Amikor megszületett az első gyermekem, egy kedves barátom a következő szavakkal gratulált: „Egy új remény született. Hozd ki belőle a legjobbat!” Ez a két mondat igencsak eltért a többi (kedves, ámde a megszokott „sablonokat” követő) jókívánságtól – talán ezért is maradt meg bennem mind a mai napig. Valódi jelentését azonban csak később kezdtem igazán „ízlelgetni”. Minden szülő azt reméli, hogy gyermeke egészséges, boldog, tartalmas, hosszú életet él majd. Hogy felnőttként legalább egy valamiben (de még inkább több dologban) különösen tehetséges és sikeres lesz. Ezzel a reménnyel azonban kéz a kézben jár az a felismerés is, hogy szülőként ebben mekkora részünk, illetve felelősségünk van.

Egy (akkor már nem „kezdő” szülőnek számító) barátnőm a témával kapcsolatos aggodalmaimra csupán annyit mondott: szeresd és játssz vele sokat, a többit pedig vedd könnyedén. Ez utóbbit azonban egyáltalán nem egyszerű megvalósítani: sok szülőt (nem ritkán a „gyakorlottabbakat” is) megzavar a számtalan – sok esetben kéretlen és egymásnak ellentmondó – gyermeknevelési tanács és terjedelmes szakirodalom, nem beszélve a fejlesztő, tehetséggondozó tevékenységek, programok széles skálájáról. Ezek között sok esetben nehéz eligazodni és rátalálni arra, ami adott esetben valóban szükséges és hasznos lehet. Nagyszerű és szerencsés dolog, ha minél több lehetőség adott egy gyermek számára, hogy „szárnyait bontogathassa” (ha pedig segítségre van szükség, akkor minél több támogató, fejlesztő lehetőség áll a család rendelkezésére). A gyermekpszichológusok ugyanakkor általában azon a véleményen vannak, hogy – a zenei és a matematikai tehetségtől eltekintve – többnyire csak a kamaszkori forduló körül, illetve után derül ki, hogy mi az az irány, amit érdemes követni, ha valaki nagyon jó képességeket mutat egy területen. Laikus szülőként (ahogy már néhány korábbi bejegyzésemben tettem) – ismét Vekerdy Tamás pszichológus gondolatait hívom segítségül, aki szintén úgy látja: óvodás, illetve kisiskolás korú gyerekeknél „még nem lehet biztosan tudni, hogy merre vezetne a gyerek saját útja, így ez (ti. hogy már ebben az életkorban válogassunk össze tehetséges gyermekeket és kezdjük el őket fejleszteni) feltétlenül egy indoktrináció lesz: erőltetni fogok egy irányt, azt, amilyenné én akarom a gyerekemet nevelni, holott lehet, hogy ő később nem erre menne, nem erre kellene mennie.” Vekerdy természetesen nem zárja ki, hogy „lehetnek olyan speciális esetek és területek, amelyek esetében mégis indokolt a korai fejlesztés (…) – de ezt mindenképpen alaposan, több oldalról érdemes mérlegelni.” A kisgyerekkori tehetséggondozásról így vélekedik: „Ugyanakkor mélyen meg vagyok győződve arról, hogy már kisgyerekkorban is van tehetséggondozás – csakhogy ilyenkor nem a megnyilvánult részképességeket igyekszünk valamiféle trenírozással nagyobbra fújni, hanem olyasminek nyitunk utat, amit ilyen korán még nem is lehet felismerni. Hogyan? Arról van itt szó, hogy ha a gyerek életkorának megfelelő életet élhet, vagyis kisgyerekkorában módja van sokat és szabadon mozogni, a vele élő felnőttek hozzá forduló és körülötte elhangzó beszédét – és cselekedeteit – spontán módon utánozni, ha szabadon játszhat megfelelő érzelmi biztonságban, ha mindennap hallhat mesét, ami továbbfejleszti anyanyelvi képességeit, melyeknek fejlettsége a szuverén és erőteljes gondolkodás alapja – akkor megfelelő az alapozás számára ahhoz, hogy később a magával hozott lehetőségeket minél jobban ki tudja bontakoztatni.”

Paradox módon ugyanakkor, miközben a kiemelkedő képességek a kamaszkorhoz közeledve kezdenek csak megmutatkozni, „a tehetségek egy részét a tanárok egy része (tisztelet a kivételnek, ami azért szerencsére nem olyan ritka) éppen ebben az életkorban gáncsolja el, minősíti tűrhetetlenül szemtelennek, jellemtelennek, lustának, netán zavarodottnak (...)”. Sokak számára ismerős lehet Einstein példája, akit csak a matematika érdekelt (egyébként rosszul tanult), s egyik tanára azt mondta a relativitáselmélet későbbi megalkotójának: „soha nem viszed semmire”. Churchill szintén rossz tanuló volt, Petőfi pedig megbukott poétikából...

Még ma is jól emlékszem arra, mennyire szerettem gyerekkoromban a társastánc- és jégtánc-bajnokságok közvetítéseit nézni. Mivel a közelünkben a néptánc volt az egyetlen tánctanulási lehetőség, a szüleim unszolására kipróbáltam ugyan, de már az első óra előtt tudtam: ez nem az én „műfajom” (amit az első alkalom meg is erősített bennem, úgyhogy abba is hagytam). Szerencsére nem erőltették – ennyiben azonban ki is merült táncos „karrierem”. Zenei vonalon egy kicsit tovább jutottam: a jobb hanggal megáldott gyerekeknek felső tagozatban kötelező volt az iskolában heti két énekkari foglalkozáson részt venni, aminek a „kötelező” jellege miatt voltak ugyan bennem rossz érzések, de magát a közös éneklést nagyon élveztem –  mint ahogyan a zongorázást is (ami pedig már egy teljesen szabad választás volt részemről, és szerencsére elérhető volt a közelünkben az oktatás). Valószínűleg a fent említett gyerekkori élmények, lenyomatok is szerepet játszanak abban, hogy azt gondolom: jó lenne, ha – a változatos mozgási, sportolási lehetőségek mellett – a különféle művészeti formák kipróbálása, illetve gyakorlása (ahogyan Vekerdy fogalmaz: nem művészek nevelése, hanem a művészettel nevelés) is minden kisgyermek számára – aki ehhez kedvet érez és örömét leli benne – könnyedén elérhető, hozzáférhető lenne. Ha egyetlen szülőnek sem kellene azt mondania az énekelni, zenélni vagy táncolni vágyó (esetleg a színjátszás iránt érdeklődő) gyermekének: nincs pénzünk a különórákra; várnunk kell egy-két évet, amíg esetleg sikerül majd bejutni a zeneiskola megfelelő tanszakára; vagy ami talán a legrosszabb:  a közelünkben nincs is ilyesmire lehetőség.

A zene, a tánc az érzelmi nevelés és az önkifejezés fontos formái; kifejezik azt is, ami szavakkal nem kifejezhető... Ismét csak Vekerdyt idézve: a művészettel nevelés szabadságra nevel, s a későbbi szociális beválásnak is fontos alapja: „A művészetek a szociális beilleszkedést, az agresszió feldolgozását is segítik, növelik az érzelmi intelligenciát, és a szublimáció útjára vezetnek (…) – vagyis az én alkotásom nemcsak engem szabadít meg a feszültségemtől, hanem a másik embert is, mert úgy van megformálva, hogy őt is meg tudja érinteni”. Példaként említi az ókori Kínát és a klasszikus görög iskolákat, ahol az oktatásban az éneknek, a zenének és a táncnak kiemelt szerepe volt. „Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk”. Aki műveli, megtapasztalhatja, átélheti mindezt...

Szülőként nap mint nap tanúi lehetünk annak, hogy a gyermekeknél egy dolog állandó: a változás. Mindamellett „nagymértékben rajtunk – szülőkön, pedagógusokon – múlik, hogy mit bűvölünk elő egy gyerekből, az ő adott lehetőségeiből, s amit életre keltettünk, azt milyen irányba vezetjük várakozásainkkal, fantáziáinkkal, szorongásainkkal.” Az érzelmi elfogadás, a pozitív várakozás „jelenléte, kisugárzása jótékony erőként hozzásegíti a gyerekben csíraként meglevő képességeket a kibontakozáshoz. A pozitív érzelmek életre keltenek, megelevenítenek”. Fontos kérdés persze, ismerjük és értjük-e eléggé gyermekünket; fel- és elismerjük-e igényeit, valós szükségleteit, és ezeket az igényeket próbáljuk-e kielégíteni (úgy, hogy abban ő örömét leli) – vagy esetleg saját (netán régi, be nem teljesült) vágyainkat próbáljuk meg rá „erőltetni”. Hogy tiszteletben tartjuk-e egyéniségét, vérmérsékletét; elfogadjuk-e olyannak, amilyen, segítve őt ezáltal abban, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából, meglévő adottságaiból. Hogy mit közvetítünk szavainkkal, viselkedésünkkel (pl.: „te ezt úgysem tudod megcsinálni” vagy: „próbáld meg, biztos menni fog”). Hogy egy esetleges negatív tulajdonságában is fel tudunk-e fedezni valami hasznosat, értékeset. Hogy tudjuk-e őt megfelelő módon biztatni, bátorítani. Hogy – egy lépést hátralépve, a lehetőségeinkhez mérten objektíven szemlélve – különbséget tudunk-e tenni aközött: mi az, amit belelátunk a gyermekünkbe (mert szeretnénk benne látni), de valójában nincs (és talán soha nem is lesz) benne, és mi az, amit nem láttunk meg eddig, pedig benne van – ha pedig ezt felismernénk, utat tudna törni magának akár egy különleges képesség, különös tehetség útján.

 Széll Natália, közgazdász

A bejegyzésben felhasznált gondolatok és idézetek forrása: Vekerdy Tamás: Jól szeretni, Kulcslyuk Kiadó, 2013