Hard Rock Cafe Tenerife. Ezt hirdeti a fiatal srác hátizsákja, aki előttem halad felfelé a mozgólépcsőn. De valóban csak az éttermet reklámozza ez a felirat vagy esetleg valami mást is? Azon morfondírozom, vajon ajándékba kapta-e, vagy ő maga vette legutóbbi nyaralása alkalmával. Talán mindegy is abból a szempontból, hogy ezzel a tárggyal valószínűleg egy élményt, egy életérzést közvetít a külvilág felé. Megkockáztatom, még egy kicsit többet is. Ettől talán különlegesebbnek, értékesebbnek érzi magát kortársainál.

A fiatalkor egyik természetes velejárója a kitűnni vágyás, az egonk azonban sokszor még jóval később is hajlik a “versengésre”.   Mivel hosszú volt a felfelé vezető út, ott, a mozgólépcsőn eszembe jutott az is, amikor több mint tíz évvel ezelőtt alkalmam volt eljutni egy olyan városba, amit akkor nagyon  különlegesnek és “menőnek” találtam. Vásároltam magamnak egy feliratos pólót (sőt, ajándékba is hoztam belőle), amit még évekkel később is imádtam felvenni – talán hogy újból átérezzem, ahogy ott járok, vagy felkeltsem vele mások figyelmét, esetleg még irigyeljenek is egy kicsit? Valószínűleg mindhárom miatt. Ma már nem tudnám elképzelni, hogy megvegyek egy hasonló ruhadarabot (azt még kevésbé, hogy hordjam is). Valószínűleg az egom más utakat talált magának a versengésre...

A közösségi médiában sokszor kiposztoljuk a “külsőségeket” (hol vacsoráztam, nyaraltam, milyen márkás ruhát vagy cipőt vettem), miközben a mosolyunk mögött rejlő valós (netán negatív) érzelmeinkről mélyen hallgatunk. Miért? Mert arra senki sem kíváncsi? Mert az nem számít?  Vagy mert mások esetleg értéktelennek tartanak, ha elgyengülünk vagy gondjaink adódnak, és az egonk  lemaradhat a “versengésben”? Mi az, amiért mind több és értékesebb “külsőséget” (és ezek elismeréseként minél több like-ot) szeretnénk begyűjteni; mi az a hiány(érzet), amit esetleg ezekkel próbálunk  meg kompenzálni?

A mondás úgy tartja, a pénz nem boldogít. Talán így van, de a boldoguláshoz azért nem árt, ha van valamennyi. No de mennyi az ideális – és ha már ezen gondolkodunk, felmerülhet bennünk a kérdés: mennyit is érek én? Amennyi pénz a bankszámlámon van? Amilyen házam, nyaralóm, kocsim van? Vagy amennyi tudás a fejemben? Amilyen értékek, elvek mentén élem az életemet? Vagy amennyire empatikus és segítőkész vagyok? Ahány emberre számíthatok, ha nehézségem adódik? Vagy ahányan rám számíthatnak? Amennyire mások értékelnek engem, vagy amennyire én értékelem saját magamat? Vagy amennyi mosolyt, boldogságot látok visszatükröződni a gyermekem szemében?

Egyik korábbi bejegyzésemben[1] már utaltam rá, hogy a kisgyereküket otthon nevelő anyukák sokszor küzdenek azzal az érzéssel, hogy gazdasági szempontból nem elég értékesek, tekintve, hogy akár több évre is “kiesnek” a munka világából. Közben sok családapa számára komoly kihívás (és napi frusztráció) tárgya, hogyan biztosítsák családjuknak a lehető legjobb létet – és nem csak abban az esetben, ha egy egykeresős családi modellről van szó.  Aki szülőként “műveli”, annak nem kell elmagyarázni, milyen kőkemény munka  a gyereknevelés, mekkora felelősséggel jár, mennyi kreativitást, állóképességet stb. igényel, ráadásul 24 órás “műszakokban” (és többnyire szabadságot sem lehet kivenni). Az értéke  pedig számokban nem is kifejezhető, pénzben nem mérhető: hiszen létezik-e nagyobb érték annál, mint amit egy új élet születése és felcseperedése jelent?

 Ha jobban belegondolunk, talán már meg is van sok minden abból, amire igazán vágytunk, vágyunk – csak esetleg nem értékeljük kellőképpen. A választás lehetősége mindenesetre ott van a kezünkben és dönthetünk úgy, hogy a külsőségek, tárgyak hajszolása helyett inkább élményeket gyűjtünk (bár kétségtelen, hogy többnyire ehhez is szükséges némi pénz), és megpróbáljuk  jobban megbecsülni a körülöttünk lévő embereket és akár az apróbb dolgokat is. Csernus Imre szerint: “A gazdagság és a béke ott van önmagunkban. Az is igaz, hogy ezt kiaknázni kegyetlen sok munkára van szükség.” Ez a munka pedig nem kevés bátorságot és eltökéltséget igényel. Ha azonban sikerül lépésről lépésre előrehaladva előhívni és fejleszteni saját, megtartó belső értékeinket, bízhatunk abban, hogy –  összhangba kerülve önmagunkkal  – már nem fog tovább kínozni bennünket a kérdés: mennyit is érek én?

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

Elindult az Elég jó anya weboldal, csatlakozz Fb oldalunkhoz!

[1]https://lelkizona.blog.hu/2018/06/13/az_anyak_elsarkanyosodasarol_avagy_hogyan_kuzdjunk_meg_a_bennunk_ebredezo_sarkannyal