Sikerek és kudarcok; öröm és bánat; szeretet és gyűlölet; világosság és sötétség; hullámhegyek és hullámvölgyek; magasságok és mélységek – egyik sem létezhet a másik nélkül. A világ jelenségeiben fellelhető ellentétek egységét igen szemléletesen fejezi ki a kínai taoista filozófiában a jin (a hegy árnyékos oldala) és a jang (a hegy napos oldala),  amelyek – folyamatos alakulás, változás közepette – szintén csak együtt, egymáshoz viszonyítva értelmezhetők.

Kevés olyan ember van az ismerőseim között, aki ne kapott volna kisebb-nagyobb pofonokat az élettől (talán nincs is ilyen). Sokan közülük már-már úgy látják, másból sem áll az életük, mint folyamatos leckék sorozatából. Kétségtelen, hogy ha nem tanulunk a hibáinkból, kudarcainkból, azok könnyen megismétlődhetnek (akár egy újabb - és esetleg erősebb - pofon formájában). Sajnos az is előfordul, hogy egy esemény minden előjel nélkül, egyik napról a másikra, elemi erővel kényszerít bennünket térdre, és úgy érezzük: innen már nem tudunk felállni. Aztán eltelik valamennyi idő, és a reményvesztettség, kilátástalanság, tehetetlenség érzését – jó esetben – felváltja az elszánt küzdelem. Joseph Campbell,  Az ezerarcú hős c. ikonikus mű szerzője a következőképp fogalmazta meg egy-egy ilyen próbatétel jelentőségét: „Csak akkor találjuk meg az élet kincseit, ha leereszkedünk a szakadék legmélyére. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.”

De vajon mitől függ megküzdési képességünk, illetve az, hogy mennyi idő alatt és milyen erőfeszítések árán jutunk ki – Campbell szavaival élve – a szakadék legmélyéről? A genetika mellett kétségtelenül jelentős szerepe van a gyermekkorban, otthon látott mintáknak, mechanizmusoknak, az akaraterőnek, kitartásnak, és nem kis részben a saját magunkba (ezen felül esetleg még valamiféle természetfeletti erőbe) vetett hitünknek is.  Sokan többnyire csak ezekben a nehéz helyzetekben, időszakokban szembesülnek belső erőforrásaik és tartalékaik valódi nagyságával, ami aztán segíthet majd abban, hogy egy következő pofon esetén már azt tudjuk mondani magunknak: egyszer (talán többször is) sikerült, most is megbirkózom majd a kihívással. Fontos kérdés persze, hogy milyen mély a szakadék és milyen meredek a kifelé vezető út. Hogy van-e, aki segít felfelé kapaszkodni, esetleg ledob egy kötelet, vagy legalább biztat a szakadék széléről…

Egy komoly stresszhelyzet, illetve megpróbáltatás esetén lényeges szempont az is, hogy van-e mód kilépni az adott szituációból (és ha van, ehhez az érintett személynek van-e bátorsága, illetve milyen konkrét lehetőségei vannak erre), ha pedig nincs, hogyan tudja azt érzelmi oldalról kezelni. Popper Péter úgy látta: „Az embereket az zavarja a legjobban, hogy a helyzeteinek nagy része determinált, és ezekben ő nem szabad. Szabad azonban abban, hogy miként viselkedik egy helyzetben. Tönkremegy vagy talpon marad, építi vagy rombolja magát.” Egy-egy nehéz élethelyzet ugyanis amellett, hogy komoly próbatétel elé állítja az embert, egyúttal lehetőséget jelenthet nemcsak a továbblépésre, hanem a fejlődésre, növekedésre, és egy magasabb szintű önismeret elsajátítására is.

Szerencsés esetben komolyabb válsághelyzet nélkül is tartalmas változásokat tudunk elindítani az életünkben (pl. jelentős önismereti munka árán). Sokan azonban csak egy (esetleg több) romboló kapcsolat, sok-sok év lélekölő munkát követő kiégés vagy egy  lehangoló egészségügyi diagnózis után jutnak el addig, hogy komolyan változtassanak gondolkodásmódjukon, cselekedeteiken és megtegyék azokat a lépéseket, amelyeket esetleg már régóta halogattak, és amelyek összhangban állnak valódi belső igényeikkel. Még ekkor sem késő azonban egy másik irányba elindulni; ismét csak a „tanár urat” idézve: „Amíg úton vagy, nincs veled semmi baj. A belső halál akkor kezdődik, amikor véglegesen letáboroztál a hegyoldalon.”

A minap megismerkedtem egy középkorú hölggyel, aki súlyos egészségügyi problémával él közel 10 éve, de – ahogyan ő fogalmazott – ez nem tétlenségre késztette, hanem arra, hogy úgy éljen, ahogy mindig is szeretett volna. Saját bevallása szerint 10 éve az orvosok egy fabatkát sem adtak volna az életéért, azonban pozitív életszemlélete, életigenlése, valamint az állapota folyamatos javulásába vetett erős hite túllendítette őt a belső nehézségeken; azóta nap mint nap példát mutat a környezetének. Újabb és újabb tervei, céljai vannak, és a saját maga ütemében meg is valósítja azokat; elmondása szerint azonban tudni kell azt is, mikor jön el a pihenés ideje.

Az ő története eszembe juttatta Hamvas Béla gondolatát: „Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.” Amikor ott vagyunk a szakadék legmélyén, és őszintén szembe tudunk nézni  nemcsak vágyainkkal, hanem legbenső félelmeinkkel is. Amikor kénytelenek vagyunk változtatni, hogy ne őröljön fel a mozdulatlanság; amikor elindulunk és elkezdünk élni egy önazonosabb, hitelesebb, végső soron elégedettebb életet.

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

Elindult az Elég jó anya weboldal, csatlakozz Fb oldalunkhoz!