2019. jan 09.

Örömzene a Bánat utcában

írta: kreatív pszichológia
Örömzene a Bánat utcában

 1_16.jpg

Aki részese volt, a cím alapján talán már sejti, hogy ezúttal egy szubjektív koncertélményről írok.   Kikívánkozik belőlem, mint a túlfújt lufiból a levegő; mint a zenétől túlcsordult lélekből az örömkönnyek.

A férjem nemrég meglepett két koncertjeggyel. Tudta, mennyire szeretnék egy év után ismét eljutni erre az eseményre (mint ahogyan azt is, hogy év vége felé igencsak rám fér egy kis „töltekezés”).  A helyzet ugyanis az, hogy ha a gyerekek mellett néha én is beleszólhatok abba, mi kerüljön a CD-lejátszóba, önző módon nem az Alma Együttes, az Apacuka Zenekar vagy Halász Judit (esetleg a Kicsi Gesztenye Klub) nótáit, hanem ezt a zenét választom. Elfogultságom hátterében talán az is meghúzódik, hogy sok-sok évvel ezelőtt volt egy álmom,  nevezetesen, hogy milyen szuper lenne filmzenéket komponálni. Mivel nem volt meg hozzá sem a tehetségem, sem a megfelelő zenei előképzettségem, természetesen nem lett semmi a dologból – az álom tovaszállt, a zene szeretete  azonban megmaradt. Amikor aztán először meghallottam ezt a muzsikát, azt éreztem: igen, ez az. A ZENE, ami a lelkemhez szólt – és onnan kezdve ott is maradt: sokszor akkor is „dübörög” odabent, ha kívül épp csend van, vagy gyerekdalok szólnak (mert hogy a gyerekek persze ahhoz ragaszkodnak, bár néha azért „fertőzöm” őket az „én zenémmel” is…).

A ZENÉVEL, ami körülölel és felemel. Ami kifejezi azt is, ami szavakkal nem kifejezhető. Ami egyszer árad, mint a napfény, máskor puhán és csendesen hull, mint a hó,  néha pedig hangos viharként zúg. Ami mögött a kivételesen ritka tehetség mellett rengeteg munka és küzdőszellem, de konokság és állhatatosság is van. Ami a zene és a közönség iránti alázat és szerénység mellett arról is szól, hogy az erős gyökerek nem visszahúznak, hanem megtartanak és szárnyakat adnak. Hogy lehetnek álmaink, mert ha tehetségesek és kitartóak vagyunk, senki nem téríthet le minket az utunkról.

Az útról, ami egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható. Ami határokat feszeget, mégis határtalan. Ahol a klasszikus zenét és a rockot orgonaszó köti össze. Ahol jól megfér egymás mellett a zongora és a basszusgitár csakúgy, mint Süsü, a sárkány és Lenny Kravitz. Ahol néhány pillanat alatt akár 12 ezer ember jelenlétében is kamarazenei intimitás teremtődik. Ahol a ZENE lélektől lélekig hullámzik, miközben nők és férfiak, gyerekek, fiatalabbak és idősebbek egyaránt állva tapsolnak. És ahol legszívesebben megállítanád az időt, mert szárnyakat kapsz és gondolatban többé semmi sem tűnik lehetetlennek (még az sem, hogy több mint húsz év elteltével újra leülj a zongora elé...).

Noha látszólag merész ugrásnak tűnhet a zene után a részecskefizika vizeire evezni, a zene hullámzásáról eszembe jutottak Michio Kaku elméleti fizika professzor, a húr-térelmélet egyik megalkotójának szavai, aki szerint „az univerzum a rezgő húrok szimfóniája”, mi magunk pedig nem mások vagyunk, mint „dallamok, olyan zenék, amelyek a rezgő húrokon kerülnek lejátszásra” (ehhez kapcsolódóan elgondolkodtató néhány nyelvi kifejezésünk is: pl. „egy húron pendülnek”, „egy hullámhosszon vannak”, „ráhangolódás”).

Azt mondják, a zene híd emberek és kultúrák között. Híd, ami összeköt; igen, híd lélektől lélekig. Őszintén bevallom, nem emlékszem, mikor sírtam ennyit utoljára – ráadásul nem a bánat, hanem az öröm könnyeit. Bevallom azt is, hogy egy ideje már nem csak a karácsony miatt várom a decembert... Köszönöm a férjemnek, a produkciót megvalósító művészeknek és technikai stábnak, hogy két órára részese lehettem a lelkek  kollektív szárnyalásának; egy csodálatos és felemelő örömzenélésnek a Bánat utcában.

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

Szólj hozzá

életmód