Ha az a hivatásom, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelőként, nevelőszülőként felelek a rám bízott gyermekekért, valójában egy team tagjaként dolgozom – még akkor is, amikor esetleg egy cseppet sem így érzem.

„Beszélni fáj, fullaszt sok volt ígéret,
a csend komor, de gúnyosan nevet.”[i]

A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó kollégáimból álló, a gyermek érdekeire mindenek előtt figyelő, velem együttműködő csoportban – elvileg, a törvényünk szelleme és a munkaköri leírásunk szerint mindenképpen – mindenkinek az a célja, hogy a családjából súlyos okok (elhanyagolás, veszélyeztetés, bántalmazás, krízisek, traumák miatt) kiemelt gyermek mihamarabb újra egyenletes és szilárd talajt érezhessen a talpa alatt, és most, ezzel egyáltalán nem az országút felületére gondolok. Hiszen azért volt fontos a kiemelése, hogy a közvetlen veszély megszűnjön és a gyermek már tűrhetetlen helyzete mihamarabb rendeződhessen.

Ehhez pedig rögvest két egymással alapvetően ellentétes indulási irány mérlegelése kellene: mehet-e (később vagy egyáltalán) haza vagy egy egészen új családot kellene neki keresni és ezt, mint lehetőséget megközelíteni.

A gyermekvédelmi szakellátás intézményeiben maradás, letáborozás nem képezhetne ilyen mérlegelendő célt.

Bármilyen pompásan felszerelt és támogatott volna (álom, álom, édes álom) is egy gyermekotthon nem lehet a célunk az, hogy onnan váljon a gyermek nagykorúvá, és akármilyen fantasztikus is egy nevelőszülői család nem az a feladata, hogy az időlegesen rábízott gyermekek örökbefogadására rendezkedjen be.Itt, mi nem erre szerződtünk. És nem is a kicsik időleges megőrzésére – arra ott vannak a gyermekjóléti alapellátás átmeneti gondozást nyújtó otthonai, ahová a gyermekek akkor kerülnek, ha a szülőt a saját gyermekei nevelésében-gondozásában akadályozó fő ok egészen jól meghatározható, időleges, és nem a gyermek ellen irányuló cselekményekből adódik (hanem a felnőtt kényszerű távollétéből, például betegség, műtét, kórházi ápolás miatt).

A szakellátás intézményei ideiglenes - átmeneti megoldásokat kínálnak, nem örökre fogadnak be, és nem is örökbe.

Itt, jó esetben már a gyermek beutalásától (amit a gyámhivatal tesz meg, a határozatát a gyermekvédelmi szakértői bizottság körültekintő vizsgálatán megalapozott javaslatára építve) a kollégáink bevonódott köre (az elhelyezési csoport a kijelölt gyermekvédelmi gyámmal és a meghatározott gondozási hely szakembereivel) azon kell, hogy tipródjon, hogyan is fordulhatna, ennek a gyermeknek, a lehető leggyorsabban jobbra a sorsa.

Természetesen fontos és szükségszerű lépés a kiemelés, ahogy a biztonságos elhelyezés is, és talán nem is lehet azonnal továbblépni innen.Tisztázódnia kell előbb annak, hogy a származási családon belül észlelt (remélhetőleg időleges) gondok, működésbeli hibák „megszerelhetők-e” egyáltalán[ii] záros határidőn belül.

Csakhogy az újmódi beutalási elnevezéseink (összevetve azzal, hogy régebben rögvest a dossziéjáról tudtuk, valaki átmeneti vagy tartós nevelésbe vett-e) valahogy elmosták nemcsak a jelzést a gyermek aktáiról, de ahogy ez kinéz, vele a lendületünket és az indíttatásunkat is arra, hogy számára gyorsan jobb megoldást keressünk.

Néhányan, ebben az irányban már egészen a falig mentek – egyenesen azt állítják, hogy a felnövekvő fiatalnak legjobb helye van minálunk.

Kiemeltük onnan a családjából (mert nyilvánvaló volt a baj, és amennyire csak tudtuk a valós szükségleteinek figyelembe vétele mellett), elhelyeztük ide azzal, hogy itt majd a gyerek jól megnyugszik.

De azért, ugye nekünk még nem kéne ölbe tett kézzel várakoznunk?

Hiszen köztudottan nem ez volt a végcél. Itt haladni, előrelépni kéne.

Főleg, ha azt látom (nevelőként, gyámként, nevelőszülőként vagy tanácsadóként) hogy telik múlik a drága idő, de ebből, a szülői kapcsolattartásnak csúfolt cirkuszból, már nemigen jön ki semmi jó. Inkább csak átcsúszik az egész, valami komolytalan, asszisztált bohóckodásba, vagy még inkább színdarabbá alakul át, amiben valamiért, most minden mellékszereplő azt játssza: hú, de nagyon jól is van ez így.Nemhogy az egymástól eltávolodott családtagok felismernék saját feladataikat és felvállalnák a saját felelősségüket a történtekben, majd végre nekigyürkőznének a családegyesítés, és a valódi gyermeknevelés rögös emelkedőjének.

A szülők csak-csak eljönnek, ha és amikor. Hoznak kólát, chipset, csokoládét, habrolót, puffancsot, vagy még azt se. Elrebegnek néhány sóhajt, megígérnek ezt-azt, ami éppen eszükbe jut rég zsolozsmázott álmaikból, elmorzsolnak pár könnycseppet, közben ügyesen elmegy az a másfél óra, havonta.

Aztán telnek az évek és minden marad a régiben.

Mit is lehet a saját életünkből megosztani havi másfél órában, ami számít? Ami közelebb hozna minket egymáshoz, ami igazán támogatna minket és reményt ébresztene bennünk?

Ugye nem képzelem, hogy ez a gyermek kifejezett érdeke, mert öööö, itt mégis csak jobb neki?

Komolyan? Mert ez a folyamatos bizonytalanság és levegőben lógás nem gond?

Tényleg ezt a helyzetet kívánnám a sajátom gyerekemnek is?Szeretném, ha hosszú éveken át, az én tizenegy másikkal összezárt gyermekemre is öt (mert sose lesz már abból az ötből az optimális felé hajló hat!) vagy talán még annál is kevesebb felnőtt felügyelne, úgy-ahogy.

Igazán nagyon jó lenne, ha a következő évek minden hétköznapján, valaki tizenkét órás váltásban lenne a gyermekemmel egy fedél alatt (egy intézményben, amit állítólag ő otthonának tud tekinteni). Egy-egy majdnem egészen idegen felnőtt beugrana pár órára, hogy őt nagy ráérésében pont megnevelje, valamint feleljen a 12 fős csoport minden aktuális ügyéért, a főzéstől, mosogatástól, mosástól, takarítástól a leckék ellenőrzésén át, minden elképzelhetőért.

Annyira jó ötlet, hogy egy számomra is ismeretlen nevelő, vagy gyermekfelügyelő legyen a tanúja az élete fontos, személyes perceinek? És ha valaki egyáltalán, akkor majd ő legyen ott bizalmasként, aki alig több a gyermekem számára, mint egy munkáját végző idegen, aki jószerivel semmit se tud az ő velünk közös múltjáról, a mi családunkról, a mi szokásainkról, és a nagyobb gondokat megelőző életünkről. Vagy félő, hogyha valamit mégis tud, mert azt többször és fennhangon emlegették velünk kapcsolatban, az sem lehet túl kedves és szép ránk nézve…

Tényleg olyan pompás lenne az én gyermekemnek is, ha még másik tizenegy, hasonlóan nehéz sorsú, tragédiákon, traumákon[iii] és kríziseken átvergődött, sokszor zaklatott, esetleg agresszív, kiegyensúlyozatlan, de a legenyhébb esetekkel számolva is érzékeny, sérült, sértődékeny gyerek venné körül minden „otthon töltött” nappali órájában, változó, de ritkán pozitív légkörrel, és ők lennének ott körülötte minden egyes éjszaka.

Tényleg én is erre vágynék az ő helyében? Vagy mégiscsak szeretném, legalább néha, hogy békén hagyjanak?[iv]

Tényleg ezt választanám neki sok szeretettel, hogy jó esetben is közömbös (de egyébként a gyakorlatban sokkal többször kiábrándult, túlterhelt, dühös, gyanakvó, kiégett, előítéletekkel és rossz tapasztalatokkal teli, valamint az ő további sorsa iránt közönyös) idegenek között kelljen felnőnie, nekik kiszolgáltatva?Egy olyan helyen, ahol minduntalan gyanú esne rá is, amikor a változó tizenkettőből bármelyik hibázik (és ez igen gyakran megesik), ahol minden hibát akárhányszor újra feleleveníthetnek és semmi nem évül el, hiszen minden lejegyzett és kartotékolt? Ahol nincs a bírálók között egy sem, aki őt elvből vagy elfogultságból esetleg nem hibáztatná, magához húzva melengetné, szeretettel mentegetné…

„tartja egymást az én és az ő

összefonódott egyensúlya,

nem tudni már az ölelésben,

ki a karó és ki a rózsa.”[v]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Kolev András: Mégis hiszünk

A homlokunkra ráncot írt az emlék,
sajgó sebekre kéklő folt fagyott.
Szemünkre folyt, magányos, téli esték
zsebükbe gyűrnek minden csillagot.

Beszélni fáj, fullaszt sok volt ígéret,
a csend komor, de gúnyosan nevet.
Sóhajtozunk, hogy álmunk semmivé lett,
s féljük, ha néz a lelkiismeret.

Mégis hiszünk, és megszületnénk újra,
időnk rabolta oly sok tévedés.
Vigaszt keresni kőbevésett múltra,
jövőnkre nézve meglehet, kevés.

[ii] „Goethe írja, hogy négyféle tiszteletet kell megtanulnunk. Az első tisztelet, amit egy gyereknek meg kell tanulnia, fölfelé irányul. Az a gyerek, aki egy családban nem tanulja meg tisztelni azt, ami fölötte van, elkényeztetett, elviselhetetlen, lehetetlen alakká válik. Ugyanis a fölöttünk lévő dolgok és személyek tiszteletéből adódik, hogy nem nézünk le másokat. Egyébként is rettenetes látni, hogy gyerekek úgy viselkednek a családban, mintha ők szülték volna az univerzumot. Ez nemcsak abszurd, de ártalmas is a gyerekre nézve. Aztán meg kell tanulni a tiszteletet lefelé is, így a gyerek előbb-utóbb már nem leli örömét például abban, hogy a legyeket agyoncsapja. Meg kell tanulnia gondoskodni, törődni, különben úgy nő föl, hogy mindenkit, aki nála gyöngébb, kihasználhatónak, kifoszthatónak, kisemmizhetőnek lát. Amikor eléri a serdülőkort, meg kell tanulnia tisztelni mindazokat is, akik mellette vannak: a kortársait, csapattársait, barátait, szerelmét. Ezután jön csak az, amit legutoljára tanulunk meg úgy igazán és mélyen: tisztelni önmagunkat. Nehezen tiszteli saját magát, aki nem tanulta meg tisztelni azt, aki fölötte, alatta és mellette van. Az ilyen ember vagy nagyképű lesz, vagy bántja önmagát, de valódi tiszteletet a saját személye iránt nem érez.” Pál Feri atya 

[iii]„ – Ért olyan trauma, ami mindmáig meghatározza az életedet?
Felröhögök. Ez nevetséges. És végtelenül pofátlan.
– Persze hogy ért. Mindenkit ér. Ezekből a traumákból épülünk fel. Ezek gátolnak meg abban, hogy olyan emberekké váljunk, amilyenekké szeretnénk. És néha ezek miatt tudjuk mégis elérni az álmainkat.” - Hegyi Ede: A senki, 93. oldal, Napkút, Budapest, 2019.

[iv] „Tudja, honnan jöttem? A legeslegrégebbi emlékem egy szájba vágás. Ma is látom, hogyan közelít felém az az ököl, akkora, mint a fejem. Mert sírtam. Azóta félek, nehogy sírva fakadjak. Sírtam, mert éhes voltam. Vagy mert fáztam. Vagy mindkettő. Aztán nagy hálótermekre emlékszem… aki a legtöbbet lopja, azé a legtöbb. Ha rossz vagy, kegyetlenül eltángálnak, ha pedig jó, akkor nagy jutalmat kapsz. A nagy jutalom az, hogy békén hagynak. Próbáljon így élni. Próbáljon úgy élni, hogy ebben az egész rohadt életben nincs annál csodálatosabb, nagyszerűbb dolog, mint ha kivívja, hogy a többiek békén hagyják!” – Theodore Sturgeon: Több mint emberi, 134. oldal, Móra, Budapest, 1990.

[v] Károlyi Amy: Egyensúly

Addig élek, míg ellenállok

északi szélnek, szaggatónak

addig élek, míg földbe verhetsz

rózsa mellé rózsakarónak

tartja egymást az én és az ő

összefonódott egyensúlya,

nem tudni már az ölelésben,

ki a karó és ki a rózsa.