Az előző heti írás biztatott: örüljünk, hogy élünk! Na és, ha én nem akarok?

Mi van akkor, ha én nem szeretném privilégiumként, kiváltságos keveseknek kijáró különleges adományként kezelni magát az életet?

Engem nem olyan fából faragtak, én ugyan semmit nem előlegezek senkinek!

Majd csak akkor fogom megbecsülni és tisztelni az életet, ha előbb bebizonyítja nekem, hogy értékes! Igenis, azt akarom, hogy előbb kényeztessen! Fürösszön tejben – vajban, halmozzon el és hordja ide a lábaim elé minden jónak a fölét, a világ kincseit, a létezés gyönyörűséggel teli színe-javát!

Belátom, ez így kimondva egy cseppet gyerekes, de mit tehetnék, ha ez a kicsi szívem vágya?

Lássuk csak, mit is kérjek?

Csupa olyat, amit drága pénzen árulnak? - Palotát, kastélyt, jachtot, helikoptert, minden kívánságomat leső, hajbókoló személyzetet, elegáns ruhákat, akkora szikrázó gyémántokat és drágaköveket, hogy azt már az ékszerész is kis sziklának hívja!

Nem, mégse. Van jobb ötletem, inkább csupa különlegeset és ritkát, egyetlen példányban létezőt, eredetit, prototípust, nehezen megkaparinthatót kérek. Festményt, bélyeget, mindenféle műalkotást, egzotikus állatokból házi szafari parkot, szóló szőlőt, csengő barackot, táltos paripát, igazi kincseket!

Azért ennél a résznél mégis csak utolért egy hangyányi elbizonytalanodás, megbicsaklás. Olyan, mint ami Cafrinka és Jónás, a bujdosásból hazatérő, a basa kincsét kereső ifjabb Botsinkay párbeszédének mélyén megbújik.

„- Tudod is Te fiam, hogy mi a kincs!?

- Már hogyne tudnám! Hát csengő arany! Szikrázó gyémánt!

- Há, há! Sár meg kavics! - Van olyan, ami többet ér aranynál, gyémántnál....”

És ha már itt járunk, idézzünk fel Cafrinka bölcsességéből még egy, sokértelműségében is szépséges sort:

„Hol azt kéri, amit nem kaphat, ott azt kapja, amit nem kér.”[i]

Mi történjen vajon akkor, ha az Élet nem bizonyítja az általam kitalált és elvárt módon, hogy valóban értékes?

Akkor csak üljek és várjak, amíg elém áll és meglátjuk, hogy bele mer-e nézni ezek után a haragos tekintetembe[ii]?

Az is lehet, hogy nem közöltem kellő hangerővel, valódi átéléssel és elszántsággal, megfelelő időben a vágyam?

Mi van, ha nem hallotta meg az sem, aki mellettem áll, nemhogy az Univerzum?

Talán nem is hagytam elég időt a rendelésem leszállítására, vagy történt valami suskus a kiszállításnál, és máshol ért célba az én megkívánt gazdagságom és vagyonom?

Netán az Univerzum bedurcázott rám, mert már megint azt akartam megszabni neki, hogy hogyan, milyen módon teljesítheti a kívánságom?

Tudom, ott van a szabályzatban, hogy azt nem lehet, csak olyan nehéz elengedni az irányítást, amihez vadul, görcsösen ragaszkodom, hogy szinte egyesével kell lefejteni az ujjaimat a kormányról.

Lehet, hogy nem is jól választottam meg a próbákat, amit az Élet elé állítok, mert ez így nevetségesen könnyű?

Átgondoltam. Másképp kellene megközelíteni ezt az egész bizonyítás dolgot.

Majd csak olyat kérek, amit pénzen nem lehet venni!

Mi lehetne az? Például: egészség, szeretettel teli emberi kapcsolatok, gyermekek, és ráadásként talán jó lenne még a boldogság kék madara…

Csak hát ezeknél, a végtelenül értékes, semmivel sem pótolható, de élő, lüktető anyagból szerveződött, sugárzó és sérülékeny portékáknál aztán végképp nehéz ellenőrizni a leszállítást.

Honnan tudhatnám, hogy megtörtént, és akkor az eredeti alkunk szerint, innentől jár az Életnek tőlem mindaz a tisztelet és értékesnek tartás, amit ezzel megszolgált. Biztos csak akkor lehetnék abban, hogy ő adta fel a csomagot, ha a postás hozná ki és én aláírnám a szállítóvevényt.

Csakhogy ilyesmiről még nem hallottam.

Még az is lehet, hogy az Élet minden drága ajándékát esélyként azonnal megkaptam egyetlen, egyszer használatos sejtcsomóba tömörítve?

Volt egyszer egy híres Mester, akit soha senki nem látott szomorúnak.

Amikor a Mester a halálán volt, tanítványai elhatározták, hogy kiderítik, mi a titka a Mester egész életen át tartó boldogságának. Arra kérték, adja át nekik ezt a titkot.

A Mester nevetett, és így szólt: Végtelen egyszerű ez.

Minden reggel hangosan kimondom a nevemet.

Majd így szólok magamhoz: 'A mai nap egy új nap. Boldog vagy boldogtalan akarsz ma lenni?'

Ezután várok a válaszra, figyelem a testemet, hogy mit szeretne.

Amikor a válasz megérkezik, azt is hangosan kimondom.

Soha nem választottam még a boldogtalanságot.

Minden reggel a boldogságot választottam.

Ez az én nagy titkom.”[iii]

Úgy nézem, nincs több választásom, szembe kell néznem azzal, amit sejtettem:

Az Élet alighanem közömbös a vágyaim iránt, nem érdekli, mennyi fantasztikus és jobbnál jobb ötletem lenne. Csak felkínálja nekem önmagát, saját burjánzó gazdagságát, egy bizonyos (meghatározott, véges, de nem igazán előre elrendelt) időre mint lehetőséget, és rajtam áll, én mihez kezdek ezzel, képes vagyok –e élni vele.

A hallatlanul erős, minden akadályon, évezredek távolába vesző halálos kataklizmák hosszú során átgázoló, egymásból folyó, folyton változó, élő őserő számára az egyes lények, a pillanatnyi kérészéletű teremtmények csak parányi esélyt, apró kísérletet képviselnek, talán lehetőséget egy átszerveződésre, csiszolódást a jobb alkalmazkodás felé, életek hosszú során át egy jobb megoldás, némi átváltozás irányába, nem többet.

Nem fog bizonyítani nekem semmit.

Nem rendíti meg majd a hiányom, sem az, hogy éltem-e és gazdagodtam-e az ajándékaival, sem az, hogy továbbadtam-e belőle bármit.

Az élet nem más, mint a szemünk előtt zajló folytonos átmenet a fényből a sötétségen át a végtelenségbe.”[iv]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Szaffi, magyar rajzfilm, 1985. Dargay Attila rendezésében, Jókai Mór: A cigánybáró (1885.) című regényéből készült

[ii] V. Fable után szabadon

[iii] A boldogság titka – szájhagyomány útján terjedő szufi tanmese, amit Boldizsár Ildikó meseterapeuta új könyvének mottójául választott

[iv] Solymász és madara, ismeretterjesztő dokumentum film, Digi Animal World, 2018.10.12.