Igen, pontosan ezt mondta, innen meríti az erőt arra, hogy minden nap, több órában meghallgassa újra meg újra a mama szívműtéte miatt most a lakásban egyedül maradt papa aktuális panasz és gyűlölet listáját.

Miért pont azt? Azért, mert sajnos a papa hosszú évek óta az általa sorba szedett „halálos betegségeinek” és az őt ért (leginkább vélt és utóbb durván felnagyított) sértéseknek a listáját használja memória gyakorlatként.

Külső érdeklődők és látogató ismerősök, főleg barátok híján, ezeket ismétli folyamatosan, az otthon megfőzött aznapi étellel vagy a fontos bevásárolt dolgokkal befutó családtagoknak (hú, milyen nagyképűen soknak hangzik így az, az egy darab idős hölgy, aki még le tud szédelegni a fölöttük lévő emeletről az ajtójukig, és a lányuk a férjével, akik az idős házaspár életében már jóval régebben előléptek fő beszerzőnek, fő szállítónak és mindenféle külső ügyek intézésében segítőnek).

Azt nem feltétlenül lehet tudni, hogy a papa miért is ezeken gyakorol. Néha tán még az is felrémlik a monológját hallgatva, hogy valamilyen különös babona állhat a választása hátterében. Mintha ezzel az örökké ismétlődő felsorolással figyelmeztethetné és sakkban tarthatná az egyébként különálló entitásként kezelt betegségeit:

 - „Látlak ám, elő ne merj venni!”

Esetleg, ha szünet nélkül szemmel tartja őket, nem tudják olyan alattomosan, suttyomban és észrevétlenül még jobban megközelíteni. Nem mernek olyan igazán, ténylegesen, halálosak lenni.

Az emlékezet foltjai és kihagyásai errefelé (kis hazánk egészségi és gazdasági szempontból kifejezetten hátrányos helyzetű területén) olyan szokványosak nyolcvan év felett, hogy szinte említést sem érdemelnek.

Egyben ezek a gondok talán a legenyhébbek, a szeretteinek a papával kapcsolatos panaszai között – az hogy ma még kétszer, vagy ma még háromszor hallgatom meg az ezernél is többször hallott lista egyik változatát, az aktuálisan tizenkilenc halálosnál halálosabb betegségéről, már tényleg totálisan mindegy. De minek sorolja? Mit nyer ő a szenvedéseinek felemlegetésével?

„Az emberek boldogtalanságának az a fő oka, hogy szenvedéseikből valami perverz gyönyört merítenek – mondta a Mester. Elmesélte, hogyan utazott egy éjjel a vonaton a hálókocsi felső ágyán. Nem tudott elaludni, mert az alsó ágyon egy nő állandóan így sóhajtozott:- Milyen szomjas vagyok! Istenem, milyen szomjas vagyok!- Mivel siránkozása nem csitult, a Mester végül fogta magát, lemászott a létrán, végigment a vonaton, pedig a folyosók nagyon szelesek voltak. Megtöltött két nagy papír poharat vízzel, visszatért, és odanyújtotta a gyötrődő nőnek: - Asszonyom, tessék! Egy kis víz. - Az Isten áldja meg, uram! Nagyon köszönöm! - A Mester visszamászott ágyába, kényelmesen elhelyezkedett, s már éppen az áldott elalvás határán volt, amikor alulról újra felhangzott a siránkozás: - Ó, milyen szomjas voltam, Istenem, milyen szomjas voltam!”[i]

Miért sajnáltatja magát? Hiszen hát tudjuk, értjük, látjuk, hogy megöregedett és az sem titok, hogy beteg. Kellőképpen, vagy legalább tőlünk telhetően sajnáljuk is, bár nem nagyon tudom, mit is ér ezzel. Én például nem szeretem, ha sajnálnak, kórusban és folyamatosan pláne nem kérném. Tartok tőle, hogy a sajnálat, amit ezen a módon, extrában kizsarolhat magának, nem befolyásolja – legalábbis pozitív irányban a kiszolgálását.

Kiszolgálják, amennyire csak lehet, kétségtelenül nem úgy, mint a mama, aki az utóbbi években ezt főállásban, sőt éjjel nappal huszonnégy órás szolgálatban tette. A papa ugyanis simán felverte a mamát hajnali álmából is, ha akkor pont vágyott, az alvásban kissé elgémberedett, vagy éppen fájó tagjainak krémezésére, masszírozására.

Miért nem gondol arra, hogy ugyan ki szereti ezt a folyamatos panaszáradatot hallgatni? Hiszen a hozzátartozók nagy vonalakban semmit sem tudnak kezdeni vele.

Nem mehet vissza az időben, ő sem, ahogy mi sem fiatalodunk egyetlen napot sem. Nekünk is megvan a magunk baja, ő viszont soha rá sem kérdez, mivel hogy is állunk. Ha felhozzuk, nem is figyel, nem is érdekli. Nincs már egy szemernyi ereje sem, hogy másokra tekintettel legyen?

Retteg attól, hogy növekszik a betegségeinek a száma? Ez sem lenne éppen ritka nyolcvan felett, a félelem ettől, akár abszolút indokolt is lehet. Persze az más kérdés, hogy mi haszna az ezzel kapcsolatos félelemből. Biztosan fél. Félhet sok mindentől, a közelgő változásoktól, az ismeretlentől, a kiszolgáltatottságtól, a fájdalomtól és a haláltól.

"A jelzők mögül - tompa, tűrhetetlen, görcsös ( fájdalom) -csak épp a legfontosabb nem tűnik elő: a szorongás, bizonytalanság és félelem. Talán inkább el lehetne valameddig viselni, ha tudnánk, hogy alapjában véve nem veszélyes, nem túl súlyos, gyógyítható a baj. De a fájdalom mögött vörös fenyegetések tömege lapul: mindaz, ami lehet, mindaz, ami fenyeget, mindaz, ami végzetes és gyógyíthatatlan. Ami a halál felé taszít. Ez az, ami nincs benne a jelzőkben, nincs benne a beszélgetésben, és nincs a fájdalomcsillapítóban. Csak a szenvedő emberben van meg. Ott rág, éget és megborzaszt:töri a lelket a gyötrött test mögött."[ii]

Lehetséges, hogy teljesen rossz irányból nézem? Oknak elég lenne az, hogy valamit szeretne mondani? Mi más pötyöghetne ki a fazekából, mint ami rotyog benne? Talán csak azt szeretné, ha konkrétan vele is foglalkoznának, nem csak a szennyes összeszedésével, a tiszta és vasalt ruha, ágynemű betárazásával, az új bevásárló lista készítésével, a posta és a számlák ellenőrzésével, a portörléssel, felmosással, mosogatással, szellőztetéssel, a szobanövények sürgető ápolásával, főleg mert távol van, immár hetek óta a ház idős asszonya.

Hogy mit jelent a jelen elviseléséhez az emlékezetből meríteni az erőt? Azt jelentheti, hogy aktívan felidézem azokat az éveket, hónapokat, napokat, órákat, amikor igazán boldog és elégedett voltam a társaságában. Amikor a közelsége, a lénye építő erővel hatott rám, felemelt, ringatott, simogatott és szeretett.

Most, ebben az állapotában neki magához sincs ereje. Segítenem kell, hogy most ő emelje magát. Néha persze csak abban tudom segíteni, hogy a jelenlétemben (sajna rám) kiadja a mérgét, ami másképp egyre csak gyűlik.

Az egyik ismerősünk édesanyja jut eszembe. A közeli idősek otthonában él, a kilencvenen túl, még fennjáró, az Alzheimer betegség súlyosan dementálódott stádiumában. Igyekeznek naponta jönni hozzá, mert bár alig beszél, és nehezen mozog, mégis hiányzik neki az a kicsi séta a parkban, és ha az kimarad, akkor csendes zavartsága mellett nyugtalanná válik. Már évek óta nem tudja a nevem – mondja a lánya – nem ismer meg, nem tudja, hogy ki vagyok, csak az az érzés maradt meg közöttünk, hogy mi jóban vagyunk.

Ehhez képest, mi itt a papával fényesen jól vagyunk. A mama szorgalmasan lábadozik a szanatóriumban, miután egy nemzetközi orvos csoport újító, kísérleti jellegű szívműtétet hajtott rajta végre a szív katéteren át, mert felnyitni az erek állapota miatt nem merték. Jól van, de mi tagadás, ő sem lesz fiatalabb.

Egyébként a mama időleges kilépése a papa életéből még némi nem várt, pozitív fejleményt is hozott.

Nagy és szokatlanul elhúzódó „magányában” a papa rátalált fiatalabb kori énjének néhány darabkájára. A szeretteinek nagy megrökönyödésére önellátási tevékenységek végzésére adta a fejét, például a napokban saját erőből felmosó fát ragadott.

Ne tessék fitymálni! A családja az idejét nem tudja, mikor fordult vele elő utoljára, hogy nem a más munkájának aktív kritikájával foglalta el magát.

Sőt! Sokkal korábbi énjének részletei máshol is kivillantak a gyűlölet monológok mögül: kiderült, hogy tud dicsérni is. Meg van elégedve az odaszállított étellel (néha már azt is elregéli, mit enne meg) és jó étvággyal meg is eszi.

Nem úgy, mint a mama befektetését követő napokban. Akkor órák hosszat kérette magát, mert vérig volt sértve. Nem is rejtette véka alá. Mélyen megsértette a mama, akinek ő nem egyszer megmondta, hogy nem kellene talán pont most beleegyeznie ebbe a szívműtétbe, amit más alapbetegségekhez kötődő elhúzódó gyulladások miatt az orvosokkal már hónapok óta halogattak. Mert ő, mármint a papa, most nincs olyan jól.

Itt vannak ezek a halálos betegségei is például, és lám senki sincs rá tekintettel. Őrá! Aki a saját életének aktívan szenvedő főszereplője, és saját megingathatatlan hite szerint, a mama világának napja, holdja, mindösszes csillaga, valamint ura és parancsolója.

„Amikor öreg leszek, szeretném, ha ráncaim lennének, nagyon sok ráncom: a nevetéstől, a mosolytól, a derűtől, a jóságtól, a másokért vállalt gondoktól. Szeretném, ha az egész életem az arcomon lenne, és mindenki, aki csak olvassa, azt mondaná: ez egy szép történet. Az arcom táj legyen, hegyekkel és völgyekkel, ahol az emberek elveszítik, de újra megtalálják az utat. Barázdáiban tréfa bujkáljon, szögleteiben jóság és vigasztalás. Legyenek síkok, ahol megpihenhetnek, árkok, amelyekben elrejtőzhetnek. És szeretném, ha mindenki azt mondaná: ez egy szép táj – ez egy Ember.”[iii]

[i] Hankiss János: Hajnali három – Habfürdő, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988. 92-93. oldal

[ii] Anthony De Mello: Abszurd egypercesek, Korda Kiadó, Kecskemét, 2000.

[iii] A szerző ismeretlen, egyes információk szerint, a vers egy kozmetikai szaklapban jelent meg sok éve. Egy országos tanulóverseny egyik feladata volt a ránc és a fiatalság problémakörét feldolgozni. Ehhez a feladathoz született ez a vers, mely akkor talán a verseny győztese lett.

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről! 

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.