Szoktatok gondolkodni rajta, vajon mi más lehetett volna belőletek?

Hogy min múlott az, hogy most ott tartotok, ahol? Mennyi véletlen és egyéb tényező függvénye, hogy hol kötünk ki az életben és mivel foglalkozunk? Mitől függ, hogy milyen iskolába jártunk, milyen tanáraink voltak, vagy mit vártak el tőlünk a szüleink? Vagy épp hol tartott az oktatási rendszer a fejlődésben/visszafejlődésben, amikor mi bekerültünk az iskolába?

Ha Michelle Obamát vagy Melania Trump-ot kislány korában valaki ismerte, biztos, hogy álmában nem gondolta volna, milyen poziciót fog betölteni valaha. Jó, mondhatjuk, hogy férjhez menni is tudni kell, de nem hinném, hogy ennyivel ez elintézhető lenne. Valószínűleg a férjeikre is igaz lehet a fenti állítás.

Eredetileg nem is az oktatásról akartam írni, hanem Michelle Obama könyvéhez kapcsolódóan szerettem volna megosztani veletek néhány érdekességet.

De aztán, épp a könyv kapcsán elkezdtek foglalkoztatni megint ezek a témák, mint tehetség, mint lehetőségekhez való hozzájutás, mint szülői felelősség stb., és jött a hír, hogy megint elfogadtak egy fontos törvényt tegnap (minden egyeztetés nélkül), a közoktatásit. Elolvastam néhány cikket róla és eszembe jutott, hogy jórészt ugyanezekhez a kérdésekhez kapcsolódóan korábban, 3 évvel ezelőtt (!) volt már egy témahetünk itt, a Lelkizónán. Ha valakit érdekel, keresse ki azokat az írásainkat (2016. május vége, június eleje), szerintem mind tanulságos, és a jelenlegi helyzet azt mutatja, sajnos semmit nem veszítettek aktualitásukból. Az akkori írásokból született egy összefoglaló is, ha van időtök és érdekes számotokra a téma, olvassátok el ezt itt.

Tehetséges vagy?

A minap beszélgettem valakivel és szóba jött a tehetséggondozás. Meséltem róla, hogy szeretek fiatalok között lenni, többször is dolgoztam fiatalokkal, köztük kivételesen tehetségesekkel is (Templeton Program). Felmerült, hogy esetleg szüksége lenne a gyermekének coachingra ahhoz kapcsolódóan, hogy el tudja dönteni, hol, milyen irányba kellene elindulnia, mit lenne érdemes tanulnia az érettségi után. Szinte mentegetőzni kezdett, hogy jaj, az ő gyereke korántsem ilyen tehetséges (persze nem is ilyen célzattal mondtam), sőt, viszonylag gyenge tanuló a gimiben, ahova jár. 'Jó, több nyelvet már jól beszél, de az csak egy dolog...' - mit nem adnának érte sokan!!

Aztán megnyugtattam, hogy ezzel semmi gond, nem kell mindenkinek zseninek lennie, sőt, az iskolai eredmények pedig pláne nem tükrözik vissza az emberi értékeket, a talpraesettséget, az élethez való hozzáállást, a motiválhatóságot, a szerethetőséget, vagy a szeretni tudást. És még sorolhatnám a fontos emberi tulajdonságokat… De azt is megértem, sőt, magam is sokszor hangsúlyozom, mennyire fontos, hogy megtaláljuk, mi a nekünk való tevékenység, mihez van tehetségünk, miben tudunk jól teljesíteni, mit csinálunk szívesen, mivel tudjuk elképzelni, hogy hivatásszerűen foglalkozzunk.

Most nem fogok erről előadni (töbször is írtunk már erről a témáról is), csupán két dolgot írok le mint fontos üzenetet (sok konkrét tapasztalatból szűrve le, így zanzásítva ezt üzenném mindenkinek, akit érinthet):

• Azért fontos, hogy ne erőltessünk magunkra olyan dolgot (szakmát, iskolát, munkát), amit nem szeretünk, amiben kínlódunk, amit nyögvenyelősen, netán mások elvárásainak engedve kezdtünk el esetleg csinálni, mert előbb-utóbb ennek rossz vége lehet: szenvedünk tőle, sokat hibázunk, túl sok energiánkat emészti fel,  rombolja az önbecsülésünket, végül pedig egy nagy leégés, vagy egy durva kiégés ébreszthet rá, hogy rossz helyen vagyunk.
• Manapság szinte mindegy, mit tanulunk, csak tanuljunk! Sajnos nagyon leromlott a szakképzés, nincs becsületük a szakmáknak, a szakiskoláknak, pedig óriási az igény a szakemberekre minden ágazatban (művészet víz- gázsszerelőt, festőt, kőművest, burkolót, lakatost stb. találni, ha szükség van rá - állítólag ma már inkább azért vannak biztonsági őrök az építkezéseken, mert vigyáznak az emberekre, el ne vigyék őket máshová...). Valahogy ezeknek a szakmáknak a tanulása sokat veszített az értékéből, pedig ha valaki manapság biztos megélhetésre vágyik, ezekkel aztán tutira mehet. Aki viszont mindenképpen diplomára vágyik, ott tényleg szinte mindegy mit tanul, hacsak persze nem elhivatott orvosról, jogászról, színészről, informatikusról van szó, aki gyerek korától tudja pontosan, hogy ez szeretne lenni. De a többség nem biztos benne, pontosan mit szeretne majd csinálni, inkább elvetődik valahová, egy-egy jobb tanár hatására kerül közelebbi kapcsolatba egy tantárggyal/területtel, és aztán az determinálja az útját. De rengeteg olyan eset van és egyre több, amikor valaki elvégez egy egyetemet és utána egészen mást csinál. Ha megtanulunk tanulni, ha képesek vagyunk különböző területek között látni a kapcsolódásokat, ha rugalmasak és nyitottak vagyunk, akkor gyakorlatilag rengeteg lehetőség áll előttünk, az igazi tudást úgyis a munka közben, az életben lehet megszerezni.

Mennyit jelent, hogy hova születtünk?

Sajnos nem mindenkinek vannak lehetőségei, egészen drámai különbségek vannak földrajzi, társadalmi, gazdasági tekintetben egyaránt a mai magyar fiatalok között (és persze ez nem csak nálunk jellemző). Erről sem tartanék most részletesebb elemzést, többnyire mindenkinek vannak tapasztalatai.

Viszont ebből a szempontból tényleg nagy jelentősége van a tehetséggondozásnak, ami intézményesen is létezik (hogy csak a MATEHETSZ szervezetére utaljak). Óriási a pedagógusok felelőssége! Ha ők felfedeznek hátrányos helyzetű, de nagyon tehetséges gyerekeket, azért vannak lehetőségek, amelyekkel segíthetnek nekik. Tudom, iskolája, pedagógusa válogatja, mennyire élnek ezekkel a lehetőségekkel, a fogadókészség is változó, ezeket a dolgokat erőltetni nem lehet, szóval sok a bizonytalansági faktor és nagy a szerencse szerepe is abban, ki kivel találkozik és kire hogy tud hatni.

Viszont elolvasva az ex First Lady, Michelle Obama könyvét (a címe: Így lettem), nem állom meg, hogy ne meséljek nektek róla kicsit. Persze mindenkinek ajánlom, érdemes elolvasni, de aki nem tudja ezt megtenni, azok most ilyen formában kaphatnak némi betekintést tőlem, az én szemüvegemen (és érzékenységemen) keresztül. Mert ugyan ez egy – azt gondolom – tipikus amerikai történet (álom), sok-sok tanulsággal szolgál a mi számunkra is.

Ki gondolta volna a múlt század vége felé, hogy az USÁ-nak hamarosan fekete elnöke lesz?! Hogy a Fehér Házba beköltözik egy négytagú fekete család?!

Lánykori nevén Michelle Robinson, gyermekkorában Chicagó déli részén élt, egy olyan városrészben, ahol még eleinte nagyon vegyes lakosság volt a jellemző, de fokozatosan elköltöztek a fehérek és ahogy ma ezt mondjuk, szegregálódott, szlömösödött a környék. Így, amikor elkezdte az állami általános iskolát, még teljesen vegyes osztályba kezdett járni, de a színvonal rohamosan romlott, a tanár nem tudta követni, nem volt képes kézben tartani a folyamatokat és a gyerekeket sem. Szerencséje volt, édesanyja felmérte a helyzetet és lépéseket tett az érdekében. Így átkerült egy másik osztályba, ahol minden jól működött.

Erről így ír a könyvében, ahhoz kapcsolódóan, amikor megkap egy új állást. Ez az állás arról szól, hogy ifjú jogászként segítsen megkeresni azokat az ifjú tehetségeket, diplomásokat és nem-diplomásokat, akikből jó közösségi vezetők válhatnak. Kerestek embereket az állami szektor és a civil szféra részére egyaránt. Ez egy start up cég volt, ő lett a vezetője. Szóval, ehhez kapcsolódóan írja:

„Ahogy az új feladatkörömön töprengtem, a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak a gyerekkoromhoz, különösen ahhoz a hónaphoz, amit abban a ceruzadobálós pokolban töltöttem másodikos kisdiákként a Bryn Mawr Általános Iskolában, mielőtt anya elintézte, hogy áthelyezzenek egy másik osztályba. Akkoriban csak a megkönnyebbülést éreztem, hogy ennyire szerencsés vagyok. De ahogy a szerencse onnantól kezdve mintha rendre szerepet játszott volna az életemben, mind gyakrabban gondoltam arra a huszon-egynéhány gyerekre, akik ott ragadtak abban az osztályban, azzal a közömbös és motiválatlan tanítónővel. Tudtam, hogy egyiküknél sem voltam okosabb. Csak épp akadt egy szószólóm, aki az érdekeimet képviselte. .. Mostanra már épp elég ilyet láttam, hogy megértsem, még a legkisebb hátrányból is pillanatok alatt behozhatatlan lemaradás lehet.”

Pedig a családja nagyon egyszerű emberekből állt, de színes, szerető, nagy famíliával büszkélkedhetett. Az apai nagyapja még rabszolgák unokája volt, nagyanyja könyvesboltot vezetett, az anyai ágon pedig több zenész, vagy zenekedvelő volt a családban. Édesanyja otthon volt velük sokáig, aztán adminisztrátorként dolgozott, édesapja pedig a helyi vízszolgáltatónak dolgozott egész életében, amíg csak tudott a korán jelentkező szklerózis multiplexétől, komoly mozgásszervi panaszokkal, fájdalmakkal kísérve. Michelle két évvel idősebb bátyja, Craig kosárlabdázott, ő is egyetemet végzett és végül jónevű edző lett belőle.

Már jóval később, amikor firs lady-ként élte az életét, ehhez a témához kapcsolódóan írja a könyvében:

„Azzal én is tisztában voltam, hogy nem mindennapi utat tettem meg, de nem láttam okát annak, hogy miért is kell ennek különösnek lennie. Nagyon sokszor előfordult az életemben, hogy egyedüli fekete nőként – sőt egyedüli nőként – ültem egy tárgyalóasztalnál vagy egy igazgatósági ülésen, esetleg valamilyen VIP-rendezvényen. Ha első is voltam, legalább abban biztos akartam lenni, hogy nem az egyetlen, és hogy mások is követnek majd. Amikor valaki rólam vagy Craigről áradozik, anyám, aki őszinte ellensége mindenféle túlzásnak, még ma is sokszor mondogatja: „Egyáltalán semmi különleges sincs bennük. A South Side (Chicagó többségében feketék lakta része) teli van ilyen gyerekekkel.” Egyszerűen csak segítségre van szükségünk, hogy bejussunk azokba a szobákba.”

Ennek eredményeként, ezekre az ’élményekre’ alapozva indított például később vezetői-mentor programot a Fehér Házban középiskolás lányok számára, ami tényleg kifejezetten segítő szándékú volt, zárt ajtók mögött, a médiától teljesen elzárva zajlott.

Ezért, ezekből a szándékokból vezérelve próbálta mindig érzékeltetni a fiatalokkal, bárhol is járt, hogy:

"Ide tartozol. Fontos vagy. Nagyra értékellek."

Milyen egyszerű, sablonos kis mondatok! De milyen fontos lenne, hogy a fiatalok, az érzékeny kamaszok ezt valóban érezhessék, megélhessék! Akkor is, ha nem tökéletes a családjuk, akkor is, ha rosszak az életkörülményeik, akkor is, ha az iskolai teljesítményük elmarad az átlagtól!!

Ha a legérzékenyebb éveinkben nem kapjuk meg ezeket a visszajelzéseket, ha nincs pozitív élményünk, akkor sajnos később még nehezebb lesz szert tenni az önbizalomra, kiérlelni a magunk - önazonos, hiteles -  személyiségét.

Hogy értékelnek minket?

Érdekes és érdemes lenne feltennünk ezeket a kérdéseket magunknak is, gyerekeinknek is, az ismerős, esetleg ránk bízott kamaszoknak! Vajon milyen válaszokat kapnánk?

Ki lehet próbálni!

Mert ha azt várjuk el, hogy tiszteljenek minket mások, először magunkat kell, hogy tisztelni tudjuk! Nem véletlen, hogy annyi sikertelen, sértett, frusztrált (előítéletes és ítélkező) ember él közöttünk...

A rendszer

Nagyon összetett, bonyolult kérdés, hogyan működik az oktatás, mennyire hatékony. Egyáltalán, mit tekintünk hatékonynak:

- ha az átlagot emeljük,

- vagy kiemeljük a tehetségeket és őket részesítjük előnyben,

- vagy odafigyelünk, hogy minél többen minél több lehetőséghez jussanak?

Ez kulturális, gazdasági, társadalmi, szociológiai kérdés egyaránt, de nyugodtan kimondhatjuk azt is, így összegezve, hogy politikai. Mert abban minden benne van! Az, hogy mennyire erősek a családok, milyenek a társadalmi mozgások, a fejlődési lehetőségek, mind erősen függenek az ország vezetésétől, az ő döntéseik hatása mindig hosszan tartó és iránymutató. Erről ennyit.

Ha szeretnétek még olvasni Michelle Obama könyvéről, itt írtam róla.

Szép napokat, olvassatok jókat!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

www.treevision.org