Esti képernyő bambulásomban a szebbnél szebb és végre tavaszi képek között megakadtam egy körbeküldött idézeten:

Amikor már a valóságban is úgy nézel ki,

mint az igazolványképeden,

akkor ideje szabira menni…

Ha már beleugrottam a gondolat sűrűjébe, a továbbgondolása is érdekelni kezdett. Hiszen ez nem egyszeri és egyáltalán nem egyedi eset. Tényleg, vajon miért is nem megyünk? Persze, hogy kiírjuk a szabadságot, merthogy azt ugye kötelező, de vagy bemegyünk a dolgozóba akkor is, vagy hazavisszük a munkát.

Tudom, tudom, van a gazdasági, meg a politikai helyzet, ráadásul az egyre dráguló megélhetés és a satöbbi.

Azon kívül a már unalomig ismételgetett általános létszám és szakember hiány, valamint a folyamatos és cseppet sem enyhülő túlterheltség, de csak egy pillanatra tegyük fel, hogy most ez pont rajtunk múlik!

„Most kéne visszakozni,
Nem, várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után.”[i]

Miért nem hagyjuk a dolgokat időben abba?

Mintha csak presztízskérdést csinálnánk abból, hogy az utolsó leheletünkig dolgozzunk. Mintha nem látnánk más lehetőséget, mint hogy a munkából vigyenek el hordágyon.

Miért nem érezzük igazán, miért nem tudjuk biztosan, hogy a napi, heti, havi, évi tűrőképességünknek és terhelhetőségünknek itt a vége?

Ennyi. Eddig ment, és nem megy tovább. Akkor sem, ha makacsan erőltetjük a dolgokat, és csak azért sem hallgatunk a saját testünk kétségbeesett jelzéseire.

Nem tudunk folyamatos túlterheltség mellett, a kiégés és összeroppanás komoly veszélye nélkül teljesíteni.

Miért nem szabunk határt annak, hogy meddig engedjük feszíteni a helyzetünket és magunkat? Miért nem érezzük, hogy amit teszünk erőszak, önmagunkon?

Miért nem tesszük fel az i-re a pontot egyértelműen, miért nem állunk meg, ha elértünk valaminek a végére?Benne van ebben modern korunk minket folyamatosan elsodró lendülete?

Lehet, de most talán ne keressünk máshol felelősöket.

Végül is nem kötelező hagyni, hogy elsodorjon.

Hiszen vannak, akik simán kiszállnak a mókuskerékből, és ma már nagy felhördülés sincs, ha valaki eldönti, hogy innentől úgy éli az életét, ahogy csak akarja. Kiköltözik a présházba és szőlőművelésbe, borászatba kezd. Tanyát vesz és biogazdaságot indít, sajtgyártásba fog, kékfestő manufaktúrát hoz létre, szappanokat gyárt, vízi bivalyokat, kecskéket nevel vagy elindul Kukutyinba zabot hegyezni, viszlát és alászolgája!

Az örökös kapkodásunk lenne a valódi ok, a fél figyelemmel, fél szívvel folytatott, fél meggyőződésekkel próbált és ezért soha megelégedéssel be nem fejezett dolgaink?

„Apám azt mondta, hogyha megöregszel, egy dolgot kell tenned, keress egy nagy árnyékos fát, ülj alá, gondolkodj és álmodj – ez a könnyebb része.

Az, hogy mikor keresd meg, az a nehezebb.”[ii]

Emlékszem, amikor a bakelit lemezbe beleégetett, belenyomtatott utolsó zeneszám véget ért, a lemezjátszó kattant egyet és felemelkedett a tű.

Mostanság mintha sosem tudnánk jól elvinni a dolgokat a kattanásig.

Régen volt, de már nincsen meg bennünk az a kattanás?Mindez vajon a mi nagy és kielégíthetetlen étvágyunk, a mindenre vonatkozó hatalmas, mohó éhségeink miatt van?

Azért, mert semmi nem elég nagy, nem elég gyors, nem elég magas, nem elég sok?

Az út, ami előttünk áll soha nem elég hosszú, és pláne soha nem elég széles?

Hajt bennünket előre, a következő méretig a nem enyhülő elégedetlenség?

„… velünk is úgy van ez, mint a tengerrel, a sima tükör puszta látszat. Belül csupa forrongás, mozgás, változás az egész. Ezért nem lehet soha igazán elégedett az ember, s nem nyugodhat meg lelke. Mihelyt elérte célját, már más kell neki, másra vágyik.”[iii]

Folyamatosan túl sokat vállalunk, állandóan, mindenből túl sokat akarunk.

Mindent is?

Megszerezni az egészet, elborítani, betakarni, elárasztani, bekebelezni az összeset, mint az áradó Tisza…

„Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!”[iv]

Miért nem lehet, legalább néha olyan békés, lassú ütemű és egyszerű az életünk, mint a régieknek?

Miért nem érezzük meg már a természet ritmusát a saját dolgainkban, mint nagyapáink? 

„Szegények azok, aki nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak.”[v]

Miért nem ülünk ki a kapu előtti kispadra nagy lelki nyugalommal délután[vi]. Jó, lehet, hogy ezt azért nem gondoltam egészen komolyan. Talán annyira nem is szeretném, ha hirtelen mindenki a száz évvel korábbi falusi tempóra kapcsolna, de a vágy, a mögöttes gondolat lényege így is jól hallható: Hová a fenébe rohanunk?

Miért nem tudunk békésen, derűsen, bűntudat nélkül leállni, leülni és nyugodtan csinálni a semmit?

„Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.”[vii]

Minek ez a folyamatos hajtás, pajtás?

Megint beleakadt a lábunk a keleti és a nyugati lustaság különbségébe?

Ez az egész pörgés-forgás, aktivitás özön, rohanás és kényszeres kocka has gyártás nem is a mániákusan hajszolt szépségről és fiatalságról szól?

Hanem azért van az ezer óra mindenféle edzés, mert ha éppen nem gyúrunk, futunk, kardiózunk, zsír égetünk, joggingolunk, futópadozunk, elipszis trénerezünk, úszunk, jógázunk, meditálunk, taposó gépezünk, táncolunk, aerobikozunk, lovagolunk, spinningelünk, súlyzózunk, szálkásítunk, kick boxolunk, kettlebellezünk, stb., hát teljesen elveszítjük evésben is a mértéket?

Az alakunk megtartásába ölt energiáink ellenére bedőlünk a közkeletű hiedelemnek és mégis azt gondoljuk, hogy az a miénk, amit megeszünk?

Ez az egész vibráló-kapkodó, sebességi csúcsra járatott, rohanó világunk igazából csak arra hívatott, hogy a nagy habosított semmit takarja?

Soha hozzá nem fogásunkat a valóban fontos dolgainkhoz?Azért a millió egymást érő, keresztül-kasul halmozott program, hogy sikeresen eltereljük a saját figyelmünket arról, hogy még mindig semmit sem valósítottunk meg abból az ígéretből, amely velünk született?

Sőt mintha el se hinnénk, hogy ezen múlna bármi.

Meg sem kerestük, hogy mi az, ami csak a mi tarsolyunkban lapul?

„Mennyi leleményesség, mennyi tehetség vész el ezen a világon. Mert ahhoz, hogy homokban gyémántot keressenek vagy tengerben gyöngyöt, ahhoz van türelme az embereknek, de hogy az emberben az Úristen különös és becses ajándékait keressék, nehogy elvesszenek, az eszükbe se jut. És ez nagy hiba.”[viii]

Magunk sem vagyunk tisztában vele, hogy milyen ajándékot kellene átadnunk a világnak?

Tapodtat sem haladtunk az igazán fontos belső utazásban[ix], önmagunk egyszeri és egyedi, belső végtelen tájainak a feltérképezésében, miközben begyűjtöttünk szorgos, hivatalból össze-vissza repkedéssel annyi ajándék légi kilométert, amivel harmincháromszor körülutazhatjuk az egész világot?

Bármilyen szokatlannak tűnjön is, de azt hiszem, részben megtaláltam a válaszomat:

„Azt a legnehezebb befejezni, amit el sem kezdesz.”[x]

Hogy egészen pontosan, miért nem kezdtük el?

Talán mert lényegtelennek hisszük magunkat, de nem úgy, mint a koldus, Buddhával szemben.

Rossz a mérlegünk, tényleg?

Elfelejtettük, hogy a valódi érték a megismerés, amire magunkkal kapcsolatban már eljutottunk? Hiszen nem érthetsz meg jobban másokat, mint magadat. Teljesen rossz az összes mérlegünk, vagy egyedül én megyek szembe a forgalommal, csak nekem rossz a mérlegem[xi]?

Te például, milyen célból halmozol fel nagy erőfeszítések árán értékes javakat-tárgyakat, ha tudható, hogy semmivel sem viszel, és nem is vihetsz majd el többet, mint amit a testeddel hoztál ebbe a világba?Mit őriznek meg majd utánad? Mi lesz fontos az örököseidnek?

Azt ugyan ki tudhatná előre, de jó közelítésben valószínűleg az, ami veled kapcsolatosan a szívükbe égett és ez sokkal inkább lehet egy emlék és jóval ritkábban valamilyen tárgy.

Talán a megszerzett (netán összeharácsolt, kizsarolt, kicsikart, elhazudott, összelopdosott) vagyontárgyak rögzítik a helyzetünket az azonos társadalmi státusznak megfelelően, a hasonlóan vagyonosok ranglétráján, de bármennyit áldoztunk is saját, pótolhatatlanul és felbecsülhetetlenül drága időnkből, erőnkből ennek a célnak a megvalósítására, jobb, ha tudjuk, hogy az igazi érték az élet, az ember.

A múlékony, törékeny, változó, érzelem teli, illanó emberi kapcsolatok[xii], nem a besorolás. Nem a Forbes listája és nem is a tornasorban elfoglalt hely.

„Legyen időd a boldogságra!

Az idő nem gyorsforgalmi út a bölcső és a koporsó között,

hanem parkolóhely a Nap alatt.”[xiii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Kovács Kati: Most kéne abbahagyni – Suttogva és kiabálva című album, 1970. dalszöveg

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Most kéne összeveszni,
Erőnket összeszedni,
S kimondanunk azt, hogy ─ Ég veled!

Most kéne visszakozni,
Nem, várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után.
Egy másik útra lépni,
Egyszer sem visszanézni,
A búcsú ma még nem fájna tán.

Boldog vége ennek úgysem lesz,
Nálam százszor jobbat érdemelsz.

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret.

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Most kéne összeveszni,
Egyszer sem visszanézni,
S…

https://www.youtube.com/watch?v=mqGPy3HbYlQ

[ii] Repülőorvosok című film dialógus részlete

[iii] Robert Merle (1908.08.28. - 2004.03.27.)

[iv] Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február.)

[v] Wass Albert

[vi] https://www.youtube.com/watch?v=OY0Q0KsGqyo

[vii] József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

1924.

[viii] Karel Capek írta, A kasszafúró és a gyújtogató története, című novellájában.

[ix] Az ember kétféle irányba „utazhat”. A belső univerzumba és a külső univerzumba. Az ember beletekinthet önmaga mélységeibe és beletekinthet a világűr mélységeibe is. Befelé és kifelé is „utazhat”. Az ember egy pont a befelé irányuló létezés és a kifelé irányuló létezés küszöbén. Egyfolytában utazunk. Néha befelé, néha kifelé. Néha egy kicsit tovább befelé, néha egy kicsit tovább kifelé. Vajon melyik irány a helyes? Van-e egyáltalán helyes irány? - „Hosszú idő kell utazásomhoz. Hosszú az út is. Elindultam az első fénysugár kocsiján, folytattam utam világok sivatag pusztaságain át s otthagytam lábam nyomát nem egy álló- és bolygócsillagon. A leghosszabb út az, amelyen az ember legközelebb jut önmagához; s a legbonyolultabb gyakorlat, mely egy hang legtökéletesebb egyszerűségéhez vezet.

A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez. Szemem mindenfelé elkalandozott, mielőtt becsuktam és mondtam: „Itt vagy te!” A kérdés és a kétségbeesett „Ó hol?” kiáltás ezer könnyfolyamba olvad fel s elönti a világot a biztos hit hatalmas árjával: „Vagyok!” Rabindranath Tagore - Áldozati ének 12.

[x] John Ronald Reuel Tolkien (1892.01.03.-1973.09.03) angol nyelvész, író és költő

[xi] Demjén Ferenc – Messziről jött lány – (A föld a szeretőm, 1991. album, dalszöveg)

Nem baj, hogy őrültséggel tömöd meg az agyad néha így kell
Az volt az őrült, aki azt mondta, hogy tagadd, amit érzel
Sok pofon réges rég nem fáj
Van még annyi lány
Ki évek óta már szeretetre vár

Haragudj rám, amikor kimondom azt, amit éppen érzek
Miért kéne mindig hülye szavak rozsdás rácsai közt éljek
Ha egyszer rossz leszel velem, majd kiheverem
Ha súlyos is, nekem rossz a mérlegem

Magas minden fal, de egyszer mindegyik ledől,
Mert felhő a barátom és a Föld a szeretőm
És rólam bárki könnyen minden rosszat mondhat tán
A fele biztos igaz, de a másik felét bízzátok rám

A messziről jött lány
Lehet, hogy nem rám vár
De hogyha marad kicsit velem
Hisz egy kicsit nekem
Messze viszi üzenetem

És mint a madarak, új, tiszta hanggal ébresztjük a reggelt
Cinkosan mosolyog a Nap, hangunkra ő is korán felkelt
És hogyha nagyon akarom az óra a falon
Szíved ritmusára jár
Messziről jött lány

A messziről jött lány
Lehet, hogy nem rám vár
De hogyha marad kicsit velem
Hisz egy kicsit nekem
Mesze viszi üzenetem
Te messziről jött lány
Pár órát szánj hát rám

A messziről jött lány
Lehet, hogy nem rám vár

Te messziről jött lány
Pár órát szánj hát rám
Hogyha túl sok, amit mondok
Elmúlnak a gondok
Ha csókjaiddal tanítod meg csöndre a szám

Te messziről jött lány
Pár órát szánj hát rám
És add azt, amit lehet
Én is adok neked
Puha lesz a takaród
De kemény lesz a vágy

A messziről jött lány

Te messziről jött lány
Pár órát szánj hát rám

De hogyha marad kicsit velem
Hisz egy kicsit nekem
Messze viszi üzenetem

A messziről jött lány,
Lehet, hogy nem rám vár

[xii] Rainer Maria Rilke: Elalvás előttre

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Fordította: Kányádi Sándor

[xiii] Phil Bosmans (1922.07.01.-2012.01.17.) belga származású katolikus pap és író