Ez most tisztára úgy hangzik, mintha dicsekednék vele, holott éppen az ellenkezője igaz, nagyon sajnálom.

Főleg, hogy a családom összeszervezkedve a félszáz éves jubileumomra egy elég jól felszerelt, de (hozzám hasonlóan) régi vágású, egyszerű, szép, kék, női biciklivel lepett meg. Később pedig egyesek morgására és nem tetszésére fittyet hányva ragaszkodtam hozzá, hogy vadonatúj vasparipámat az alföldről igenis hazahozzuk, ide Nógrádba.

Magyarázhatnám a bizonyítványom, mármint azt, hogy nem és nem veszem elő a földszinti tárolóból sok mindennel. Például, hogy nyáron gyakran igen meleg van, míg ősszel, télen és tavasszal sokszor elég hűvös, korán sötétedős és ráadásul gyakorta mindenféle zegernye rontja az időjárást, meg a kedélyemet.

Aztán meg ott van az indokaim közt az is, hogy ugyan hol kellene tekerni. Bár tavalytól már ügyesen elérhetném a városunknak azt a részét, ahol a sok pénzen és nagy kínnal kialakított bicikliút névre hallgató akadálypálya fut. A városon belül a legtöbb helyen a járda megvastagításával, áthelyezésével, megosztásával, (máris halvány) sárga felfestésével operáltak. Volt ahol simán az aszfalt szélére festették fel a jeleket, és az már tényleg az én egyéni szociális problémám, hogy a parkoló és közlekedő autóktól nem annyira egyszerű elférni, ráadásul a népek még mindig nem szokták meg, hogy ott bicikliút van, szóval végig erősen résen kell lenni a nyeregben.

Ha már az indokok felemlegetésénél járok, jöjjön a legnyomósabb: nekem egyedül nem megy. Ha nincs hozzá társ, társaság, egyszerűen nem indulok neki.

Sőt, ha eszembe jutna is az egy darab kerékpáros nő a városon kívül című kép, azonnal kezdem legyártani az aktuális feszültségszintemtől függően a magán krimi, thriller, vagy horror videómat arról, hogy mi minden történhetne.

Tudom. Élénk a fantáziám, de ha megnézi bárki, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron című film pár képkockáját, onnantól már nem is kell sok képzelőerő.

Ha vannak társak az persze egész más. A nagy családi ötleteknél például, hogy hopp, tekerjük már körbe a Tisza-tavat, fel nem merült, hogy bajom eshet. Ha az előbb az derült ki, milyen ijedős vagyok, most kapok hozzá egy kis meggondolatlan színt – tán nem véletlenül. Aznap lehetett vagy 35 fok árnyékban, természetesen a körtúra a legfényesebb déli órákban zajlott, hiszen oda is kellett előtte érni a helyszínre az utánfutós autóval.

Úgy egy-két éve ültem előtte kerékpáron valamennyit (egyszerre tán húsz percet is). Szóval a kis megállásokkal lenyomott röpke 67km után néhány napig erősen merev, G. I. Joe jellegű mozgásformákat adtam elő, mivel az összes, addig nem sejtett izmom is belázasodott.

Most viszont onnan rugaszkodtam el, hogy nincs akivel. Mondanám, hogy ez mindig is fontos volt a számomra, és eleve ragaszkodtam a társasághoz a bringázásnál, mivel többen menni egyértelműen jobb, de ez egyszerűen nem igaz. Boldogult leánykoromból több olyan emléket is őrzök, amikor a bátyám csilli-villi olasz nyergű verseny biciklijére pattanva (akkor még nem gömb) villámként, sebesen körbekarikáztam a falut.

Lelkesedésemet egyébként már azokban az időkben is könnyen lelohasztották a gyenge minőségű, kátyús, de egyenes mellékútjainkon nekieresztett teherautók. Egy különösen élesen belém rögzült pillanat, amikor a falu közepén megelőztem a lassan éppen a megállójába kiálló buszt, csakhogy az előttünk lévő élesebb kanyarból egy másik busz jelent meg szemben. Pont elfértem, lehetett vagy egy méternyi hely is, de még az időt is lelassulni éreztem, ahogy áthaladtam kettőjük között középen.

Az írás apropóját viszont nem a nosztalgikus hangulatom, nem is a borzonghatnékom, hanem a munkatársam története adta.

Egy szép, fényes, őszi délelőttön, olyanon, ami direkt a szabadban való mozgásra csábítja a népeket, elgondolta, hogy simán átteker a szomszéd faluba, megnézi a mamát. A távolság nem nagy ügy, lehet vagy 12 km, a szintemelkedés közben elég ütős itt ott, de hát van, akinek kell és jót tesz a kihívás.

Bár nem Piroska névre hallgat, rakott ezt-azt a bicikli kosárkájába, és a nyeregbe pattanva frissen nekilendült a nagyobb emelkedőknek odafelé.

Átadta magát a mozgás önfeledt örömének, a napfény és a menetszél simogatásának, a természet színeinek, csendjének és hangjainak, a növények illatának, a szívverése által diktált jó tempónak, és a héten felgyülemlett feszültségeit, egyiket a másik után, a kilométerkövekkel maga mögött hagyva kezdett szépen, lassan kisimulni.

A sokadik kaptatónál járt, amikor az addig kihalt mellékúton közlekedő társa akadt. Egy bőrruhás motoros férfi előzte meg olyan közel, hogy elhaladtában végighúzta a kezét az emelkedő miatt is feszülő hátsó domborulatain. Hölgyünknek a váratlan élménytől előbb elakadt a levegője, aztán viszont minden előzetes figyelmeztetés nélkül elfakadt az epéje. És az emelkedőtől való kifulladtsága ellenére, feltoluló indulatában magát is meglepő cirádás körítéssel felsorolta, szaporodásra és sokasodásra biztatta (bár nem ezekkel a szavakkal) a férfi összes felmenőjét, míg kidohogva, kifújva magát leért a völgybe.

A következő tapossunk bele szakasznál tartott, amikor valahonnan előpattanva mellette termett újra a motoros, és előzés közben ismét végigsúrolta az elérhető testrészeit, majd jól beletaposott a gázba, amitől menyecskénk könnyes szemmel nyelhette felfelé tekertében az agyát alaposan bepirosító dühével együtt az ő kipufogógázát is a következő emelkedőig. Ott viszont, felpaprikázott pipinkből előtört az amazon természet és fúriás dühtől duzzadó ötven kilójával eléje állt az ismét közeledő, cseppet sem gáncs nélküli lovagjának.

Bár a bicóját ismeretlen okból, egyetlen percre sem engedte volna el, de a váratlan fordulattól meglepetésében lassító, megálló, kéretlen kérőjét, a fortyogó indulatából erőt merítve, ott helyben, az út közepén alaposan megtépázta, megráncigálta, megrázogattta, miközben cseppet sem válogatott kifejezésekkel értésére adta, hogy hová, meddig menjen, kivel, hogyan és mit csináljon, ha már ennyire unatkozik. És nem itt a vége.

A motoros is összeszedte magát és elkanyarodott az őt ért bizonnyal váratlan támadás után, és a hősnőnk is lenyugtatta még aktívan rángatózni vágyó részeit annyira, hogy ismét nyeregbe kerülhessen és a nagy kortyokban nyelt levegővel igyekezett lecsillapodni, jelképesen is lesimogatni erősen felborzolódott tollait.

Pár perccel később a motoros újra megjelent, lassított mellette és felé nyújtotta a nagy visszatámadás során teljesen észrevétlenül a biciklijéről elmaradt hátizsákocskát, amiben az asszony az összes fontos iratát, pénzét, kártyáját és kulcsait tartotta.

Nem, nincs happy end.

Nem lettek örök barátok.

Sőt a legény a megegyező anyanyelvük ellenére, mintha nem is igazán értette volna meg a lényegét annak, ami közöttük történt. Ezt honnan lehet tudni? Onnan, hogy távozóban megjegyezte: „de hát te is élvezted, nem?”

Szabóné Erdős Gyöngyi 

pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről! 

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.