A rettenetes körülmények közül kiemelt speciális szükségletű kiskamaszokkal, serdülőkkel végzett pszichológiai vizsgálat néha sokkal jobban hasonlít az áradó, zavaros  vízben bukdácsoló keresgélésre, a tudományos igényű tájékozódást célzó, tesztekkel spékelt beszélgetésnél .

Minden egyes lépésért meg kell küzdeni.

Ahol az előbb még szilárd talajt sejtettél, ott is lehúzhat az örvény.

Érdemes vadul óvatosnak lenni és tartalékolni egy kis levegőt, számítva a váratlan merülésre.

A fiú a napokban múlt 12 éves.

Harmadjára került be ideiglenesen a gyermekvédelmi szakellátásba.

Elsőre nem tudtunk neki nevelőszülős férőhelyet biztosítani.

Ez cseppet sem egyedi, már annyiszor panaszoltam, hogy magam is unom. A törvény előírja, hogy a tizenkét év alatti gyermeket nevelőszülőnél kell elhelyezni. Ettől persze még nem keletkezik férőhely. Talán majd, ha nem csak a gondozási helyeinket, ügymenetünket és eljárásmódunkat ellenőrzik minden oldalról nagyítóval, hanem a fenntartót is keményen kötelezik a rendelkezések és a törvényi szabályozás betartására, a munkánk feltételeinek a biztosítására. Hagyjuk, kár a gőzért, az ő szempontjából meg már mindegy.

Szóval, neki akkor nem találtunk nevelőszülőnél férőhelyet, ezért jobb híján beraktuk az egyik nem annyira túlzsúfolt lakásotthonunkba. Nagyon nem tetszett neki. Nem maradt meg náluk.

A lakásotthon vezetője tavaly zárt speciális elhelyezésért folyamodott, mert a fiú tőlük szinte állandóan szökésben volt. A rendőrség minduntalan az utcáról gyűjtötte be, végül megint a befogadóban landolt, de még mindig nem volt 12, ezért újabb kört futottunk.

Nagy adag utánajárással egy kisebb csoda történt. Kaptunk engedélyt, hogy a megyén belül, de saját nevelőszülői hálózatunkon kívül, egyházi fenntartással és háttérrel működő nevelőszülőnél helyezhessük el.

Öt hónappal később ugyanez a nevelőszülő simán letámasztotta a fiút a befogadó otthonunkban, mondván, ő a gyámhivataltól azonnali intézkedést kért, mert ezt a gyermeket egy percig sem neveli tovább. Pedig tőlük iskolába is járt, be akart illeszkedni és meg akart felelni, nem is szökött.

Egészen pontosan azóta sem tudjuk, hogy akkor ott mi is történt. A fiú mostani elmondása szerint, a szomszéd nagyobb gyerekei azt állították, és a nevelőszülő elhitte nekik, hogy ő az éppen odahelyezett három kicsi fiúval erőszakoskodott.

Igyekeznék kideríteni, hogy a fiú mit tud, mit gondol az eddigi kiemelésekről.

A kérdésre, ha van, egy szó válasz, a legjobb esetben kettő.

Az első félórában egyébként hallgatni is gyötrelmes, ahogy minden szó elején megküzd a fuldokló, görcsös dadogással, ami viszont szinte teljesen eltűnik a vizsgálat végére.

Élettörténet töredékek bukkannak elő, mint a ripityára tört tükör szilánkjaiban a kép.

Az édestestvéreivel ő az apjánál lakott, onnan emelték ki, miután a nála tíz évvel idősebb bátyja számára nyilvánvaló lett, hogy az apa a kisfiút megerőszakolta. Nem akar erről beszélni, mondja, aztán kibuknak belőle a szavak: „pedig nem is volt részeg, nem is drogozott”.

A fiú szerint a gyermekvédelmi gyámja nem akarja, hogy legyen az apával kapcsolattartása.

(Úristen! Ez a lehetőség itt még komolyan felmerül valakiben?)

A férfi most börtönben ül. Ahogyan a gyermek bátyja is, ő halmazati büntetéssel tizenkét évet kapott, miután összevert egy öregembert és leszúrt egy kutyát.

Amíg a fiú az apánál lakott az anya és új élettársa háztartásából öt kiskorú féltestvére került nevelésbe elhanyagolás és súlyos veszélyeztetés miatt. Az ő sorsuk a következő év folyamán örökbefogadással rendeződött.

Legközelebb azután a gyermek már az anya háztartásából került be, amikor az asszony a fiatalkorú lányára hagyta, valószínűleg hirtelen ötlettől vezérelve és bárminemű ellátásukról való gondoskodás nélkül, a fiút és a pár hónapos féltestvérét azzal, hogy néhány napra elmegy az új barátjához, aztán csak egy hét múlva került elő.

Nem túl meglepő módon se az alapellátás, se a gyámhivatal nem díjazta az anya turnéját, habár a fiú most sem érti, mi lehet a baj ezzel. Magukra maradtak, na és?

Nyilván kizárt, hogy sikerül, de próbálom az ő szemszögéből látni a világot – ha nincs otthon az általa ismert felnőttekből egy sem, lehet, hogy az még jobb is?

A vizsgálati protokollban gyötrelmes lassúsággal haladunk. Teljességgel motiválatlan. Egyik ellenállás és szembe feszülés a másikat éri. Kínlódunk a testvérsor adataival, állítja, hogy tizenketten vannak összesen, de a felsorolásból akárhonnan indítjuk, mindig hiányzik valaki.

Az öt örökbe adott féltestvéréből összesen egynek az egyik keresztneve jut az eszébe, az életkoruk ügyében már nem is találgat. Különben mindegy is. Időközben lett még két féltestvére, most már a mostohaapja is börtönben ül.

Bizonytalan.

Lehet, hogy nem is öt, hanem hat gyermeket emeltek ki akkor a családjából és adtak azóta örökbe?

Nem tudja eldönteni.

Nem emlékszik.

Magabiztosan megállapítja viszont, hogy „azok a gyerekek, akiket úgy odaadtak egy asszonynak, hogy vigyázzon rájuk, már alig várhatják, hogy találkozzanak a testvéreikkel és az egyetlen édes anyukájukkal, annyira hiányozhatnak nekik.”

Megdöbbent az elképzelése, ahogy az örökbefogadásra tekint, cseppet sem osztom a véleményét, viszont az őszintének ható kibuggyanó érzése a torkomra forrasztja a szót.

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről! 

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.