Tudunk-e és akarunk-e szabályokat követni? Vannak-e saját szabályaink és azokat vajon betartjuk-e?

Talán először mögé kellene látnunk, meg kellene érteni ezeket a szabályokat. Akkor is, ha ezek a saját érzelmi működésünkre vonatkoznak.

Az alábbiakban egy olyan témáról szeretnék röviden és érthetően írni, amit ha meg lehetne tanítani elsajátítani az embereknek, meggyőződésem, hogy holnaptól tényleg nagyon más lenne a világ, még a végén kitörhetne a világbéke is! Kicsit szorongok is miatta, mennyire sikerül átadni jól az elméletet. Sajnos az a gond azonban, hogy az elmélet tudása még nem garantálja a gyakorlati megvalósítást. Magam is gyakorolom, igyekszem, de nem mindig sikerül. Viszont azt hiszem, egyre jobban megy és talán egyre többekkel tudom megértetni, hogyan érdemes elindulni, kimozdulni a régi sémákból.

A múlt héten egy csoporfoglalkozáson tettem ígéretet arra, hogy ezt a témát megírom egy blogbejegyzésben. Hátha mások számára is hasznos lesz! Hogy is kezdjem el? Kis feszültséget érzek a gyomromban…

Mennyire engeded meg magadnak az érzelmeidet?

Ha az érzelmi megéléseinket, érzelem megnyilvánulásainkat skálázni szeretnénk és 0 lenne az abszolút érzelemmentesség, 100 pedig a lehető legmagasabb érték - legyen mínusz 100 a negatív és plusz 100 a pozitív -, biztos el tudnátok helyezni többé-kevésbé ezen a skálán magatokat és közelebbi ismerőseiteket, rokonaitokat is.

Ki ne ismerne olyanokat, akiken alig látszanak érzelmek, általában enerváltnak tűnnek, távolságtartóak, nem tudnak örülni és igazán mérgelődni, haragudni sem.

Aztán ismerünk embereket, akik rendkívül lelkesek tudnak lenni, sokat nevetnek és sírnak, beleélik magukat a külső hatásokba, legyen az egy kulturális élmény, vagy egy másik ember öröme-bánata, határozottan ki tudják mutatni érzelmeiket és ennek nem is próbálnak gátat venni. Szenvedélyesek, empatikusak, kifejezőek (szavakkal, testbeszéddel, mimikával, minden ’porcikájukkal’ éreznek, átengedik magukat teljes mértékig a szívükből, lelkükből jövő ingereknek).

De olyanok is vannak, akik az érzelmeik foglyai, nem tudnak azokon uralkodni, túlreagálnak, hisztiznek, dühöngenek, sokszor mások számára teljesen érthetetlen, túlzott, ijesztő módon. Őket sajnos a negatív érzelmek irányítják és velük élni, dolgozni nagyon nehéz.

Vajon ez jó vagy rossz? Mit gondoltok? Volt már olyan, hogy te kimutattad az érzelmeidet, netán túlzottan is, aztán később megbántad? Azóta ügyelsz rá? Vagy korán megtanított az élet arra, hogy az érzelmeidet meghagyd 'otthoni használatra'? Tudsz felnőtt módon működni, vagy sokszor előjönnek a gyermeki megélések, a hiszti, a durcáskodás? 

Önszabályozás

Ez önszabályozási kérdés is. Csak az a probléma az önszabályozással, hogy nem biztos, hogy valóban jó a kialakított rendszere: értelmes alapokra, jól vannak-e 'beállítva' azok a bizonyos szabályozók. Lehet, hogy a szeretetet és a kedvességet fogod vissza, negatív érzelmeidnek viszont nem szabsz gátat, vagy egyik helyen (pl. a munkahelyen) alkalmazod, máshol (otthon) viszont hagyod szabadjára engedni, sőt, a benti feszkót is otthon hagyod kirobbanni magadból.

Sőt, ha gyerekkorunkban a szüleink ’gondoskodtak róla’, hogy ne mutassuk ki érzelmeinket, vagy ők nem tanították meg nekünk az érzelem megnyilvánulásokat, netán kikaptunk tőlük, ha mi próbálkoztunk, akkor jó mélyen belénk lehet kódolva az érzelmek elnyomásának ’kötelessége’, parancsa. Van az a driver (szüleink által belénk programozott működési mód), ami azt az üzenetet hordozza, hogy ne érezz! És ez mennyi kárt tud tenni az életben!

Mit mond a szakember?

Sok téma kapcsolódik a kérdéshez, több irányból is meg lehet közelíteni a megoldáskeresést, az emberi játszmáktól (lsd. Eric Bernce - tranzakcióanalízis) az asszertív kommunikációig. De most nem ezekről lesz itt szól.

Az érzelmekre koncentrálunk (mint a coaching munkák során általában, hisz ezek a leghitelesebb információink, amelyeket magunkban hordozunk).

Öt fázist különböztethetünk meg az emóciók keletkezésétől megszűnésükig (Wilhelm Reich nevéhez köthetően), ezek:

1. töltés
2. feszültség
3. kisülés
4. ellazulás
5. rugalmasság

A túsztárgyalások elméleti hátterét boncolgató könyv (George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál – Konfliktuskezelés mesterfokon) hivatkozik Wilhelm Reich és lánya, Eva Reich munkáira, akik behatóan foglalkoztak a kérdéssel, a téma tanulmányozásával.

Eva Reich a túlzott feltöltöttség és az elégtelen feltöltöttség kifejezéseket használja és ezeken keresztül szemlélteti, ahogy az érzelmek megjárják útjukat a személyen keresztül. Vannak, akik hamar felfokozott állapotba tudnak jutni, másoknál ez hosszabb folyamat. Az is lehet, hogy sokáig eltart valakinél ez az állapot, az alatt az idő alatt azonban több hatás is éri, és amikor eljut oda, hogy megnyilvánuljon, kitörjön, felszabaduljon, az nem lesz ott és akkor helyénvaló, nem érthető mások számára. Sokszor maga sem érti...

Ezt az öt fázist egy körforgásként kell elképzelni. Kinél-kinél az egyes szakaszok hangsúlyosabbak, rövidebbek-hosszabbak, gyakoribbak, ritkábbak, ösztönösek, tanultak stb.

Személyiségünk, önismeret

Valakinek a személyiségét, kommunikációs képességeit, önszabályozó képességét, érzelmi gazdagságát jól megismerhetjük, ha végigmegyünk a fenti pontokon és megnézzük, mi jellemző rá, hogyan ’dolgoznak benne’ ezek a folyamatok.

Ha magunkba tekintünk, elgondolkodhatunk rajta, mi jellemző ránk. Sőt, megkérdezhetjük közeli hozzátartozóink, munkatársaink véleményét.

Az érzelmek súghatnak a számunkra, támaszkodhatunk rájuk, de jelenthetnek komoly akadályt is akár a munkánk során, ha nem tudunk rajtuk uralkodni, vagy épp kevésbé tudjuk őket megélni. De milyen érzelmekre gondolunk? Sokféle felsorolás, rendszerezés létezik.

Kommunikáció, konfliktuskezelés

Mi most itt a konfiktuskezeléshez kapcsolódóan (ami mindennapi életünket is erősen meghatározza) ötféle érzelmi mintázatról beszélünk (a fenti könyvre is hivatkozva):

• a félelem,
• a szomorúság,
• a harag,
• az öröm (beleértve a szeretetet is)
• szexuális érzések.

Azt mondja, ezek a leghasznosabb, legtipikusabb érzelmeink, ezeknek a megnyilvánulása szinte mindig jelentkezik a testünkben is (gondoljatok a zsigeri érzésekre, amelyeket megéltek egy-egy reakció során – gyomorgörcs, gombóc a torokban, sírási inger, nevetés, bizsergés, szívdobogás stb.).

Hogy miért fontos erről beszélni? Azért, mert figyeljétek meg, hogy ha olyankor cselekszünk, döntünk, reagálunk valakinek valamire, amikor például a kisülés állapotában, vagy épp azt megelőzően érezzük magunkat, akkor az biztos, hogy nem lesz jó!

A töltés-feszültség-kisülés fogalmak azért is nagyon találóak, mert itt valóban energiákról van szó! A testünk a hordozó anyag, ami változatos módon tudja elnyelni, vezetni, levezetni a feszültséget. Ha netán nem vezeti le, benn marad a feszültség, akkor felhalmozódhat és lehet, hogy majd egy apró, mások számára érthetetlen inger váltja ki a robbanást (utolsó csepp a pohárban…).

A túsztárgyalók számára – de nekünk, egyszerű halandóknak, pláne emberekkel dolgozó szakembereknek – kulcsfontosságú, hogy meg kell érteni, milyen stádiumban van a másik fél: hol tart az érzelmi feltöltöttség terén, mely érzelmek és milyen mértékben jellemzik adott időpontban őt. Ha ezt fel tudjuk mérni, megérezzük, akkor a verbális kommunikáció segítségével (netán testi üzenetekkel, családon belül egy öleléssel, az ajtó jókori bezárásával, munkahelyen egy, a téma elhalasztására egy későbbi időpontot javasolva) arra kell törekedni, hogy köteléket teremtsünk, megértsük a másik felet ("látom, hogy most nincs kedved erről beszélni, biztos fáradt vagy, pihenj egyet, aztán szólj, én várlak és szívesen meghallgatlak – tudom milyen ez, néha én is legszívesebben egy lakatlan szigetre költöznék... azért hozzak egy teát?").

Ha sikerül elérni, hogy levezette a feszültséget ami benne volt (elmondhatta nekünk, mi a baja, vagy mi megnyugtattuk, hogy velünk is történt már hasonló), akkor – a túlzott érzelmi reakciókat kivédve, azok energiáját más módon levezetve – utána lehet értelmes kommunikációt folytatni.

Fontos megjegyezni, hogy a kisülés nem mindig történik meg maradéktalanul. Ha csak részleges (mondjuk óriási feszültséget érzünk a mellkasunkban, legszívesebben üvöltenénk, sírnánk és csapkodnánk, ehelyett veszünk egy nagy levegőt és mondunk egy puha, vállalható, viszont semmit meg nem oldó mondatot), akkor a feszültség ott marad, a testi tünetekkel együtt. Ez a további érzelmek töltődését is megakadályozza (pl. nem tud a szeretet töltekezni), illetve megmaradhat a testi érzet, súlyosbodhat és komolyabb egészségügyi következményekkel járhat.

Ellenben, ha jól történik meg a feszültség kisülése, egészséges, vállalható formában valósul meg, utána érezhetjük a kellemes ellazulást, ami a testben és a lélekben egyaránt jelentkezik. Ennek a szintnek a tudatos alkalmazása, a relaxálás egyénileg kialakított szokásai alapvető fontosságúak az életünkben! Tudjuk, hogy a stresszhormonok gyengítik az immunrendszert, ha azt szeretnénk, hogy az ellenálló képességünk erősödjön, a vérnyomásunk rendben legyen, akkor figyelnünk kell magunkra, az érzelmeinkre, és ki kell alakítanunk magunknak a testre szabott relaxációs módszereinket.

Ha a rugalmasság állapotában vagyunk – ami egyfajta szabályozott ellazultság -, akkor érezzük, hogy könnyedén és rugalmasan reagálunk a külső hatásokra, ingerekre, ilyenkor jó teljesítményt tudunk nyújtani abban, amit csinálunk, különösebb megerőltetés nélkül is.

Vigyázzunk magunkra, figyeljük magunkat! Ha azt érezzük, hogy bennünk rekedt valami rossz érzés (harag, félelem), akkor ne csodálkozzunk, ha nehezen tudunk pozitív módon reagálni, teljesíteni! Hagyjuk ezeket a stádiumokat működni, működtessük őket tudatosan, mondjuk ki, dolgozzuk fel a feszültségeinket!

Mert ahogyan egy kínai bölcsesség mondja:

Ahogyan a könyv is megállapítja, a jó haragkezelés titka: sem túl sokat, sem túl keveset.

Empatizáljunk magunkkal!

Kinek ne lett volna még olyan időszaka, amikor azt érezte, többet nem bír el, mindjárt szétrobban, vagy beledöglik. Na, ilyenkor nem azon kell agyalni, hogy játsszuk el a tökéletest, hogy fegyelmezzük magunkat még erősebben. Ilyenkor igenis, van helye a kitörésnek, a kisülésnek, a robbantásnak. Attól vagyunk hiteles emberek, hogy ezeket megéljük, ezeket nem szégyelljük. A minap mondta valaki, hogy előbb-utóbb mind megértjük, amíg nem gyepál meg minket úgy istenigazából az élet, addig nem is élünk igazi életet. Utána jön a valóság, utána tudjuk értékelni amink van, utána lesznek túlélési technikáink, lesz igazi hátterünk, abból tanulunk a legtöbbet.

Szóval, engedjük meg magunknak a mélyrepülést is (lehet, hogy ez ment meg az infarktustól), de vigyázzunk, ne romboljunk le mindent és jó, ha tudatosítjuk magunkban a tanulságokat.

Lassan kiengedett a gyomrom a végére, elmúlt a feszültség, az izgalmi állapot átment egyfajta elégedettségbe, megnyugvásba. Talán a világbéke nem ettől fog eljönni, de ha már néhányan elgondolkoztok rajta, én akkor is örülök!

Szépeket!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

www.treevision.org

Kérdezhetitek, oké, de hogy tudunk megváltozni, hogy tudunk más módon működni, mint amit kialakítottunk magunknak hosszú időn keresztül, fáradságos munkával? Itt írtam róla, ez is egy lehetőség.