Milyen különleges! Milyen ötletes! Milyen kreatív! – mondjuk egy - egy nekünk tetsző tárgy, bennünk pozitív visszhangokat keltő mű, számunkra sokat mondó, izgalmas művészeti alkotás láttán. Csodálkozásunk és tetszésnyilvánításunk mögött magunkban gondosan kiemelve a különbözőségünket, azt az éles határvonalat, ami szerintünk elválasztja a művészi hajlamokkal megáldott tehetséges embereket a többi közönséges földi halandótól, amilyennek magunkat is tartjuk. Miközben ennél messzebb nem is lehetnénk az igazságtól. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy nem vagyunk sem egyformán, sem mindenben tehetségesek.

Gondolkoztunk már azon, hogy mi a különbség köztünk és a művész között, akinek az alkotását éppen megcsodáltuk? Könnyen lehetséges, hogy az egyetlen valódi eltérés abban van, ahogyan a belső világunk kincseivel bánunk.

„Az új alkotásokat nem az értelem hozza létre, hanem a belső késztetés szülte játékos ösztön. Alkotó tudatunk játszadozik kedves holmijaival.” C.G.Jung

Nézzük meg a rajzoló gyermekeket. A megfelelően támogató, normál környezetben felnövő hat-tíz évesek zöme elmélyülten, örömmel és sokat rajzol, fest. Hihetetlenül színes képekben jelenítve meg azt, ami a számunkra nem túl meglepő és kevésbé jelentőségteljes hétköznapi helyzetekben neki fontos élménynek és izgalmas tapasztalatnak bizonyult. Aztán eltelik pár év és ugyanezek a gyermekek már alig vagy soha nem rajzolnak, és felnövekedve, a döntő többségük sosem jut túl ezen a tizenéves rajzfejlődési szakaszon. 

Nem hiszem, hogy azért, mert csak az emberek elenyésző kisebbségében lenne szunnyadó vágy és képesség arra, hogy a rajz, a festés, a vizuális alkotás kifejező erejével elmondják, kifejezzék és így lekerekítsék, megszelídítsék az őket érdeklő, felzaklató, nyugtalanító történéseket a saját belső világukból. És azt sem tartom valószínűnek, hogy azért szorul mindez háttérbe, mert csak a „kiválasztott kevesek” képesek arra, hogy ezzel az önkifejezéssel elérkezzenek az öröm és a személyes megelégedettség állapotába. Sokkal inkább azt gondolom, hogy a képesség gyakorlása és az azt követő rutinszerű megnyugvás, elmélyülés és a talán jelentkező látványos eredmények elérése között eltelő idő és a folyamatba eközben szükségszerűen befektetendő erő lehet a magyarázat.

Jóval valószínűbb az, hogy bár titkon, vagy nem is annyira titkon irigylésre méltónak gondoljuk a másik erőfeszítéseit, különösen az eredmények és sikerek felől nézvést, mi magunk sosem szánjuk el magunkat arra, hogy a saját ötleteinken munkálkodjunk. Á dehogy, mi komoly emberek vagyunk, komoly dolgokkal foglalkozunk…

A legtöbb hétköznapi munkafolyamat, akárcsak a ház körüli tevékenységek, monoton ismétlődő cselekvések egymásra épülő sorozatából áll, ami nem sok izgalmat kínál önmagában annak, aki még nem szokott rá, hogy a bárhová, akárhogyan bevihető változatossággal szórakoztassa önmagát.

Vannak azonban az életünknek olyan mozzanatai, ahol nagyobb valószínűséggel találkozunk a késztetéssel, hogy egyénivé, érdekessé, személyessé tegyük azt, amit szívvel-lélekkel végzünk. Tipikusan a saját lakrészünk, a házunk, a kertünk, a gyermekszoba kialakításának folyamata szólítja meg erősebben a bennünk szunnyadó alkotót.

Az előttünk járó, hosszú teleken át szövő-fonó, hímző asszonyok sok száz éves nyomdokain haladva a gyermekvárás nehéz, csendes, és legtöbbször szerencsére alaptalan szorongásokkal terhes időszakában, a kisgyermek gondozásának véletlenül támadt üres óráiban az asszonyok többsége kézimunkázó olló, hímző- varró- horgoló- vagy kötőtű után nyúl.

Lehet, hogy a szándékolt takarékosság nem lesz nagy ívű, csak egy különleges bébi takaró készül el, talán pár ruhácska, vagy egy komplett kiságy bélelő szett baldachinnal, esetleg néhány bábruha a kedvenc babára. Legtöbbször nincs is folytatása ennek az alkotói fellángolásnak, néha viszont a felfakadt forrás egyáltalán nem akar elapadni az anyatejjel.

A lakberendezésen és a fészek kibélelésén túl a családi ünnepek, a vendégvárás, a szemet gyönyörködtető terítékek, az izgalmas ételkompozíciók, az ajándékozás számtalan, rendszeresen visszatérő alkalmat kínál találékonyságunk bevetésére, költség kímélő ötleteink megvalósítására. Mondanám, hogy mindez nemtől függetlenül érvényes ránk, emberekre, de azt tapasztaltam, hogy a környezetemben élő, kifejezetten reálérdeklődésű férfiak nagyobb része sohasem ártaná magát ennyire „női” elfoglaltságokba.

Náluk a velünk született leleményesség bizonyítékait maximum a Mekk Elek mestert megszégyenítő remekelésekben, szerelési és javítási munkálatokban érhetném tetten. Még mielőtt valakit felbőszítene a férfiak hétköznapi kreativitását lefitymáló arcátlan merészségem, gyorsan beismerem, hogy ennek méltó párja, a jéghátán is megélő, paraszti pragmatizmusban gyökerező („régi gatyafenékből új túrós zacskó”) mentalitás bizony a nőtársaimtól sem idegen.

„Általában roppant büszkék vagyunk arra, hogy alkotó tevékenységünket sikerült valahogyan besuszterolnunk hétköznapi munkáink, kötelezettségeink közé. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg csillagos ötöst érdemlünk érte. „ Toni Morrison

A hobby általában tipikusan az a terület, ahol fejbúbig, sőt azon is túl beleengedhetjük magunkat a szívünknek kedves tevékenységekbe, legyen az, az ékszerkészítéstől az üveg vagy selyemfestésen át a homokvárépítésig, bármi.

Pontosan ez a pozitív elöntöttség, elárasztottság az, ami jótékony áradásként megtermékenyíti az alkotóképesség talaját. A kreativitásfejlesztés, mint folyamat elején általában jól jön egy kis biztatás, némi lendület, egy kis külső támogatás esetleg a jelen örömén túlmutató motiváció az összes leendő művésznek. Aztán pedig, nagy szükség lesz a kitartásra, a szorgalomra és az állhatatosságra, ezek viszont már komoly és nem mindennapi erények. 

„Mit sem számít, ki mennyi idős, kinek milyen az életpályája, hogy a művészet a hivatása-e vagy kedvtelésből űzi, netán csak vágyik rá, ahhoz, hogy fejleszteni kezdje magában a kreativitást soha nincs túl késő, sohasem túlzásba vitt önzés, sohasem ostobaság.” Julia Cameron[i]

A forrás, érzéseink, gondolataink, belső élményeink egyedi, megismételhetetlen és ezerképpen változatos, szivárványszínű világa az, ami adott. Az pedig, hogy mi, hogyan hasznosítjuk felmérhetetlen értékű belső kincseinket, nos, az leginkább rajtunk áll.

„Minden egyes fűszálnak megvan a maga Angyala, aki föléje hajol, és azt súgja neki: -Nőjj, nőjj!” Talmud

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

[i] Julia Cameron: A művész útja – szellemi ösvény kreativitásunk eléréséhez Édesvíz Kiadó, Budapest, 1997.

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkekről! Lelkizóna: hét szerző írásai a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.