Talán nincs is még egy olyan időszaka az évnek, amikor ilyen erősen érezhetjük a minket körülölelő végtelen drámai erőit, az energiát, a lüktetést.

Árad a napfény, szinte vakít, erős, meleg, tovaterjedő hullámokban.

Mintha ilyenkor a millió sugár záporában, a ránk zuhanó fényben néha, pillanatokra mi magunk is rádöbbennénk saját fény-természetünkre és ezzel a röpke „megvilágosodással” együtt ellenállhatatlan, visszafojthatatlan vágyunk támadna áradni, repülni, siklani, hozzásimulni az elemekhez és úszni a levegőégben.

„Ma lelkemet libegni bontom,(…)
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne”[i]

Talán a máskor mázsás súlyként magunkkal vonszolt, ki tudja, mióta gúzsba kötő lelki terheink, kínzó sebeink sem rántanak ma ettől vissza.

Lehet, hogy most még a hétköznapi gondok sem bilincselnek annyira szorosan magukhoz, nem húznak le olyan mélyen szokásos örvényeikbe.

Mintha a vállunkra vetett, halmozott (úgy lehet, tőlünk idegen, de összegyűjtött, átvállalt, lerakni nem tudott) gondokkal terhes, tömött zsákok is megkönnyebbednének. Persze nyilván csak időlegesen, hiszen, mi is lenne velünk a gondjaink nélkül és ha hisszük, ha nem, szükségünk is van a gondokra[ii].Meglehet, hogy még a korosodó testünk háttérben sutyorgó, zsolozsmaként folyvást visszhangzó panaszai is megcsendesednek időlegesen az elménk homályos zugaiban, a tudatos figyelmünk reflektor fénykévéjével bevilágíthatatlan helyeken meghúzódva.

Talán a fájdalmaink és félelmeink szava is visszafogottabb, elhalkul a minket körülölelő fényben.

„Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, csókolt a nap,
Szökkent a lomb, virult a föld
S táncolt minden az Ég alatt
S táncolt minden az Ég alatt.”[iii]

A perc öröme, a jelen pillanat szinte érzéki szépsége, a bőrünket simogató szellő érintése, a hangok, a fények, az illatok áradata, ha megengedjük neki, minket is magával ragad.A  pillanatonként változó természet látványa lenyűgözhet minket, a mindenhol kivirító, erős és élénk színek, az ezernyi árnyalatban pompázó buja zöldek, a növények kirobbanóan gyors fejlődése, átváltozása, a fák, a bokrok, az erdő burjánzó előretörése.

A természet tobzódó, állandóan mozgásban lévő díszleteiből előtűnő millió lakó, a hangos és szapora rovar, madár és állatsereglet soha be nem fejezhető megfigyelése odaláncol, beszippant, magához bűvöl.

„Meghalok itt is – : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.”[iv]

Árad a lendület, szilaj hullámokat vet körülöttünk az energia.

Hívők milliói szerint, ünnep a mai nap[v]. A keresztény hagyományokban a Pünkösd a kiáradó szentlélek ünneplése.

Áradó Duna, Gemenc - Molnár Péter Photography - 2019.06.03.

Áradnak a folyók, környező világunk vad vizei évenkénti, visszatérő megtermékenyítő varázslatukat gyakorolják szerte az ártereken.

A körülményekre fittyet hányó élni akarás, a növekedés, a terjeszkedés, a kiáradás, a határainkat meghaladás vágya minden irányból körülleng, szinte fertőz.

Talán ebben az ujjongó túláradásban akad valahol egy olyan pillanat is, amikor rádöbbenünk, hogy fizikai világunk minden energiája, testünk összes anyaga időleges, pillanatnyi, kölcsönkapott.

„(…)olyan iszonyu fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele”[vi]

Ebben az energiával töltött, túlcsorduló és sugárzó térben akár azt is érezhetjük, hogy szeretnénk a másikat, a világot magunkhoz ölelni, átkarolni.Megosztanánk az örömünket valakivel. Éppen ezért itt az idő, hogy újra elismételjük a régen hallott tanácsot, mely mintha nem csak útmutatás, de mélyebb értelmű, általánosabb szabály is lenne egyben:

„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.

A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.(…)

mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni.

Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.

Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az éterig.”[vii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

A cikk nyitóképe: Hajnali napfény-húrok - Molnár Péter Photography - 2019.05.22.

A képek közzététele a művész engedélyével történt.

[i] Tóth Árpád: Ma lelkemet…

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913.

[ii] "Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked.
A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra."

Richard Bach: Illúziók

[iii] Ady Endre: Májusi zápor után

Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, csókolt a nap,
Szökkent a lomb, virult a föld
S táncolt minden az Ég alatt
S táncolt minden az Ég alatt.

Káprázó városi szemem
Behunyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
"Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt."

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.

[iv] Garai Gábor: Június

Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj…

Meghalok itt is – : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

[v] (…) pünkösd valóban első osztályú ünnep, amely nem múlhatik el soha, mint ahogy nem múlhatik el a szeretet, s nem múlhatnak el azok sem, akiket szerettem, s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek. (1965.) Fekete István

[vi] Szabó Lőrinc: Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet,
s egy pillantásra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele,
s szerettem volna mutogatni...De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!

[vii] „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt:
– Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied.” Hamvas Béla: A láthatatlan történet