolnám, hogy inkább kezd el végiggondolni, mi a baj a saját világoddal, hogy megtalálhasd, hol szivárgott el az életöröm az életedből, és sürgősen tegyél ellene.

 Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

[i]Arany János: Családi kör

[ii]A középkorú nőknek valamivel több, mint fele (53%), a legidősebbeknek viszont már közel kétharmada (65%) túlsúlyos vagy elhízott- https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/elef14.pdf

[iii]https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/elef14.pdf