Gyakran teszik fel a kérdést a pályaválasztó fiatalok: „Milyen munkával lehet jól keresni?”, viszont sokkal ritkábban fogalmazódik meg részükről e kérdés ellenpontja: „Mi az a munka, amit szívvel-lélekkel tudnék végezni?” Ezekről a kérdésekről kezdtem el beszélgetni Kiss Gergely pályaorientációs tanácsadóval, és minél mélyebbre merültünk a pályaválasztást meghatározó tényezők halmazában, annál több kulturális hatás és neveltetési minta bonyolította a képet. S természetesen szó esett arról is, hogyan érdemes végigvinni a pályaválasztás folyamatát – mind a fiataloknak, mind a szüleiknek.

Szabó Elvira interjúja

Az 1960-as években pályaválasztási és karriertanácsadóként is tevékenykedő Alan Watts filozófust hasonló kérdésekkel keresték fel utolsó éves egyetemistái – vág a közepébe Kiss Gergely. – Arra keresték a választ, hogy mit kezdjenek az életükkel most, hogy nemsokára kilépnek a munka világába. Ő a kérdésre kérdéssel válaszolt: „Mivel foglalkoznátok akkor, ha nem számítana a pénz? Ha azt csinálhatnátok, amit szeretnétek?” Azt akarta, hogy a diákjai felismerjék, mennyire fontos az, hogy mi felé tereli őket az érdeklődésük, mi tölti el őket vágyakozással. Alan Watts arra utal mindezzel a diákjainak, hogy ne a pénz legyen számukra a legfontosabb, különben el fogják pazarolni az életüket. Azzal érvel, hogy túl rövid az élet, és jobb olyasmivel kitölteni, amit szeretünk, ahelyett, hogy hosszú évtizedeket élnénk le unalmas és fárasztó tevékenységeket űzve. Azt ígéri a diákjainak, hogy ha elkezdenek foglalkozni azzal, amit szeretnek, 2-3 év múlva a mesterévé válnak – és meg is fogják őket fizetni a tudásukért. A karrierválasztásban annak kell döntőnek lennie, hogy elköteleződéssel, meggyőződésből válasszanak egy szakmai irányt.

A mai középiskolások számára a pénz mennyire prioritás?

Nagyon fontos számukra, hogy mennyi egy munka anyagi ellentételezése, mekkora a társadalmi presztízse. Ugyanakkor kevés olyan szemponttal vannak tisztában, ami alapján érdemes lenne választani, és nagyon kevés pályát, konkrét foglalkozást ismernek! Folyamatosan létezik az a 6-8 pálya, amit – kommersz módon – „slágerszaknak” is nevezhetünk, ami a pályaválasztók fejében van: mérnök, informatikus, pszichológus, jogász, közgazdász – ez utóbbin belül már akár konkrét szakterületeket is ismernek, úgymint marketing, menedzsment. Furcsa módon van olyan fiatal, aki egészen konkrétan tudja, hogy ügyvezető lesz, de hogy mivel fog foglalkozni a cége, az még a ködös homályba vész. De mielőtt még azt gondolná valaki, hogy szórakoztatónak tartom a fiatalok ismerethiányát, megjegyzem, hogy éppen ezek az ismerethiányok okozzák a sok csalódást és téves választást.

Kiss Gergely pályaorientációs tanácsadó

Hogyan és mikor érdemes nekifogni a pályaválasztásnak?

Rengeteg olyan irány létezik, idetartoznak a művészeti vagy éppen a műszaki, informatikai pályák, amelyeknél viszonylag hamar kiderül, hogy merre érdemes elindulni. A hagyományos 8-4 osztatú képzésben az első gimnáziumi év általában a közösségbe való beilleszkedésről szól, ezekben a képzési rendszerekben 10-11. osztályban érdemes elkezdeni a pályaválasztással foglalkozni. A 6-6 osztatú rendszerben akár 9. osztályban el lehet kezdeni az önismereti és pályaismereti munkát a diákokkal.

A pályaorientáció lényege összekapcsolni az önismereti elemeket a pályaismereti elemekkel, és megtalálni a legjobb kapcsolódást az egyén és egy adott pálya között. A pályaválasztásnak egyrészt megalapozottnak, azaz információra épülőnek kell lennie, másrészt valós választáson kell alapulnia. A diáknak legalább 2-3 olyan irány közül kell választania, amelyik illik hozzá.

Sajnos a 12-15 fős csoportokban végezhető önismereti tanulási folyamatot a jelenlegi képzési rendszer nem támogatja. Pedig ezeken az önismereti alkalmakon a diákok megismerhetnék az erősségeiket, a gyengeségeiket és a fejlesztendő területeiket. Az önismereti csoportban szóba kerülhet az is, hogy mik számukra a prioritások, hogyan képzelik el a munkahelyüket, és hol látják magukat 3-5 év múlva. Amikor az önmegvalósítási céljaikra gondolnak, milyen képet látnak maguk előtt, mik a számukra legfontosabb dolgok, milyen életstílust képzelnek el saját maguk számára, de ugyanilyen lényeges az is, hogy kit tartanak követendő mintának az életükben.

Az önismeret mellett a sikeres pályaválasztás másik előfeltétele az információgyűjtés – a választott pályánkkal kapcsolatban ugyanis hajlamosak vagyunk illuzórikus képet kialakítani. Mind a továbbtanulásról, mind a választott pályáról fontos ismereteket gyűjteni. A pályaválasztás előtt álló diákoknak fontos tájékozódniuk arról, hogy pályakezdőként hol helyezkedhetnek el, milyen karrierívet futhatnak be. Olyan konkrét munkaerőpiaci jellemzőket is meg kell tudniuk, mint hogy mennyire keresett ma az adott végzettség, el lehet-e helyezkedni diploma megszerzése nélkül az adott területen, kell-e továbbképeznie magát, stb.

Milyen forrásból gyűjtsenek információt?

Sajnos készség szinten nem alakulnak ki a tájékozódás és információszerzés módszerei. Igen, hallottak már a tizedikesek is a felvi.hu-ról, de sajnos nem tudják, hogy milyen információt érhetnek el a felületen. Az iskolában nincs külön idő arra, hogy megtanulják felkutatni és rendezni az itt szerezhető ismereteket. Ugyanez a helyzet az egyetemi honlapok használatával is, amin adott esetben meg kellene találni a képzés tantárgyainak leírását, a szakosodási lehetőségeket vagy éppen az egyetem által kínált tehetséggondozási programokat.

Ami a leghasznosabb, és mindenkinek javaslom: a személyes beszélgetések a szakmák képviselőivel – ezeknek az első kézből származó információknak kiemelt jelentősége van. Ha van választási lehetőség, akkor érdemes egyébként a 30-40 év közöttiekkel beszélgetni, mert ők még jól emlékeznek az egyetemi éveikre és a pályakezdő időszakra. Fontos megtudni tőlük, hogyan telnek az átlagos munkanapjaik, pontosan miből áll a munkájuk, milyen tevékenységeket végeznek, mik a kihívást jelentő feladatok, melyek azok a legfontosabb szakmai kompetenciák, amivel sikeresen el lehet végezni az adott munkát. Beszélni kell arról is – az illúziók lerombolása és a reális pályakép kialakulása érdekében –, hogy mik az adott szakma nehézségei, stresszforrásai, milyen szintű monotóniatűréssel kell rendelkezni, azaz hogy mik az adott pálya követelményei.

Habár az erősségeinkre kellene alapozni a pályaválasztást, mégis kevesen vagyunk tisztában ezekkel…

Magyarországon nagyon régről, még valahonnan az 1910-es, '20-as évek paraszti kultúrájából maradt ránk örökségként az a kulturális felfogás és neveltetési minta, hogy legyünk tisztában a hibáinkkal, gyengeségeinkkel, az erősségek és pozitív tulajdonságok azonban le vannak tiltva egy egyszerű kulturális paranccsal: „Ne kérkedj!” Mindennek következtében nemcsak az idősebb nemzedékek, de a gyermekeik és unokáik sem tudnak beszélni az erősségeikről, pozitív tulajdonságaikról, percek telnek el, amíg meg tudja fogalmazni a fiatal, hogy mire büszke önmagával kapcsolatban. Mi lesz vele a későbbiekben egy állásinterjún, ahol mindezt 25-30 percben kell határozott hangon elmondania?

Mi a szülő szerepe gyermeke pályaválasztásában?

A gyerek pályaválasztása szülői küzdelem is. A szülő számára az jelenti a legfőbb kihívást – ami az egész gyereknevelésre érvényes, és nemcsak a pályaválasztásra –, hogy támogassa és meghallgassa a gyerekét. Hogy kialakítsa a támogató légkört és a közös gondolkodás lehetőségét, amelyben minden résztvevő megfogalmazhatja a véleményét, nem kérdőjelezik meg a gyerek elképzeléseit és nem kritizálják őt. Természetesen a gyerekek személyisége és működésmódja sokféle lehet, de mindenképp hasznos a szülő részéről, ha azt mondja: „Ez a véleményem, ezt felkínálom neked, és te eldöntheted, hogy beépíted a döntésedbe, vagy sem.”

A középiskolások pályaválasztásában a szülő munkaerőpiacról szóló elképzelései, ezzel kapcsolatos véleménye és javaslata olykor túl erőteljesen érvényesül. Gondoljunk csak bele, hogy a szülő jobbára napi nyolc órában a munkahelyén éli az életét, szűk közegben mozog, és nem lát ki ebből a burokból, csak töredékes információkat hall. Nem látja azt, hogy a tágabb külvilág mindeközben milyen irányba fejlődik, mik az új trendek – ezekre a fiatalok éreznek rá. A szülő feladata sokkal inkább az, hogy támogassa a gyermekét a felfedezésben, erre a leghatékonyabb módszer az értő figyelemmel kísért beszélgetés.

Sajnos sok esetben a szülő-gyerek kommunikáció már régen elromlik akkorra, mire a pályaválasztás témájához érünk. A történet nagyon korán indul, a homokozó-effektusnak nevezett jelenséggel: A gyerek a homokozóban játszik, és a szülő szeretné őt megtanítani várat építeni. Ebből gyakran az sül ki, hogy a gyerek szöszmötöl, a szülő pedig épít. Ha a gyerek vára összeomlik, a szülő felépíti helyette. Adott esetben még hozzá is teszi: „Nézd, így kell várat építeni!” A szülő nem szereti látni, hogy a gyereke hibázik, ezért inkább felépíti helyette a várat, csak hogy ne lássa hibázni. Ám ezzel elveszi tőle azt, hogy megtanulhasson lehetőségeket kidolgozni. Ez a tendencia végigkísérheti az egész szülő-gyerek kapcsolatot.

Mi lenne ehelyett a célravezető szülői hozzáállás?

Azt látom, hogy a szülők alapvetően „gyereket nevelnek”. De most próbáljunk meg egy pillanatra nézőpontot váltani, mi történik akkor, ha „felnőttet nevelünk” a gyerekből. Milyennek szeretnénk látni a fiatal felnőtt gyermekünket: autonómnak, érettnek, felelősségteljesnek, kompetensnek, vagy olyannak, aki továbbra is irányításra szorul? Valójában nagyon sok 22-25 éves fiatalt még gyerekként kezelnek a szülei. Mindez eredhet abból is, hogy a szülők nem építették fel azt a folyamatot, amelynek során mindig újabb felelősségi területet adnak át a gyereküknek, amelyben autonóm módon cselekedhetett vagy saját döntést hozhatott.

A felelősségi területek kiosztása ott kezdődik, hogy a gyerek besegít a házimunkába vagy a vásárlásba, azzal folytatódik, hogy saját maga felel azért, hogy bepakolja a tesicuccát és el is vigye magával az iskolába, majd folytatódik azzal, hogy a rossz jegy az ő felelőssége. Valamennyi felelősségi terület egy mikrovilág, amelyben a gyermek érleli döntési és cselekvési kompetenciáit. Amiért a szülő felelős: megfelelő minőségű beszélgetés biztosítása a gyermekével, illetve hogy tisztában legyen azzal, hogy milyen felelősségi területeket kínálhat fel a gyermekének. Sajnos nem könnyíti meg a szülő dolgát az, hogy ez utóbbinak összhangban kell lennie a gyermek életkorával és pszichológiai érettségével.

Hova vezet az, ha a gyerek fejlődésében elmarad a felelősségre tanítás?

A szülő felelősnek érzi magát a gyerekéért. Ha azt látja, hogy a gyerek nem tud felelősséget vállalni bizonyos dolgokért – mivel a szülő nem biztosította ehhez a tanulási lehetőséget a számára –, akkor úgy érzi, hogy a gyerek „erre nem képes”, ezért neki, a szülőnek kell elintéznie helyette a dolgokat. (Például előszeretettel rohangál utána a tesicuccával – így azonban a gyermek nem szembesül a tettei vagy azok hiányának következményeivel.) Ha nem alakulnak ki a felelősségi területek, ahol a gyerek gyakorolhatja az önállóságot és hibáinak kijavítását, annak az a következménye, hogy a szülő egyre több területen kontrollt gyakorol a gyereke élete felett.

Ha a szülő a kontroll eszközével oldja meg a hétköznapi kihívásokat, az végül oda vezethet, hogy még akkor is ellenőrzést gyakorol a gyereke felett, amikor az már 30 éves múlt, mert úgy érzi, „nincs az útján”. A paradoxon az, hogy a gyerek nem is lesz addig az útján, amíg nem lehet autonóm, vagyis amíg a szülő nem hagyja, hogy a saját útján legyen. Azt mondhatjuk, hogy a közös szabályokat kialakító, meghallgató, elfogadó szülő, valamint a szülői kontrollgyakorlás teljesen ellentétes egymással.

Hogyan alakítja a kontrolláló szülő a gyereke pályaválasztását?

A túlkontrolláló és szeretetmegvonást alkalmazó szülő nem fogadja el a gyerek övétől eltérő értékeit, elképzeléseit. Nem fogadja el a gyerekét olyannak, amilyen. Elnyomja a valós igényeit, és ő maga akar dönteni helyette, a saját életpályáján és mikrokörnyezetében összegyűjtött információk alapján. Az ilyen szülő sajnos azzal szembesül majd, hogy a gyereke még felnőtt életében sem fogja megmutatni neki önmagát, „majd hülye lenne” felvállalni állandóan a konfliktust egy el nem fogadó szülővel. Arra a kis időre, amíg találkoznak, inkább mutatja magát olyannak, amilyet a szülő megkövetel, mérceként állít elé.

Vajon mi a társadalmi-kulturális gyökere annak, hogy sok szülő ragaszkodik a gyereke feletti kontrollhoz annak felnőttkorában is?

A családunkban esett meg a következő történet. Nagyapám már házasember volt, a hátsó kertben dolgozott, és felmászott az almafára, úgy szedte le a termést. Mindezt a távolból figyelte a felesége, (a nagymamám), valamint nagyapám édesanyja (a dédnagymamám). Nagyapám és nagymamám a húszas éveik közepén, második felében jártak ekkor. Amikor dédnagymamám látta, hogy a fia fent kapaszkodik az almafán, ezekkel a szavakkal szólt oda a nagymamámhoz: „Menj már oda Kató, le fog esni a gyerek!”

Sokan nem engedik el a szülői szerepet akkor sem, amikor már el kellene engedniük. Nem lépnek tovább abba az irányba, ahol a szülői szerepet a nagyszülői szerep követi.

Ezzel párhuzamosan nincsen kulturális tapasztalat arra, hogy létrejöjjön a generációk találkozása: amikor egy fiatal felnőtt leül beszélgetni egy tapasztalt felnőttel, kölcsönös tisztelettel fordulnak egymás felé, tisztában vannak azzal, hogy más-más értékek mentén gondolkodnak, de ezek az életkor sajátosságai mentén kikristályosodott értékek. Aki most fiatal felnőtt, 20-25 év elteltével hasonló értékeket fog vallani, amint amilyeneket most a szülő. Az értékkonfliktusok összezilálják a kapcsolatokat és megnehezítik a generációk találkozását.

Szó esett arról, hogy ne a pénz álljon a pályaválasztás középpontjában. De mit tehet valaki, aki szíve szerint olyan szakmát választana, amivel Magyarországon nem lehet eleget keresni a megélhetéshez, mondjuk egyszerűen kertész szeretne lenni?

Talán az illető kapásból kihúzza a listájáról ezt a szakmát, mert azt hallotta, hogy csak nyolcvanezret lehet vele keresni… Ám a mélyebb információgyűjtés árnyalhatja ezt a képet. A közelmúltban beszélgettem egy fiatal vállalkozóval, aki pont kertészként építette fel a vállalkozását, és már a legelején olyan sikeressé vált benne, 22-23 éves korában már annyi megbízást kapott, hogy azt fontolgatta, hogy alkalmazottat vesz fel. Ez jó példa arra is, hogy az új trendeket az új generációk ismerik fel és ők tudják ezeket meglovagolni.

Az információgyűjtés része az is, hogy megnézünk sikeres pályákat az adott területen. Megnézzük, hogy a szakma sikeres képviselői hogyan teremtettek ebből egzisztenciát, vagy ha valaki nem kizárólag az álomszakmájából él, akkor mit dolgozik emellett, és hogyan valósít meg két pénzkereseti tevékenységet.

Miért fontos, hogy a pénzkeresetet szolgáló munka önmegvalósítás is legyen?

Ha valaki nem tudja megvalósítani magát a munkájában, ha tartósan nem szereti azt, amivel foglalkozik, annak leterheltség, kimerülés és akár szomatikus panaszok lesznek a következményei. Ezek az emberek a munka kapcsán állandó stresszállapotban élnek, sokkal inkább hazaviszik a munkahelyi problémákat. A legtöbb munka jár valamilyen fokú leterheltséggel, de ha valaki megéli emellett azt is, hogy a munka örömforrás, a fejlődés és pozitív emberi találkozások lehetőségét hordozza, újdonságok megismerésével jár, akkor a stresszforrások sokkal kezelhetőbbé válnak.

A jelenlegi fiatal generáció pályaválasztási döntésében racionális és érzelmi szempontok egyaránt helyet kapnak, ami fejlődésként értékelhető. A korábbi generációk nagyon erősen racionális szempontok mentén választottak pályát, és sok esetben – ők maguk vagy mások – elnyomták a valós igényeiket. Tapasztalataim szerint manapság egyre több fiatal teszi fel magának a kérdést: mi áll közel a szívéhez, merre mutat a belső iránytűje.

A Miénk a Pálya szervezésében havi két alkalommal kerül megrendezésre a Pályaest című program, amelynek keretében a pályaválasztás előtt álló középiskolások első kézből szerezhetnek információt különféle pályákról, foglalkozásokról, valamint továbbtanulási lehetőségekről. A Pályaest eseményeinek részletei a Miénk a Pálya Facebook-oldalán olvashatók.

Alan Watts videója: https://www.youtube.com/watch?v=U5XREv48Cxk