Arra gondoltam, a „koronavírus-para” közepette hozok egy vidámabb témát, ami talán eltereli egy kicsit a figyelmünket a riasztó napi hírekről. Aztán ahogy továbbgondoltam a kiinduló ötletet,  rá kellett jönnöm, hogy valójában kicsit messzebbre vezet a mai bejegyzést „ihlető” könyv – egy annyira már nem is könnyed témáig. Arról van ugyanis szó, hogy bár kétségtelenül pazar a felhozatal a hazai mese-, ill. gyerekkönyv-piacon, sokszor nem könnyű a nagy kínálatból kihalászni a valódi gyöngyszemeket. Néha azért mégis sikerrel járhatunk.

A lányom egy ideje felfedezte a könyvtárba járás örömét, és legutóbb egy sorozat két vékonyka kötetére esett a választása. Állatos képek, kevés szöveg, ráadásul elég nagy betűkkel nyomtatva – igazán ideális választásnak tűnt. A hátoldalán szereplő ajánló szerint a könyv a „legkisebbekhez” szól, „a relativitásról és a téridőről”. A címe alapján sejtettem ugyan, hogy nem ez taszítja majd le a trónról a kedvenc lefekvés előtti kötetét; az igazat megvallva azonban izgatottan vártam, hogy mielőbb elolvassuk, hiszen egészen biztos voltam benne, hogy ebből végre egyszer s mindenkorra megértem majd a relativitáselméletet. Mert hogy a könyv arra tesz kísérletet, hogy a „legkisebbeknek” is érthetővé tegye a fenti fogalmakat.

A gyermek persze egy másik könyvet választott elalvás előtt, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ott lapul az oly régóta áhított tudás a polcon, immár végérvényesen elérhető közelségben, úgyhogy altatást követően – fáradtság ide, szaladó konyha oda – mohón rávetettem magam a tudásra. Legalább tíz-húsz percembe telt, amíg „végigrágtam” magam a könyvön, néhány részt ugyanis egymás után kétszer vagy háromszor is el kellett olvasnom. Először azzal nyugtattam magam, biztos már nagyon fáradt vagyok, azért nem értem. Aztán felsejlettek a gimis fizikaórák, és az azóta eltelt sok-sok év alatt immár második alkalommal is komolyan megbántam, hogy a tananyag helyett inkább a német házival voltam elfoglalva. (Igen, volt egy első alkalom is, amikor szintén csúfos vereséget mért rám a téma: jó néhány éve megpróbálkoztam Stephen Hawking laikusoknak szánt könyvével  - Az idő rövid története -, de az eseményhorizontnál azt is feladtam...)

Nos, a „legkisebbeknek” szóló mesés ismeretterjesztő könyv olvasása közben immár végérvényesen és visszavonhatatlanul tudatosodott bennem: egészen biztos, hogy nem én leszek az, aki megalkotja majd a mindenség elméletét. Eseményhorizontban, fekete lyukban, fénysebességben, relativitáselméletben ugyanis itt sem volt hiány. A „Planck idő (5,4x10^-44 másodperc)” és „Maxwell elektrodinamikai törvényei” közötti oldalakat forgatva azon tűnődtem, vajon tényleg ennyire figyelmetlen voltam fizika órán, vagy már a demencia előszele, hogy a téma kapcsán középiskolai tanulmányaimból nagyjából csak a fénysebesség és az E=mc² képlet rémlik, de pl.  a tachionok  egyáltalán nem…

Nem célom, hogy reklámot csináljak a könyvnek (sem antireklámot). Azt gondolom, hogy a téma iránt érdeklődő szülőnek, aki esetleg „beleakad” ebbe a könyvbe, fontos olvasmány lehet – talán könnyebben válaszol majd a gyermeknek, ha egyszer rákérdezne arra, mi is az a téridő; a „legkisebbek” absztrakciós készségeit azonban lehetséges, hogy kihívás elé állítja a könyv tartalma. Kérdés persze, mit értünk a „legkisebbek” alatt; vélhetően nem az óvodásokat (akik még a tegnap-ma-holnap fogalmaival ismerkednek) és nem is a felső tagozatos iskolásokat (akiknek a mesés formában történő ismeretterjesztés már bizonyára „tök uncsi”). Kizárásos alapon maradnak tehát az alsó tagozatosok, akik közül a könyv kétségtelenül magához vonzza majd a jövő Einsteinjeit. Ezen a ponton kezdtem el aztán töprengeni a hazai mesekönyv-választék kérdéseiről, miközben a téridő lassan  egy új nap felé gördült (akarom mondani: görbült) körülöttem.

A könyvesboltokban, könyvtárakban járva meggyőződhetünk róla: mesekönyvekben, gyerekkönyvekben egyáltalán nincs hiány: a pénztárcánk mellett szinte már csak a fantáziánk szab határt annak, melyik könyvet vesszük le a polcról. A téridőben bolyongva eszembe jutott az az igen vaskos, gyönyörű képekkel illusztrált mesekönyv, amit néhány évvel ezelőtt kaptunk ajándékba, és ami rövid altató meséket tartalmazott: az év minden napjára egyet-egyet. Bár a képek nagyon kedvesek voltak (valószínűleg ez alapján esett a választása az ajándékozónak éppen erre a könyvre), a mesék története és nyelvezete azonban annyira bugyuta (talán a borzalmas sem túlzó jelző rá), hogy – bár nem szoktam ilyet tenni, de – a papírgyűjtésben végezte szegény; jó szívvel ugyanis senkinek nem tudtam volna továbbadni. Ott van aztán az a – szintén szépen illusztrált – Andersen mesekönyv, ami a történeteket lerövidítve, hétköznapi nyelvezettel tálalva szintén nem csak nekem, de a gyermek számára is csalódást keltőnek bizonyult: az első mese után ugyan vonakodva választott belőle még egyet (a képek alapján), de aztán soha többet nem kért mesét abból a könyvből. Nem is erőltettem...

Szerencsére persze van számos jó példa is, sok kiváló gyerekkönyv – minden korosztálynak. A nagy kínálatban azonban nem könnyű nem elveszni, és megtalálni a szülő és a gyermek számára egyaránt „tetszetős” könyveket. Ami pedig a téridőt és a relativitást illeti: abban azért sikerült egyetértésre jutnunk a lányommal, hogy az idő mindenképp relatív: míg ő ugyanis lefekvéskor megállapította, hogy nagyon lassan telt el a nap, addig számomra meglehetősen gyorsan. Azt a kérdését azonban sajnos a könyv elolvasása után sem tudtam megválaszolni, hogy „miért nem lehet az időt oda-vissza tekergetni, mint az órát”. Talán mégsem ártott volna jobban figyelnem a fizikaórákon...

 Széll Natália, közgazdász