2019. jan 26.

Miért nem lépünk a siker útjára?

írta: Éva28
Miért nem lépünk a siker útjára?

graduation-995042_960_720.jpg

Mintha kicsit divatba jött volna mostanában a SIKER. Mármint a fogalom. Annak titkai, háttere.

Több beszélgetésen szóba került, egészen más témákhoz kapcsolódóan is. Az pedig, hogy írok most róla, csak részben köszönhető annak, hogy sokat olvastam is erről a témáról. Valójában a gyerekekről, a tehetséges gyerekekről jutott eszembe, egy munka kapcsán. Hogy kik a tehetséges gyerekek? Mind! Ahányan vannak! Vagy ti nem így látjátok?

Majd erről is lesz szó, most kezdjük magunkkal.

Szóval, beszéljünk kicsit a sikerről, amire lássuk be, a lelkünk mélyén mindannyian vágyunk.

Számodra mi a siker?

Persze kinek mi a siker, az nagyon egyéni. Az pedig, hogy ki mennyire tartja magát sikerre esélyesnek, egyáltalán: olyannak, akinek eszébe juthat az, hogy ő megérdemli a sikert, az már szociális, személyes/lelki állapottól, társadalmi háttértől függő és egyéb tényezők komplex eredménye.

Ha megkérdezném, nektek mi jut eszetekbe elsőre most, az adott pillanatban a sikerről, mit mondanátok?

  • a gyerek felvételije? (szegény általános iskolások, megint ebben a borzalmas felvételizős időszakban vannak, most nem mondanék semmit róla, már korábban volt itt róla szó)
  • a saját karriered?
  • valami új dolog, amit tanulsz és amitől sokat vársz?
  • az, hogy sikerül leadnod azt az X kilót, amit kitűztél magad elé?
  • hogy elnyerj egy üzletet, amin dolgozol?
  • hogy végre befejezzél/lezárjál/elintézzél valamit, amit már régóta halogatsz?
  • hogy az esti buliban téged nézzenek a legtöbben?
  • hogy elhappold azt a fickót a többiek elől, akire többen is kivetették a hálójukat?
  • hogy megtaláld végre azt a lakást, azt a várost, azt az otthont, ahol élni szeretnél?
  • hogy felépíts egy saját vállalkozást?

És mennyire bízol benne, hogy sikerül? Mennyire vagy biztos magadban?

Mit közvetítesz a gyereked felé? Biztatod? Érzi, hogy bízol benne? Tudja, hogy nem lesz dráma akkor sem, ha ez most nem jön össze?

children-593313_960_720.jpg

Magaddal kapcsolatban mit mondogat a belső súgód? Béna vagy, úgysem sikerülhet? Vagy ellenkezőleg: mindig talpra esek, ez is sikerülni fog, ide nekem a világot!?

Az elmúlt időszak egyik nagy könyvsikere Barabási Albert-László, világhírű fizikus-hálózatkutató tudósunk könyve, címe A képlet (A siker egyetemes törvényei). Itt már írtam róla korábban.

A tehetséges gyerek

Most azért jutott eszembe, mert a tehetséggondozás területén évek óta kimagasló teljesítménnyel működő kollégákkal dolgoztam és - rengeteg izgalmas kérdés mellett - a tehetségbeazonosítás mérési lehetőségei jöttek szóba. Erről pedig eszembe jutott a Barabási könyvből egy történet, amit nagyvonalakban elmeséltem a résztvevőknek és a visszajelzések azt mutatták, ők is egyetértettek vele, hogy ez nagyon tetten érhető jelenség, mindannyian erősen befolyásolhatóak vagyunk. Még a szakemberek is.

Olvashatunk sok történetet arról is, valaki milyen rossz tanuló volt, aztán mégis milyen sokra vitte az életben. Barabási maga is elmeséli magáról a könyvében, szinte véletlen, hogy fizikus lett belőle, egyáltalán nem volt benne erre való különösebb tehetség általános iskolás korában.

Sokszor látunk olyat is, amikor valaki különleges státuszt élvez, mindent megkap, ajnározzák, támogatják minden irányból, a legjobb iskolákba jár, aztán a végén mégsem hozza a tőle elvárt teljesítményt. Lehet, hogy valahol mégis rossz útra téved, bármilyen értelemben is. Akár úgy, hogy rossz pályát választ és ennek következményeit hosszú időn át nyögi, akár úgy, hogy kiderül róla, hogy a legkisebb kudarctűrés sincs meg benne és összeroppan az első után.

Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy:

  • Valóban tekintsünk úgy minden gyerekre, hogy van benne valami tehetség, és találjuk meg, mi az!
  • Ne csak a kognitív képességeket, a matematikai, fizikai stb. adottságokat tekintsük különlegesnek, hanem azt is, ha valaki ügyesen varr, vagy gyorsan fut (és ne csak az a gyorsaság számítson, ami elegendő a válogatottsághoz)!
  • Adjunk sok pozitív visszajelzést, akár tanárok, akár szülők vagyunk - és ez különösen érvényes azokra a hátrányos helyzetű gyerekekre, akik otthon nem kapják meg, vagy akiknél nagyon nehéz találni bármit, amiért dicsérni lehet őket (épp a családi háttér, a neveltetés miatt is).

Íme a Barabási által emlegetett kísérlet:

„A kísérletet az Oad Schoolban, egy leginkább alsó középosztálybeli gyerekek által látogatott San Franciscó-i általános iskolában hivatalosan hangzó „Harvard áttételes ráhatásos tanulási teszt”-et, utána pedig az osztályfőnököknek átadták azon tanulók névsorát, akik a legjobb 20%-ban végeztek, mondván, az ő esetükben az elkövetkező időszakban különösen nagy ívű fejlődés várható. Majd a tanév végén a gyerekek újra megírták a tesztet. És valóban, az a 20%, amelynél a teszt a legnagyobb intellektuális fejlődést jósolta, kivételesen jól teljesített, az intelligenciahányadosuk is sokkal nagyobb mértékben emelkedett, mint azon társaiké, akik nem voltak rajta év elején a listán. A Harvard-teszt tehát óriási sikernek bizonyult, mivel elképesztő pontossággal megjósolta, hogy mely tanulók fognak kiemelkedő teljesítményt nyújtani a jövőben.

Egy bökkenő volt csupán: nem is létezett olyan, hogy Harvard-teszt. Tény, hogy a gyerekekkel megírattak valamilyen tesztet az év elején, de az csak egy szokásos IQ-teszt volt. És ami a legfontosabb, a kutatók nem is használták fel az eredményeket. A 20%-os listát véletlenszerűen állították össze az osztályfőnökök számára. A Harvard-teszt tehát kamu volt. Nagyon is igaz volt viszont a következő: az elsősök és a másodikosok között azok, akik megkapták a „tehetséges” címkét, valóban kiválóan teljesítettek az év végi IQ-teszten.

Pusztán azzal, hogy azt állították pár gyerekről, hogy egy tudományos szintfelmérő teszten jobban teljesítettek, mint az osztálytársaik, sikerült elérni, hogy az osztályfőnökök másképp érzékeljék a gyerekek képességeit….. A kiválasztott tanulóktól a tanárok kiváló teljesítményt vártak, épp ezért bátorították is a kiválóság minden megnyilvánulását. A gyerekek pedig valóban kiváló teljesítménnyel reagáltak minderre.”

Elképzelem azokat a gyerekeket, akiket soha senki semmire nem bátorított.. Akik otthon is a kilátástalanságot, a sikertelenséget látják, akik számára az agresszió és tudatmódosítók ismertebb dolgok, mint egy könyvtár vagy egy megterített asztal.

Elképzelem azokat a megfáradt, kiégett, motiválatlan pedagógusokat, akikre inkább rájuk férne egy év pihenés, vagy egy pályamódosítás, mint az, hogy fásultan, kedvetlenül járjanak be az iskolába, kárt okozva ezzel gyerekek tömegének.

És szerencsére nem kell elképzelnem, hanem látom is, hogy vannak olyan pedagógusok, akik ezt értik, akik elhivatottak, akik tesznek azért, hogy pozitív irányú változások legyenek. Megint ilyenekkel találkozhattam. Hála a MATEHETSZ-nek, Csermely Péternek (aki megálmodta Magyarországon a tehetséggondozást) és hála azoknak is, akik erről nem is hallottak, de mégis csinálják. Jól.

Még egy érdekes könyvet hozok ide, ehhez a témához:

David Brooks A társas lény (A sikeres élet rejtett dimenziói). Az író egy amerikai politikai és kulturális újságíró, aki a tudományos eredményeket igyekszik közérthető módon közvetíteni. A könyv fülszövege jól érzékelteti, mi volt a célja ennek megírásával:

„A társas lény rávilágít, hogy a tudatalattink egy kreatív és elvarázsolt hely: az érzelmek, az intuíciók, a vágyak és a társas normák birodalma, ahol életünk legfontosabb döntései születnek.” – ez fontos mondás, mi coachok is ezzel dolgozunk.

Szóval, ebből a könyvből egy fontos részlet:

„A mai fiatalok hajlamosabbak azt mondani, mint a korábbi generációk tagjai, hogy a szülőknek fel kellene áldozniuk a saját boldogságukat a gyerekeik kedvéért. Csakhogy az előző generáció tagjai békében nőttek fel és (többnyire) jólétben, így aztán hihetetlenül biztosak abban, hogy képesek valóra váltani az álmaikat. A tizennyolc és huszonkilenc éves kor közötti amerikaiak körülbelül 96 %-a egyetért azzal az állítással, miszerint „biztos vagyok benne, hogy egy nap elérem azt, amire vágyom”. Az amerikai fiatalok nagyon, sőt esztelenül lenyűgözőnek találják a saját különlegességüket. 1950-ben egy személyiségtesztben azt kérdezték kamaszoktól, hogy fontos személynek tekintik-e magukat. 12 százalékuk igennel válaszolt. Az 1980-as évek végére 80 százalékuk felelte azt, hogy igen.”

Persze nem tudjuk, ma hány százalékuk válaszolna igennel.

Mint ahogyan azt sem, a mai magyar fiatalok hogy válaszolnák meg ezt a kérdést.

Ha meghalljuk azoknak a felméréseknek az eredményét, ami arra kérdez rá, mennyien akarják elhagyni az országot, hányan tervezik külföldön a jövőjüket, az nagyon magas számokat szokott mutatni. Sokatmondóan.

Ha elmegyünk Nógrádba, Borsodba, Hajdú-Biharba, kistelepülésekre és ott élő fiatalokat megkérdezünk, vajon hány százalékuk rendelkezik egyáltalán célokkal? Milyen céljaik lehetnek?

Hányan, a hátrányos helyzetű fiatalok közül hányan élhetnek majd meg ilyesmi érzést, mint itt ez a lány?

achievement-3612401_960_720.jpg

 

Ennyit mára.

Sikereket! Mindenkinek!

 

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

www.treevision.org

 

 

Szólj hozzá

gyereknevelés coaching karrierépítés coach co