Miközben sok nő ismerősöm nem találja a helyét, küzd a család-karrier, a vezetői lét, gyerekvállalás pro és kontra,

a családi élet menedzselésével, a gyes-, vagy éppen már az üres fészek utáni lét nehézségeivel, olyan történetekkel találkozom egyre sűrűbben, amelyek megijesztenek, de minimum elgondolkodtatnak.

Az agresszió formái

Csak az elmúlt napokból néhány:

• az alsó tagozatos kislányok nagyon agresszívak, változatos formákban bántják egymást, illetve már náluk is hivatkozási alap, hogy ki hány kiló, ki nem akar többet hízni, ki az, aki inkább nem eszik többet, mert nem akar több kiló lenni, mint az a bizonyos valaki;
• a tanító néni nem tudja kezelni a lányok közti versengést, harcokat, próbál egyeztetni a szülőkkel, de közülük sokat el sem ér, nem érdekli őket a dolog, oldja meg a pedagógus, egyébként is, már a harmadik tanító tanítja harmadik éve őket;
• először mennyire örültek neki, hogy végre nőt neveztek ki a munkahelyén a megürült vezetői posztra, de aztán a kolléganő olyan személyiségváltozáson ment át, hogy alig hittek a szemüknek: férfiasabb, keményebb, könyörtelenebb lett minden korábbi vezetőnél, de még a játszmázást is ’bevezette’, felfelé nyalt, lefelé taposott;
• volt még egy ’metoo’-s sztori, de az olyan szomorú, hogy inkább kihagynám most, maradjunk annyiban, az a tipikus áldozathibáztatós téma.

Meggyőződésem, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha nagyobb szerepet kapnának benne a nők.

Meggyőződésem, hogy teljesen mindegy, férfi vagy nő valaki, a lényeg, hogy normális, érzékeny, becsületes ember legyen és emberséges, megértő módon viszonyuljon másokhoz.

Mitől vagyunk olyanok, amilyenek?

Azt látom, hogy manapság nagyon nehéz férfinak és nőnek lenni egyaránt: ömlik ránk a tökéletességről szóló információ, képi élmény, reklám ajánlatok, légy tökéletes, légy szexi, légy trendi… ugyanakkor tele vagyunk frusztrációval, problémával, amiket vagy bevallunk magunknak, vagy próbálunk letagadni, nem törődni velük. Már azt sem tudjuk, kik vagyunk, valójában mit szeretnénk, mit is akarunk elérni úgy igazán, szívből, magunktól.

Mindez együtt meglehetősen ellentmondásos, jól mutatja, hogy nincsenek abszolút igazságok, talán igazság sincs, hanem egy-egy embernek, egy-egy szituációnak van meg a maga igazsága. A szubjektív. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a társadalmi, közösségi, vallási szabályokról, értékrendszerekről, amelyeket vallunk, amelyekre elköteleződtünk. Nem úgy éljük az életünket, hogy megállhatunk egy-egy döntésnél és elemezhetjük, mikor viselkedünk a normáinknak megfelelően. Ráadásul annyi ellentétes hatás és befolyásolás ér minket, hogy ha sokat gondolkodnánk, tutira belezavarodnánk.

Legtöbbször ösztönösen cselekszünk: aki hajlamos arra, hogy befolyásolható legyen, ő megy a divatok és a többiek után, aki tudatosabb, az próbálkozik önazonos, következetes maradni. Azok, akik intelligensebbek és van saját értékrendszerük, családi mintájuk, céljaik, azok számára létkérdés ez az önazonosság, hitelesség, (elsősorban) magunknak való megfelelni vágyás. Lehet, hogy ezt így nem fogalmazzuk meg magunknak sem, de ha nem valósul meg, akkor feszít belül és a legrosszabb esetben boldogtalanok leszünk, belezakkanunk, hiteltelenné, nevetségessé válunk.

Mi nők, többnyire hajlamosak vagyunk a háttérbe helyezni magunkat, a saját érdekeinket, és inkább aszerint élni, szervezni a mindennapokat, amiket elvárnak tőlünk, amivel elsősorban szeretteink - de sokszor nem csak az ő – érdekeit tekintjük előrébb valónak. Nem mondom, hogy ez baj, nem is szeretnék lebeszélni senkit az ilyen jellegű szokásairól, csak annyit, talán néha érdemes megállni, elgondolkodni ezeken, egyszer-egyszer kicsit önzőnek lenni, magunkat helyezni a központba és dolgozni netán magunkon. Mielőtt még nem késő, mielőtt kifutunk az időből, mielőtt már mi magunk azt éreznénk, lemaradtunk valamiről.

A fő üzeneteim ezek:

• Ha a korotokat gondoljátok a fő akadálynak, akkor gondoljatok arra, hányan dolgoznak ma is hatvanas-hetvenes-nyolcvanasként, hányan élnek aktív életet. Ha már most ezen szomorkodunk, mi lesz 10-20-30 év múlva?! Egyébként az egészségügyi problémák (amelyek sokszor akadályozzák az aktív életet) épp azért alakulnak ki, mert nem figyelünk magunkra, mert kiégünk, belefásulunk az életünkbe, nem törődünk a korai jelekkel.
• Sokszor észre sem vesszük, beleragadunk a múltba. Vagy egy régi elképzelést dédelgetünk, vagy nem tudunk kilépni a korlátainkból, vagy még mindig kisgyerekként kezeljük a gyerekeinket és azt gondoljuk, nekünk kell mindent megoldanunk körülöttük, vagy magunkról képzeljük azt (vagy szeretnénk azt képzelni), hogy még mindig fiatalok vagyunk.
• De olyan is van, hogy szinte kapaszkodunk egy régi vágyunkba, ami már nem reális, de nem találunk helyette jobbat, vagy azért van rá szükségünk, hogy legyen hivatkozási alapunk arra, miért nem csinálunk mást, miért nem változtatunk. Lehet, hogy ha szembenéznénk a realitásokkal és magunkon kezdenénk ’állítani’ egy kicsit, ezzel minden könnyebbé válna, maguktól ’átkereteződnének’ a problémák.
• Végül, egy komoly krízishelyzetet átélt nő megfogalmazása: „amikor mélyponton voltam, fogtam egy lapot és elkezdtem leírni, mik azok, amikért érdemes élni (gyerekeim, napsütés, finom ételek, gyertyafény stb.). Ez kezdett el erőt adni, hogy folytassam, ne adjam fel.” Vagyis, mindig van remény, mindig vannak az életünknek olyan lehetőségei, amelyeket észre kellene vennünk és a segítségünkre lehetnének.

Mert minden mindennel összefügg!

Amikor az alábbi könyvet kézbe vettem, nem gondoltam, hogy ilyen gondolatokat is találok benne:

dr.Yael Adler: Bőrügyek (Minden, amit az egyik legérzékenyebb szervünkről tudni érdemes) című könyve a szó szoros értelmében mélyrehatóan vizsgálja és mutatja be testünk eme leglátványosabb, hogy úgy mondjam, a külvilág részére kitett részét. Így ír:

„A bőr a lélek tükre, a képernyő, amelyen láthatóvá válnak a bensőnk, a tudattalanunk történetei. Jó bűnügyi technikusok módjára megszállottan közvetett bizonyítékok után kutatunk a bőrön. A nyomok néha mélyen bevezetnek minket a test belsejébe.  Hirtelen felfedezzük, hogy a bőr elmeséli, ha a lélek hiányt szenved valamiben, beszámol stresszről, a lelki egyensúly hiányáról, vagy a szerveinkről és a táplálkozási szokásainkról. A ráncok gondokról és örömről árulkodnak, a hegek sérülésekről, a merevre botoxozott mimika az öregedéstől való félelemről, a lúdbőr félelemről vagy kéjről, a pattanások némelyike pedig arról, hogy túl sok tejet, cukrot vagy fehér lisztet fogyasztunk vagy érzékenyek vagyunk rájuk…. Aki tud olvasni a nyomokból, ámulva tapasztalhatja, hogy a látható sokszor elvezet a láthatatlanhoz.”

Máshol ezt írja:

„A pszichoanalízisben az öregedéstől való félelem, a botoxmaszkok kreálása és a hurkaajak a hárítás egy formája. A halálfélelemé. Pedig első levegővételünktől kezdve öregszünk és közeledünk a halálhoz, napról napra valamivel jobban. Ne feledjük: az élet életveszélyes és mindig halálos kimenetelű. Bele kell törődnünk, és ezzel együtt élvezzük az életet, az arcunkra írt valamennyi történetével.”

A külső szépséget tehát semmiképp nem választhatjuk le a belsőnkről, pláne nem a lelkünk, a pszichénk állapotáról. Legfeljebb időlegesen. Előbb-utóbb egyik visszahat a másikra. Íme a bizonyíték (szintén a könyből):

„A krónikus stressz hosszú távon veszélyes a testünkre. Megterheli a szívet, az érrendszert és a lelkünket, csökkenti a libidót, a tesztoszteront és a férfias harci szellemet.

Nem csak valós fenyegetettségek okoznak erős stresszt, hanem a félelmek is. A félelmek sokszor mélyen a lelkünkben gyökereznek, a környezetünk nem mindig érti őket pontosan. Így van ez a diszmorfofóbiánál is, a test eltorzulásától való félelemnél, ami gyakran objektíve nagyon jó alakú embereket fog el. …rá vannak görcsölve testük, bőrük, hajuk minden valódi vagy vélt hibájára.” – de ilyen az is, amikor valaki mosakodási kényszerrel van megáldva, „amely annak a kényszerképzetnek a kifejeződése, hogy az illető mocskos, másrészt egy rejtett kívánságé, hogy valami szennyet lemosson magáról. Ez lehet valamilyen szexuális tartalmú gondolat vagy egy erkölcstelennek érzett lelki impulzus.”

Aztán - ha még további érvek kellenének -, kezembe került néhány régi visszajelzés, miket mondtak olyan nők, akikkel dolgoztam valamelyik korábbi csoportomban. És ezt most tényleg nem a reklám miatt írom le, hanem azért, hogy figyeljetek a belső tartalmukra, arra, mi van/volt mögöttük (mert szerintem nagyon tipikusak):

• „Azért jó itt veletek dolgozni, találkozni, mert érzem, szép fokozatosan sikerül a hétköznapi maszatokat letakarítani a lelkemről.”
• „Nem is gondoltam volna, hogy ezt közösen is lehet és ekkora élmény lesz. Most még inkább érzem, mennyire fontos, hogy tartozzunk közösségekhez és ne magányosodjunk el.”
• „Az agyam túszul ejtett, nem figyelek az érzéseimre, egyfajta robot üzemmódban működök és ez nem jó.”
• „Előbb megijedtem attól, hogy itt felmerült, nem is jó az a cél, ami vezérel, amin dolgozom. De aztán rájöttem, azért nem haladok vele, mert valójában, a lelkem mélyén nem biztos, hogy tényleg ezt akarom. Az nagyon jó, hogy beszéltünk erről és megtalálhattam azt a módot, ahogy ez számomra megfelelő lesz, ahogy meg tudom tenni, de nem ugyanazt, ugyanúgy, ahogy korábban gondoltam. Nem is értem, hogy nem jöttem rá korábban, hogy van más alternatívám is.”
• „Soha nem gondoltam, hogy a mögött az elképzelés mögött, ami irányítja az életemet, ami mentén dolgozom és tanulok, van egy ilyen ’lappangó project’ és az ennyire meghatározó lehet.”
• „Ráébredtem most, hogy a bűntudat, a bizonytalanság táplálja azt, hogy nem tudok nemet mondani, nem tudom meghúzni azokat a bizonyos határokat. És ez sokat fog nekem segíteni.”

Aki szerencsés, maga is ráébredhet hasonlókra, vagy ha egy jó barát, egy okos kolléga figyel rá, segíthet neki, de akár egy jó könyv, egy filmélmény is felnyithatja a szemét. De megoldani a mi problémánkat nem tudják mások helyettünk! Nekünk magunknak kell dolgozni ezen. Hogy miken? Például, hogy:

• Elsősorban emberek, magunkra és másokra is figyelő, nyitott, értékes emberek akarjunk lenni (egyáltalán, ismerjük meg magunkat, a korlátainkat, lehetőségeinket), aztán a többi már jön magától, belülről.
• Keressünk magunknak jó női mintákat, aztán mutassunk mi is jó mintát, legyünk hitelesek, ne mondhassák rólunk, hogy rosszabb, mint egy férfi (még ha ez így önmagában eléggé bután is hangzik, de nagyjából tudjuk, mikor szoktak hasonló kijelentések elhangozni)! És elnézést a férfiaktól!...
• Legyenek határaink, vállaljuk fel és védjük meg azokat (ne hagyjuk, ne adjuk könnyen magunkat)!
• Ne dőljünk be a látványos, hatásvadász ajánlatoknak, gondoljuk át, mi is az igazi érték.

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

www.treevision.org