Ki ne gondolt volna már arra, hogy sebaj, ezt még majd bepótolom ekkor meg akkor, miközben egy újabb bevállalt, átvállalt, átcsúszott munka miatt ismét sikerült megnyirbálni a saját szabadidejét. Ellopni onnan a családdal tölthető időre, a baráti kapcsolatok ápolására, vagy az önmagára, kedvenc szórakozásaira, testének-lelkének ápolására és karbantartására tartalékolt percekből.

Gyakran használt boldogság (át)telepítő programunkban szinte külön fejezetet szánhatunk azoknak, a magunkkal szembeni ígéreteknek, amik úgy kezdődnek: majd ha nyugdíjas leszek...

Most nem, most nem pihenhetek, nem lazítok, nem szakítok arra időt, de majd akkor elmegyek oda is, megcsinálom azt is, majd megnézem, és elolvasom, és megkötöm, és megvarrom, és megszerelem, és elmélyedek benne…

Aztán, ahogy telnek az évek, a békés, boldog nyugdíjas korunk idejére előirányzott tervek és vágyak, olvasni- és látnivalók, kipróbálandó és bepótolandó elfoglaltságok egymásra rakódó magassága már kezd vetekedni az üveghegyével.Persze lehetséges, hogy ez még mindig nem ébreszti fel a gyanúnkat.

Csak amikor tényleg közeledik felénk.

Amikor kezdünk jobban rálátni az éppen előttünk járó nemzedék, a szolgálatot befejező munkatársaink, barátaink, ismerőseink újonnan kialakított hétköznapi időbeosztására. Akkor eszmélünk rá esetleg, hogy sosem lesz több időnk, hiszen pont ez az, ami egyre csökken...

Mondhatnánk persze, hogy sosincs későn a hazugságtengerből való kilábalásra, és éppen most van itt a legfőbb ideje megrázni magunkat, mint a tanmese kútba esett szamarának[i]. De a szokásoktól, a berögződésektől, a halogatástól és a hiedelmektől sosem egyszerű megszabadulni. 30-40 év folyamatosan ismételt gyakorlata pedig eléggé mélyen bevési a kerékvágást, a saját sokszor járt útjainkon.

Tehát, ha eddig nem tettük, most ideje elgondolkozunk a bevett gyakorlatunk hiábavalóságán, itt az ideje szembenézni:

Van valakinek garanciája arra, hogy tettre készen, fitten és fiatalosan megéri a nyugdíjas kort? Nem tudok ilyen biztosításról.A munkával töltött évek száma az elmúlt évtizedekben meglehetősen kitolódott a középrétegnél is, ahol korábban, a múlt század derekáig a tisztes nyugdíjba vonulás a hatvanas éveik környékén általánosnak számított.

A felsőbb körökkel itt most nem kell kalkulálnunk. Az általuk örökölt jólét és az ott megszerezhető magasabb végzettségi szintek kombinációja, számukra eleve tágabb lehetőségeket biztosított mindig is, vállalkozások vezetését, szakértői közreműködéseket, művészi, alkotói pályákat tett lehetővé, magas beosztású munkákat érhettek el, politikai-hatalmi karriereket valósíthattak meg, ami út közben is nagyobb szabadságot adott és egyébként is kevésbé voltak ráutalva a több évtizedes alkalmazotti munkavégzésre.

Míg az alsóbb néposztályokban maga a hivatalos (legalább szürke, ha nem is fehér) munka elérése sem feltétlenül sikerül, nemhogy a tartalékolás az időskori anyagi biztonság megközelítéséhez. A nélkülözés, a megélhetésért végzett nehéz fizikai munkával, a gyatra életkörülményekkel társulva náluk mindig is alacsonyan tartotta a várható élettartamot és csökkentette az életesélyeket.

Még mindig nem lennénk meggyőzve az orrunk előtt bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások véglegességéről és valóságosságáról?Talán kezdjük el felidézni, mikor is láttunk utoljára jól öltözött, fiatalos és fitt, nyugállományba vonult embereket tömegesen korzózni a főutcán? Mikor hallottuk legutóbb a feszes tartású, öltönyös öreg tanár urak, volt tisztviselők mívesen faragott botjainak kopogását a járdán? Melyik cukrászdában találkoztunk sütemény és tea mellett kedélyesen beszélgető, egészséges és tehetős, nyugdíjas barátnőkkel?

Megakadtunk az emlékezeti visszapörgetéssel, és nem találtunk hozzánk közelálló, még életerős, de már munkába nem járó, megbecsülésben, köztiszteletben megöregedett embertársainkról elérhető emlékképeket?

Akkor nincs más hátra, ideje az elképzeléseinket sebesen felülvizsgálni:

A mindenre (főleg a sok éve halogatott ezernyi apróságra) ráérő és közben boldogan a megérdemelt pihenésbe merülő Ráérő Nyugdíjas alakja csak egy továbbélő városi legenda, ami velünk együtt, hiedelmeinkbe kapaszkodva lépte át az ezredfordulót.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédokat, hogy segítsenek.

Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár nem értette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál: lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédok tovább lapátolták a földet a szamárra, az mindig lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált.