Nem kétlem, hogy nemzeti ünnep miatt elrendelt munkaszüneti nap, maga a szabad nap bármilyen indokkal jól jön. Ezt az utolsó hosszú hétvégét a nyárból nem olyan nehéz gyorsan betáblázni, hogy sikerüljön jól eltölteni, esetleg még hasznosan is.

Az ünnepről gondolkozva mégis érdekelne, hogy hozzád közel tud kerülni az új kenyér ünnepének büszkesége és öröme?

Több ismerősömről sejtem, hogy egy gazdaságban járva nem kell nekik külön bemutatni a kaszát, mert maguktól megismerik.

Közülük összesen vagy kettőről tudom biztosan, hogy ezt a nem annyira könnyen kezelhető, elég veszélyes kézi szerszámot nem csak lóbázni, hanem helyesen kiszámított mozdulatokkal, erővel lendíteni, rendeltetésszerűen használni is tudja, viszont eddig még senkit sem láttam élőben (filmbeli jeleneten vagy televízión közvetített gazdaversenyen kívül) búzát aratni.

Úgy vélem, hogy nekünk, mai hétköznapi embereknek a termőföldekkel, a vetéssel, az aratással való kapcsolatunk olyan laza lett, hogy azt lassan már érintőlegesnek sem mondanám.

Főleg, ha eszembe ötlik, hogy vidéki útjainkon tavasszal haladva, hányszor veselkedtem neki, hogy majd most jól megmondom, mégis milyen gabonatábla ez. Aztán ismét csak addig jutottam, hogy zöld…

Színe még nem arany:

mint a fű, csak olyan.

Szerte búzamező

zöld színben repeső,

– színe még nem arany.[i]

Persze lehetne azt is feltételezni, hogy csak én egyedül nem tudom megkülönböztetni egymástól a gabonaféléket.

Eddig ugyan még nem sikerült olyan társasággal útra kelnem, ahol bárki helyből megmondta volna, hogy amit a kocsi ablakából éppen látunk az búza, árpa, zab, rozs, tritikálé (a búza és a rozs keresztezéséből származó gabonaféle takarmánynövény), netán őszi (aestivum) búza, esetleg őszi durum (makaróni) búza, vagy mi a csoda.

Ráadásul mindez nem a haladási sebességünkön múlott.

Közel s távol egy útitársam sem akadt, aki akár kiszállva és a füzéres füzér kalász[ii] virágzatot megtapogatva egy fikarcnyival is közelebb jutott volna a növény pontos meghatározásához. Legtöbbször csak odáig sikerült elérni, hogy újfent megállapítsuk, a növénytermesztés az bizony egy egészen másik szakma.

Tartok tőle, hogyha mélyebben belenéznénk, a búza levágását követő feldolgozási folyamatokkal sem lenne jobb a helyzet.

A nyelvünkben, a fogalmainkban ettől persze még fontos maradt a búza, nem véletlenül érezzük szívből jövőnek a jókívánságok között azt, ami bort, búzát és békességet, vagy éppen „üres vékánkba gabonát”[iii] kíván.

A kenyér is sok képszerű megfogalmazásunkban szerepel – mindennapi kenyerünk, lekenyerez, kenyérkereső, kenyeres pajtás, kenyéradó gazda, kenyértörésre kerül a sor, nehéz kenyér, stb.

Még értjük, miről szólnak a kifejezések mögöttes tartalmai, de nyugodtan mondhatjuk, hogy ennek már a nagyobb része múlt.

A mai háziasszonyok zöme sosem sütött kenyeret, sőt azt se látta, amikor valaki otthon sütötte, nemhogy hetente az egész családja számára bedagasszon.

A háború után a fennmaradásért küzdő apró, családi gazdaságok kemencéiben legfeljebb a molnár feleségének sült valóban fehér színű kenyere.

A régi magyar vendégfogadás, ahol a gazda friss kenyérrel, sóval, borral tisztelte meg a vendéget, nagyon messze került mai szokásainktól és elképzeléseinktől.

A fehér kenyér pedig, a múlt század közepén nevelkedő gyermekek édes (éhes) vágyálmaiból, a mostanáig eltelt évtizedek alatt, fogyasztói társadalmunkban üldözendő rosszá, veszedelmes kísértéssé, bűnbakká lépett elő.

Most az „egészséges” kenyér (bocsánat, de a folyamatos ócsárlás és az ellene folyó nyílt csatározások miatt már szinte belső ellentmondást hordoz maga a szókapcsolat is) a barna lett.

Persze abból is csak kevéske és leheletvékony megengedhető, az sem mértéktelenül és minden nap), vagy ha nem is sötétbarna az a kenyér, hát legalábbis teljes kiőrlésű.

Aki manapság örömmel tesz, naponta friss, ropogós fehér kenyeret a családja elé az asztalra, az meglehetősen közel jár ahhoz, hogy ezért a cselekedetéért a maradiság, a nemtörődömség, a család egészségtelen táplálása (valamint a rossz példamutatás, a falánkság, a hanyagság és a mások, különösen a gyerekek egészségének a veszélyeztetése) vádjával illessék.

Hogyan tudnánk így közel kerülni ennek az ünnepnek az emelkedettségéhez, a lényegéhez?

Ahhoz ugyanis újra fel kellene idézni, átélni a gazda büszkeségét, az örömét, hogy lám mindenféle időjárási és egyéb akadályozó körülmény ellenére beérett a vetése.

Közös erővel, összefogással és nehéz munkával learatták, biztonságba helyezték a termést. Tehát lesz neki, meg a családjának új kenyere és télire való gabonája.

Itt és most kellene átéreznünk azt, hogy a begyűjtött termés az élet és a halál közötti különbséget jelentette az (akkori) emberek számára.

szenes kalászok énekelnek

Gonosz, csúfos éneket:

"Korgó gyomrú magyar paraszt,

Hát mi vagyok én neked?"[iv]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben
Búza, búzakalász!
véle szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.

Színe még nem arany:
mint a fű, csak olyan.
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,
lassan, jó nap alatt,
- könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.

Messze virítanak.
Lenge szirmaikat
rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.

Tőlük piros a táj!
_"Ime itt van a nyár!"
Őket nézegetik,
szép csokorba szedik.
Tőlük piros a táj.

A zöld búzamezők,
észrevétlenek ők!
De lehull a pipacs,
s felragyognak a nagy
érett búzamezők!

Dévai Nagy Kamilla tolmácsolásában:

  https://www.youtube.com/watch?v=rdLKbk73lWI

[ii] A virágzat neve kalász - füzéres füzér - (a búza, rozs, árpa), vagy buga - füzéres fürt - (a zab, cirok, köles, rizs) esetében.

[iii] Nagy László: Adjon az Isten - https://www.youtube.com/watch?v=LNLnGpi7PvE

Sebő Ferenc megzenésítésében - https://www.youtube.com/watch?v=sMMpE1yJrX8

 [iv] Ady Endre: A grófi szérün

Nyár-éjszakán a grófi szérün

Reccsen a deszka-palánk

S asztag-városban pirosan

Mordul az égre a láng.

Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,

Nincs párja, napja, neve.

Fut, reszket a riadt mezőn

Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,

Lompos, bús kutya csahol.

Az egész táj vad fájdalom.

S a gróf mulat valahol.

szenes kalászok énekelnek

Gonosz, csúfos éneket:

"Korgó gyomrú magyar paraszt,

Hát mi vagyok én neked?"

"Mért fáj neked az égő élet?

Nincs benne részed soha.

Ne sírj, grófodnak lesz azért

Leánya, pénze, bora."

"Ne félj, a tél meg fog gyötörni,

Mint máskor, hogyha akar.

Élethez, szemhez nincs közöd,

Grófi föld ez és magyar."

S mégis, amikor jön a reggel

S pernyét fújnak a szelek,

A grófi szérün ott zokog

Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,

- A gróf tán épp agarász -

Érzik titkon, hogy övék

E bús élet s a kalász.