Még tart a nyár, hiszen délben még megül az utcák felett a meleg, hőséget sugároz vissza az aszfalt, átforrósodnak a járdák, a házfalak. Csak a reggelbe apránként, szaporodó percekkel belenyúló homály, a gyakrabban feltámadó, élesebb szelek és a most még jólesően, borzongatóan friss levegő figyelmeztet.

„Ki ne kívánná a reggeli fénynek egységét,
mikor megnőnek az árnyak?”[i]

Az esti pára a környező hegyeken a megmondhatója, a fák és bokrok zöldjébe belekeveredő sárgák suttogják, a nyarunk lassan a végére jár.

Elillan ismét, mire magunkra eszmélünk, itt hagyva a gyümölcseit, beváltatlan ígéreteit és minket.

Már megint úgy elszaladt, olyan rövidnek tűnt. Mi maradt belőle?

Néhány élmény, pár fakuló képen az együtt töltött idő emléke.

Fekszem az ágyon[ii], mégis épp olyan messze vágyom?

„Talán egy szép reménység csábit?
Távolabb szebb csillag világit?”[iii]

Az okozza az elégedetlenséget vajon, hogy az egyéni, családi kirándulás és szabadság mintha az utóbbi években átalakult volna középszerű turizmussá, újabb, erősebb, színesebb, gazdagabb, drágább élményeket kajtató hajtóvadászattá. Hogy lassan személyes utak helyett tömegsporttá degradálódik a később felmutatható élmények keresése.

Azért marad el az elégedettség, a jóleső elteltség, mert nem is erre voltunk éhesek?

Nem visznek közelebb senkit, senkihez és semmihez, mert ezek csak pótszerek?Mit hagy a nyár maga után? Pár nosztalgiába csomagolható szép pillanatot és megvalósítatlan terveket garmadával. Őrizgetett, beteljesületlen álmokat. Vajon baj ez? Nem az a nagyobb baj, ha kiüresedik az életünk és nem maradnak álmaink, terveink?

A minden kívánalmat kielégítő látszatok (ugyan mégis mit akarhatnék elérni azon túl, amit már elértem), a felszín mögött felsejlő megmagyarázhatatlan többre vágyás volna ez csak?

Szimpla mohóság lenne? Az életünk alapjait átitató alattomos elégedetlenség, mert az nem lehet, hogy ennyi volt csak az egész?

Netán eleve esélytelen kapálódzás a kiszabott pálya, a kimért sors ellen?

„A sorsok lassan alakulnak, és senki nem tudja, hogy véletlenül elvetett cselekedeteink közül melyek csíráznak ki, hogy aztán szárba szökkenve kibomoljanak, akár a fák.”[iv]

Szeretnénk máshol lenni. Másnak tűnni.

Ideig óráink levetni megszokott maszkunkat és belebújni egy alapvetően kívánatos, másik szerepbe.

Különlegesnek, érdekesnek, emlékezetesnek lenni, kiemelkedni, kitűnni.

Ez mind kielégíthetetlen élet éhség csupán?

„A szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, s ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.”[v]

Elsuhan a nyár és viszi magával a szünidő, a vakáció, a nyaralás önfeledt perceit, vissza se néz az elvesztett, elvesztegetett lehetőségekre, sem a lefolyt idő hordalékaként bennünk megmaradt önvádra, bűntudatra, elkeseredettségre.Nem kellene más, se több ennek a leküzdéséhez, mint magunk megnyugtatása szokásosan, hogy holnap is lesz nap, majd akkor történhet valami jobb, valami más és persze, hogy van még időnk élni, fejlődni és változni?

Valami sötét, rosszat sejtés motoszkál lent a mélyben? Vagy az elszálló, lepergő percek miatti valós, reális félelem – a megállíthatatlan idő ellop, eltemet…

„…te felébredsz – de azért ne ijedj meg!
Minden csillag hibátlan őrködik
s csak egy vándor áll a medence mellett,
merít és a tenyeréből iszik.

Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.
Óh, örülj, hogy nem árva a vidék.
Sok vándor halad a csillagos éjben
és némelyik még úton van feléd.”[vi]

Talán, mint egy álomban, az út hívogat szüntelenül?

Eljutni valahová. Messzire futni, messzire jutni.

Ki tudja, nem keveredik-e itt megint össze a belsőleg megvalósítható a külsőleg lehetségessel.

Ez a visszatérő, felhorgadó, ősrégi mégis mindig új, titokzatos nyugtalanság…

Figyelmeztetés lenne, ami megújulásra és változásra buzdít?

Jobbá válni? Megtisztulni? És a zarándokok meg a keserű tök esete[vii]?

Bejárni a számunkra kijelölt (vagy a lehetséges) pályát, a nagy utat? 

Beteljesíteni, amiért idejöttem, végigmenni az egész nagy körön?

„vinnélek át a mély vizen
mint csillagot nagy éj viszen
mint szél nyaraknak illatát
miként rügyecskét ringat ág
hordozlak mint fájdalom”[viii]

A nagy utazás[ix] gondolata pedig majdnem minden évben újra felmerül.

Soha sincsen igazán távol[x]. Mégis mindig megmarad, tervezetlenül, visszasorolva az álmok közé. Természetesen tudom, az idén ez már biztosan nem jön el. Mégis vár rám és hívogat valami valahol, csakhogy...

„Eljön az a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni.

Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük.”[xi]

Szirénhangok szólítanak netán maga a csillagfényes végtelen űr üzen?

„Augusztus, nyárutó…
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, –
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el…”[xii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Vas István – A városok

Ki ne kívánná a reggeli fénynek egységét,
mikor megnőnek az árnyak?
Az élet szebb, ha egyszerűbb, ha zártabb.
Csábítanak a primitív erények.

A városok megduzzadt kelevények
a vérszegény föld testén, de hazárdabb
bennük a lét és én e szörny-hazákat
szeretem, mert ma itt vibrál a lényeg.

[ii] Demjén Ferenc: Fekszem az ágyon, Ünnep című album, 1996.

Hova eddig eljutottunk túl kevés még
Hiszen alig több mint a körhintán kétszer fizetnél
Csak a lelkünk használt néha szárnyakat
Amikor ágyba bújtunk és gyártottuk sorban az álmokat

Fekszem az ágyon!
Még is épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut el
Csábít az álom!
És én eljutok minden áron ahova te nem viszel.

Elaludtunk hűvös északi tájakon
Az is jégvirág volt amit a hideg festett az ablakon
Melegünk is volt amikor még szerettél
És mint a trópuson úgy dél felé mindent levettél

Most fekszem az ágyon!
Még is épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut el
Csábít az álom!
És én eljutok minden áron ahova te nem viszel.

Menj! És sose állj! És sose várj!
Hisz talpad alatt forog a föld
És hogyha mész! És hogyha lépsz!
Saját talpaddal forgatod őt

Fekszem az ágyon!
Még is épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut el
Csábít az álom!
És én eljutok minden áron ahova te nem viszel.

Fekszem az ágyon!
Még is épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut el
Csábít az álom!
És én eljutok minden áron ahova te nem viszel. 

[iii] Czóbel Minka: Sietős út

Hold jön fel – nem érünk rá várni,
Virág int, – nincs időnk megállni,
Boldogok vagyunk, – de hiába –
Nem érünk rá a boldogságra.

Talán egy szép reménység csábit?
Távolabb szebb csillag világit?
Vagy édenkert lesz a világból,
Ha gyorsan „holnap” lesz a „má”-ból?

Oh, dehogy! – csak előre törve,
Türelmetlenül járunk körbe,
Hogy majd elszédülünk belé –
Úgy rohanunk a sir felé. 

[iv] Maurice Druon

[v] Gabriel García Márquez

[vi] Hans Carossa: A régi kút

Olt lámpát, s aludj! Régi, örök-éber
kútunk vize csörög csak odakint.
Kit szálláson nálam talált az éjjel,
e hangot még hamar megszokta mind.

Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,
csikordulnak a kavicsos utak,
nyugtalanság járja körül a házat,
az ezüst csörgés egyszerre kihagy,

s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!
Minden csillag hibátlan őrködik
s csak egy vándor áll a medence mellett,
merít és a tenyeréből iszik.

Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.
Óh, örülj, hogy nem árva a vidék.
Sok vándor halad a csillagos éjben
és némelyik még úton van feléd.

[vii] Megtérés - Anthony de Mello: A csend szava

- A tanítványok egy csoportjának, kiknek minden szíve vágya egy zarándoklat volt, azt mondta a Mester:
- Vigyétek magatokkal ezt a keserű tököt. Föltétlenül mártsátok bele minden szent folyóba, s vigyétek el minden kegyhelyre!
Amikor a tanítványok visszajöttek, a tököt megfőzték, s feltálalták egyfajta szentségi ételként.
- Különös - mondta a Mester ravaszul, miután megkóstolta -: sem a szentelt-víz, sem a kegyhelyek nem édesítették meg!

[viii] És Christophorus énekelt

vinnélek át a mély vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts vad árba szállanom
vinnélek át a mély vizen
mint csillagot nagy éj viszen
mint szél nyaraknak illatát
miként rügyecskét ringat ág
hordozlak mint fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts sodrásban állanom
vinnélek át a gyors vizen
mint mindenséget sors viszen
miként rügyecskét ringat ág
halálom rajtad villan át
ha gyermek még a fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts sodrásban állanom
vinnélek át a mély vizen
mint szívverést ha vér viszen
miként rügyecskét ringat ág
ha semmiségbe illan át
a súly a sodró fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts vétkemtől válanom
vinnélek át a gyors vizen
mint teljességet torz viszen
úgy hordanálak vállamon
ringatva mint a fájdalom
miként rügyecskét ringat ág
mint szél a széna illatát
vak űr szülötte csillagát

Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt, 160-161. oldal

[ix] https://www.youtube.com/watch?v=CyLaBbFextI

[x] Bella István: Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig: súgom “vagyok”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

[xi] Stephen King

[xii] Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó…
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, –
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el…
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák…
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

1920.