„Ha tudtam volna, hogy ennyire szeretem, még sokkal jobban szerettem volna.”

– a mondat Anna Gavalda Életre kelni című regényéből van, ahol a főhős fiatal, kétgyerekes anya halott férjéről mondja ezt.

Nem hagy nyugodni ez a mondat.

Ha a nagymamámnak kerekei lennének, kocsi volna – ez az idióta mondat nagyon megmaradt bennem a spanyol tanulmányaimból (sajnos sokkal több nem): si mi abuela tuviera ruidos, sería un coche. Fogalmam sincs, miért egy ilyen mondattal kellett ezt a nem túl bonyolult nyelvtani szerkezetet tanítani, mindenesetre bennem rögződött (lehet, épp az abszurditása miatt) és hatására jól ment a feltételes mód annak idején.

Mit is mondjak most erre? - Ha tudtam volna, hogy nem igazán lesz szükségem a spanyol nyelvre, nem töltök vele annyi időt, inkább tanulom az angol mellett a németet. Hm. Kb. sejtettem, hogy ez lesz, de valahogy mégis a spanyolhoz volt kedvem, a némethez pedig nem. Igaz, akkor még sem Ausztriába nem jártunk síelni, sem Angliába, pláne Spanyolországba. Kb. egyformán tűnt elérhetetlen mindegyik nyelvterület. Igaz, az NDK elérhető volt, de valamiért mégsem vágytunk oda különösebben. Egy dolog biztos volt: majdnem mindannyian utáltuk az oroszt. Mert az kötelező volt. Meg persze más miatt is. A nyolcvanas évek első feléről beszélek.

Manapság tényleg nehéz előre kiszámítani, mire, milyen tudásra lesz szükség pár év múlva, milyen irányba próbáljuk terelgetni a gyerekeinket. A fentiek szerint azonban régen sem volt ez ilyen egyértelmű, csak azt gondoltuk, hogy az. Ki hitte volna 1986-ban (amikor mi végeztünk a Közgázon), hogy pár év múlva milyen változások lesznek ebben az országban, illetve a teljes keleti blokkban?

Ennyit a történelmi távlatokról, bocsánat!

De!

Hogy beszélnél a gyerekeddel, a férjeddel, a szüleiddel, ha tudnád, már nem sok időtök van?

Mi lenne az a bakancslista, amit feltétlenül végigcsinálnál, ha tudnád, véges az időd?

Általában nem tudjuk (szerencsére!), mennyi időnk van még, ezért nem is gondolkodunk így ezekről a tervekről, nem fut át az agyunkon, amikor csak odavetünk egy mondatot és azt gondoljuk, majd később, egy nyugalmasabb időszakban szánunk időt a családtagra, barátra, pedig…

• Ha tudnám, meddig leszek egészséges, mennyit bír el a szervezetem, talán tényleg belekezdenék végre egy egészségesebb életmódba.
• Ha tudnám, hogy negyvenévesen is összejön majd még a baba, nem paráznék harmincasként, még lenyomnék pár aktív évet a munkában, hogy megalapozzam a későbbi jövőmet, a karrieremet.
• Ha tudnám, hogy a munkahelyem hosszú távon is megmarad, a multis munkaadóim nem vonulnak ki az országból, akkor nem agyalnék folyton azon, belekezdjek-e saját bizniszbe.
• Ha tudnám, hogy külföldön nem magányosodnék el teljesen, elmennék pár évre, kipróbálnám magam más környezetben is, kicsit helyreráznám magam anyagilag.
• Ha biztos lehetnék benne, hogy ha felmondok ezen a helyen, nem csinálom tovább ezt a hajtást, de utána találok jobbat, akkor megtenném. De mi van, ha nem?

Sokszor halogatjuk a döntéseket, félünk a következményektől, sodor az élet és nem is gondolkodunk, csak mint egy robot, éljük az életünket.

Aztán van, hogy egy betegség, egy váratlan külső hatás eredményeként borul a rendszer. Ilyenkor nagyon nehéz egy ideig, azt gondoljuk kész, vége. Aztán később rájövünk, hálásak lehetünk azért, hogy akkor ez történt. Ha rajtunk múlt volna, még mindig ott és úgy nyomnánk a dolgot, ahogy korábban.

De mi lenne, ha kicsit mernénk kezünkbe venni az életünket? Ha felvállalnánk magunkat, a saját terveinket, álmainkat, érzéseinket?

Számodra mit jelent ez a mondat? Mi jut róla eszedbe?

Na és mi akadályoz meg benne, hogy ne a kifogásokat fogalmazd meg, ne halogasd, ne a körülményeket hibáztasd? Persze én sem mondom, hogy ész nélkül, dobj el mindent, ne légy tekintettel másokra! De a lehetőség általában mindig több, mint gondoljuk!

Légy bátor, én szurkolok neked!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

www.treevision.org