Feltámadt a szél, a nyugtalanság és a változás szele.

Tudjuk, persze, hogy tudjuk, ennek van itt az ideje. 

Nincs mód kitérni a változás elől.[i]

Lehet, hogy délben még fojtogató a forróság, de napról napra sebesen múlik a nyár...

Nagy esőket ígérő felhők gyülekeznek, torlódnak, halmozódnak egymásra hömpölyögve.

A vándorok csoportokba verődve indulásra készülődnek.

A magasban búcsúköröket róva vésik a szívükbe az otthont, a fészket, a környéket, a vidéket és az irányt.

Fecskék mérik le naponta párban, csapatban repülve izgatott szárnycsapásaikkal az udvar hosszát, ahol felnövekedtek.

Csivitelő hangjuk is megváltozott, már nem civódnak, pletykálkodnak, nem hűsölnek vidáman, kedvesen, ráérősen a diófák árnyas lombjában. Hangjukba sürgetés, izgalom és erő vegyült.Gólyák gyülekeznek, csoportokba verődve egy-egy gazdagabb zsákmányt ígérő réten, friss vágáson, tarlón, maradék tocsogók, nádas, sekélyes tavak mellett.

Néhol még várakoznak, máshol már láthatóan készülődnek, búcsúzkodnak.

Napközben már üresek a gólyafészkek.

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek…

Vándor népe ott halad.[ii]

Az első csapataik és a fiatalok már elindultak délre, a telelőhelyeik felé. 

Szürke hajnalokon és csendes estéken idegen kiáltások szólnak, hívnak ködös magasságokban, s a messze szálló vándorok bús tilinkózása úgy hull alá a magasból, mint a búcsúszó. - Látunk-e még benneteket, csendes puszták, öreg házak, bújunk-e még bennetek, rengő, zsongó náderdők, fűzfabokros folyópartok, szállunk-e még felettetek, tükrös kopolyák, fodros vizű tavak?... Isten veletek…[iii]

Még néhány nap és egy újabb korcsoport lép be mindenhol az iskolák kapuján.

Elszánva magukat a mindent és mindenkit, de főleg őket megváltoztató[iv] nagy lépésre.Gyermekek és fiatalok ezrei veselkednek neki a különböző szinteken a magasabb követelményeket állító, új kihívásokat jelentő, felsőbb osztályba lépésnek.

Ezzel együtt pedig az anyák soron következő nemzedéke szembesül az elválás, a leválás fájdalommal, félelemmel[v] kevert, felemásan is büszke érzéseivel, ahogyan elnézi ünneplőbe bújt csemetéjét a komoly képű, megilletődött társak csoportjában.

Most ezeken a fiatalasszonyokon a sor, hogy szív és gyomorszorító gondolatok között, sőt azok ellenére elengedjék a kicsik kezét.

Mert el kell engedni, ez nem lehet kérdés.

A változást talán el lehet odázni, halasztgatni ideig - óráig, de teljesen elkerülni, azt nem lehet.

Hogyan is lehetne elkerülni a változást?

Ha a gyermek sosem nőne fel? Sosem engedné el az anya kezét? Milyen is volna ez?

 "Ne a változástól, az állandóságtól félj!" Lao-ce

Nem, azt hiszem így belegondolva, ezt már senki nem kívánná.A változástól való félelmünket le kell gyűrni, valahogy bátorítva saját magunkat.

Sőt valamennyire még meg is kell nyugodni a gyermekét elkísérő anyának, legalább egy halvány, biztató mosoly erejéig.

"A mosoly olyan, mint egy bátorító, gyöngéd ölelés, mellyel élni segítjük egymást." Simon András

Engednünk kell, hogy ő innen előre, és ezzel tőlünk messzebb lépjen.

Akkor is, ha tele vagyunk bizonytalansággal, kételyekkel és szorongással.

Ha szeretnénk minden lépéséhez, unos-untalan külön útmutatót adni, percenként új intelmeket fogalmazni.[vi]

Akkor is, ha nem tudhatjuk, mit tapasztal majd meg.

Tetszik majd neki a folytonosan továbbgyűrűző, egész eddigi világát megrengető, messzire ható változás?

Képes lesz majd megszokni az új rendet, az új ritmust?

Az otthonokban, a családoknál pedig egy időre biztosan gyakori vendég lesz az aggódás, hogy vajon az ő kicsi kincsük, anya és apa szeme fénye megfelel-e majd az új helyzetek, az új feladatok követelményeinek.

Képes lesz majd megbirkózni mindazzal, amivel szembekerül, és ha igen, hogyan?

És mi lesz akkor, ha nem? [vii]Szorongató, kényelmetlen, esetleg fájdalmas emlékeket felszínre sodró gondolatok rohamoznak meg bennünket.

Vajon a mi gyermekünk elfogadja, és jól viseli majd másoktól az irányítást?

Kijön majd a többiekkel és a tanítókkal? El és befogadják őt a csoportban?

Felkarolják, segítik majd, ha bajba kerülne?

Jó társakra talál ott? Kikkel barátkozzon, kikhez húzzon?

Ebben talán mégiscsak segíthetünk neki egy-két gondolatnyit:

"Keresd azokat, akik énekelnek, történeteket mesélnek, élvezik az életet és öröm sugárzik a szemükből. Mert az öröm fertőző, és mindig talál valami megoldást, akkor is, ha a logika csak a hiba magyarázatát találta meg. Keresd azokat, akik hagyják, hogy a Szeretet fénye szabadon áradjon: korlátozások, előítéletek, viszonzások nélkül, és anélkül, hogy félne a meg nem értettségtől. Nem számít, hogy érzed magad: minden reggel úgy kelj fel, hogy felkészülsz a fényed kibocsátására. Aki nem vak, az látni fogja a ragyogásod és el lesz bűvölve tőle."[viii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

[i] Nincs mód kitérni a változás elől. Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad. 

Joanne Harris: Csokoládé, 39.fejezet, 308. oldal, Ulpius-ház, 2010. Budapest

[ii] Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Szatmár, 1847. szeptember 1-7

[iii] Fekete István: Rejtett világ

[iv] „Az az ember, aki visszajön a kapun, sosem lesz pontosan ugyanaz, mint aki átlépett rajta.”Aldous Leonard Huxley (1894.07.26. – 1963.11.22.)

[v] „Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.” Howard Phillips Lovecraft (1890.08.20. - 1937.03.15.)

[vi] "Vigyázz magadra, fiam! Tudd, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki is van. Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem. Tudást az adhat át neked, aki maga is megtanulta és nem csupán hiszi, hogy tudja, hanem be is bizonyította. Célokról az beszélhet, akinek voltak és el is érte azokat, az oda vezető útról pedig az mesélhet neked, aki végig ment rajta. Sikerről ne fogadj el tanácsot attól, aki sikertelen, belsőről és tartalomról pedig nem hallgathatod olyan ember útmutatásait, akinek mindössze külsőségei vannak. Tartásra nem taníthat megalkuvó, becsületre pedig nem nevelhet tolvaj. Szorgalmat nem követelhet rajtad rest, helytállást tunya, bátorságot pedig gyáva. Mert mindenki csak abból adhat, amije van. Te gazdag vagy. Annak születtél, annak neveltünk. Rád felelősséget róttak. De ne adj magadból túl sokat és vigyázz, kitől mit fogadsz el. Emlékezz a szavaimra: üres kútból nem lehet vizet húzni." Náray Tamás - Nararte

[vii] ”Az egész oktatásügyet az egész világon mindenütt, amerre csak jártam, egy nagy tévedés hatja át, egy óriási tévedés. Azt hiszik, hogy a könyv arra való, hogy az ember a tartalmát belepréselje a fejébe. Nézetem szerint a fej gondolkodásra való. A könyv pedig arra, hogy ne kelljen mindent fejben tartani.” Szent-Györgyi Albert

[viii] Paulo Coelho: Az accrai kézirat