Tudom, hogy már legutóbb és az előtt is erről beszéltem.

Igen, nagyon úgy néz ki, ezt a témát nem tudtam ügyesen elengedni, és persze az írásra görgetve az is jól látszik, hogy még mindig nem toltam arrébb a biciklit.

Miért nem hagyom már békén ezzel a népeket?

Miért nem rántom meg egyszerűen a vállamat, mint más, azzal, hogy kérem szépen, aki pedig nem akar örülni az életnek, az ne örüljön!

Búsongjon, panaszkodjon nyugodtan, morgolódjon, mérgelődjön, zsörtölődjön, ahogy csak a kedve tartja. Neki ma biztos másféle manó jutott, nem pont a vigyori[i], mint nekem.

Nem lenne fontos, hogy a lehetséges mértékű pozitív hozzáállás hasznáról győzködjek bárkit. Az sem, hogy szép szavakat osszak, hiszen másoknak is éppen úgy lehetősége van egy felütött könyvben, vagy a neten bolyongva, gyönyörű, vigasztaló, erőt adó sorokra akadni:

„Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.”[ii]

Mit erősködök ezen a témán még mindig, miért ágálok?

Azt hiszem van néhány jó okom, erre a viselkedésre. Lehet, hogy önmagában egyik sem elég erősen magyarázó, de együtt biztosan, engem legalábbis eljuttattak idáig.

Talán azért sem tudom a vesztettnek ható ügyeknél sem befogni a számat, mert azokkal az emberekkel, akik a hosszú évek alatt a lelki panaszaikkal, életük és sorsuk össze-visszagubancolódott  probléma-gombolyagjával megtaláltak, az együttműködésünk, a beszélgetéseink folyamán rendre felfedeztük együtt, hogy egy apró szemléleti elmozdulás is milyen nagy belső, majd továbbgyűrűzve külső változások elindítója lehet. Az első lépéshez kellő energia, a kezdő lökés viszont segítségként jöhet kívülről.

Ezekben a csendes folyású, néha nehezen bontakozó, máskor akadozó párbeszédekben az események, a gondok és a ballépések mintázatát vizsgálgatva, szinte mindig eljutunk oda, hogy hiba volt nem értékelni a természet ajándékait, hibás lépés elvágni magukat és elkülönülni a forrástól, nem használni fel a rendelkezésünkre álló erejét a feltöltődéshez. Hiba volt nem örülni az életnek.

„Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény.

Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni.

Elfelejtünk örülni magának az életnek.

Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna.”

Müller Péter

Elmondhatnám nekem fontos belső érvként, hogy kezdettől valami ösztönös, leküzdhetetlen, és számomra ellenállhatatlan érdeklődés, segíteni vágyás munkál bennem, ami régtől ott csillog a hivatástudatom mélyén, mint a másokkal törődés sajátosan egyéni, de nem egyedi búvópatakja.

Nagyon szép gondolat, ráadásul milyen elegánsan fennkölt, és nagyobb részben valóban így igaz.

Addig a részig egészen biztosan, hogy felnőttként rendületlenül hiszem, történjen bármi, folyamatosan törekedni kell a jóra, ezt pedig nem lehet anélkül, hogy ne gondoljunk másokra, a velünk, mellettünk, körülöttünk élőkre is.

"Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi,

hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz,

úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is."

Szabó Magda 

Manapság viszont egy cseppet sem lógnék ki a sorból (sőt néha még nekem is bőven elég lenne), ha csupán magammal törődnék. A kutya sem kérhetné számon, hogyha hagynám a csodába a szanaszét csellengő bárányokat, mondván: Nekem már bőven lejárt a munkaidőm, fújt a gyár!

Ehelyett konokul csaholó puliként elszántan terelgetem a népeket, mint elbitangolni látszó nyájat a szabad, gazdag, zöld legelők felé a bozótostól, az ingoványtól és a vetésből.

Pedig tudom a leckét:

Nem kényszerítheted rá a segítségedet arra, aki nem kér belőle!

Csakhogy némelyek (és most pont azokra gondolok, akik olyanok, mint én), sohasem nőtték ki a dacosságukat. Nálam ez pontosan azt jelenti, hogy hihetetlen erőt, lendületet ad a nekifeszülés lehetősége, a csak azért is, a vesztettnek látszó ügy, a lehetetlen küldetés, az igazi kihívás.

Tehát most is kitartok és továbbra is itt duruzsolok arról, hogy látom, mert innen jól látszik, ott van a hiba.

Egy cseppet sem azért mondom, hogy ott van, mert itt pedig nincs.

A meglátás, a hibák észlelése nem emel mások fölé, nem leszek tőle sem magasabb rendű, sem tökéletes, még csak hibátlan sem.

Úgy tudom, a hiba a tanulási folyamat szerves és elengedhetetlen része.

Bárki szabadon hibázhat. Nem lesz tőle kisebb, értéktelenebb, alacsonyabb rendű.

Mindenki egyedül, önmaga dönti el, hogyan hangzik az ő aktuális kiegészítése:

SZ** AZ ÉLET!

Végül, ha nem lennék ennyire elszánt, befoghatnám simán azért is, mert a saját döntésének a következményeit, úgy is leginkább mindenki maga viseli. Valójában nem tehetek ezért, vagy ez ellen semmit, azon túl, hogy gyakran hangoztatom a régi mondást az új kiegészítésével:

Tanulj mások hibájából, mert nem élhetsz olyan sokáig, hogy mindet magad kövesd el!

„Szeretni ezt az életet,

az egyetlent a végeset,

Szeretni még ha bánt is,

ha mostohánk is néhanap,

de kék az ég, és süt a nap,

van benne boldogság is.”

…

„Csak élni, élni emberek!

Időnk oly gyorsan el pereg,

egy perc csupán az élet...

de ez a perc lehet csodás

teremtő munka, alkotás

amely megőriz téged! .”[iii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Lázár Ervin: A manógyár, (Az eredeti megjelenés éve: 1993.) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 2015.

„Tupakka újra megszólalt.
- Ez azért van, mert süt a nap.
- Mi van azért?
- Hogy vigyori.
- Mert ha nem süt?
- Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő, rontó-bontók.
- És mi lesz velük?
- Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.
Ijedten tekergettem a nyakam.
- Nekem is van?
Tupakka göcögve nevetett.
- Éppen négy.
Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok lesznek.”

[ii] Várnai Zseni: Csodák csodája…

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

 A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár! 

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érzem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés...tavasz!

[iii] Várnai Zseni: Szeretni 

Szeretni ezt az életet,

az egyetlent a végeset,

Szeretni még ha bánt is,

ha mostohánk is néhanap,

de kék az ég, és süt a nap,

van benne boldogság is.

E szép és szörnyű kor során

csodákat tesz a tudomány

a titkok titka tárul,

a tudás fája lombosul,

de atom felhő tornyosul:

mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,

a tüzeket eloltani,

s nem gyújtani,hogy égjen

ország és város,hol a nép

gyönge megvédi életét

s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég

a megbolygatott messzeség,

madár se leli fészkét

futnak az erdő vadjai,

csak borzalomról..hallani:

Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,

de dolgom még töméntelen,

még tenni, adni vágyom...

Csak lenne még erőm elég,

zengni a béke énekét...

e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!

Időnk oly gyorsan el pereg,

egy perc csupán az élet...

de ez a perc lehet csodás

teremtő munka, alkotás

amely megőriz téged!