Most már boldogok lennénk azzal, amit elvettek tőlünk...

Cseppet patetikusan hangzó, közszájon forgó, de érdekes gondolat.

Egészen addig amíg csak át nem gondoljuk, erősen bólogatunk.

Hiszen olyan nagyon hiányzik a szabadságunk.

„Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem,

hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.”[i]

Nem mintha lenne ilyen választási lehetőség, mármint a tegnapba való visszalépésre, de van valami értékelhető bizonyítékunk is, hogy most tényleg boldogok lennénk a tegnappal?

És ha tegnap nem voltunk, az akkor létező lehetőségekkel együtt sem igazán, látványosan, kifejezetten vagy egyáltalán boldogok?Hiszen mi emberek, erről vagyunk híresek – erről a mindig máshoz kapó, rohanó, gyorsan telítődő, felszínes érdeklődésről, a csillapíthatatlan kíváncsiságról és az állandóan újra felhorgadó elégedetlenségről.

Arról, hogy eget-földet képesek és hajlandók vagyunk megmozgatni egy kívánatos dolog, akármi megszerzéséért, de semmi nem számít, és semmi nem elég jó, ami már van, ha már van.

Fogadkozunk persze. Az nagyon megy. Boldogok leszünk, majd, ha…

És persze gyakrabban meglátogatjuk majd, a réges-rég nem látottakat…

 - Tényleg?

 - Persze! Hiszen csak be kell pótolni mindazt, ami most kimaradt. Mindazt a közelséget, együttlétet és közösségi élményt, amitől a korlátozások megfosztottak.

Aha, mert ez meg így megy? Be lehet pótolni az élményt? Az időt? Az életet?

További fogadkozások indulnak azonnal, mert abból ki nem fogyunk.

Soha meg nem unjuk majd, hogy együtt legyünk, ha végre lehet!

Mindig elmegyünk majd hozzájuk is.Mindig, minden alkalmat megragadunk majd, hogy együtt töltsük az időnket másokkal – rokonokkal, idős szeretteinkkel, barátokkal...

Egy aktuális vicc szerint, amikor Svájcban bevezették közterületeken

az emberek közötti két méteres távolságtartást, többet érdeklődtek:

Mi ez most, ez a nagy barátságosság?

Mifelénk vége hossza nincs a sok fogadkozásnak.

Soha eszünkbe sem jut majd, kihasználatlanul hagyni egy színház-, mozi-, opera-, szauna-, uszoda-, szolárium-, fitnesz-, konditerembérletet!

Lehetséges.

Talán a feloldást követő időszak legelején. Esetleg.

Ha úgy lesz…Vagy csak az akaratunk és vágyaink folyamatos korlátozottsága, elhúzódó frusztráltságunk kezdi, cseppnyi nosztalgiával megszépíteni a tegnapokat.

„Nem lehet a jót, a rendben lévőt aktívan felismerni. (...)

Csak Elveszett Éden létezik. Visszavágyódunk a gondtalanságba

(amely annak idején semleges ízű volt, csak telt, egyre telt).”[ii]

Mert ha tényleg igazzá válna mind, az összes aktuális fogadkozásunk, akkor arra kellene gyanakodnunk, hogy ez a világra szóló vírus fertőzés veszélyes időszak sokkal több változást hozott, mint azt bárki előre elgondolhatta volna azzal, hogy alapjaiban változtatta meg magát az emberi természetet.

Ezt pedig, őszintén, nem gondolom.A mindig vagy a soha, kezdettel induló (túl nagy, túl nehéz, ezért végképp betarthatatlan) fogadkozásokat most is, mint eddig, még nagyobb fenntartással kezelem, mivel általában nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeinket.

Mi tagadás, az eddigi bezártságból még nem az örömteli, boldog és békés, vidám percekre emlékezgetünk. Azért lehet, hogy az idő megszépíti ezt is, és pár éve múlva fontos, közös élményként emlegetjük majd ezt a szanaszét szakított összezártságot, ahogy a többi elmúlt perceket is…

„az emlékezés fénytörésében mindig napsugarasnak látszó napokat”[iii]

Mire ennek vége lesz, valószínűleg mi mind, alaposan ki leszünk éhezve a régebben olyan természetes emberi érintkezésekre, az érintésekre, a ragály és fertőződés félelmétől mentes közeledésekre.A felszabadulásunk perceiben (már maga a kép is „édes” illúziókkal terhelt – hiszen ki mondja majd meg, hogy ki mikor, hogyan lesz itt felszabadulttá, vagy talán a pontos óra percet is egyezteti valaki a vírussal), talán tényleg úgy viselkedünk majd, ahogy most elképzeljük.

Vagy pont nem.

Vagy ahogy eddig, a saját, egyedi fontossági listáink, önzésünk, kényelmünk, lustaságunk továbbra is megszabják majd – lehetőség ide vagy oda -, hogy pontosan mennyi időt és erőt vagyunk képesek és hajlandók fordítani a saját személyes céljaink kergetése mellett, az egyéb, hasznot gyérebben hozó, gyengébben kamatozó kapcsolatainkra.

A szívünk és természetünk szerinti változatosság megtalálására.

A világunk lehet, hogy éppen nagyot fordult, de talán most is, sosem látott nehézségeket és kihívásokat gördít elénk, ahogy eddig is tette.

Most sem foglalkozik az elvárásainkkal, vagy a reményeinkkel.Csupán milliónyi lehetőségeket hoz elénk, mindig mást kínálva...

A döntés, a választás ezek között a sajátunk, és minket jellemez, nem a világot.

„Aludtál-e már nádtető alatt?
Láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit!
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot…

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.”[iv]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Jean-Jacques Rousseau

[ii] Hankiss János: Hajnali három - Habfürdő, 119. oldal, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.

[iii] Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát, 192. oldal,

[iv] Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt?
Láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit!
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot…

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.

Láttál-e ezer szárcsafiókát?
Úszó fészket a nagy vízen?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár, hogy mit ízen?…

És nádi széna volt-e a párnád?
Millió béka a muzsikád?
Imbolygó bagoly kedves barátod?
Nyárson sült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz,
s a nádas felett átszáll az álom,
s rád sóhajt lágyan a puha fűz?…

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megcsókolja a szívedet.