2020. júl 01.

Lelkek tánca

írta: kreatív pszichológia
Lelkek tánca

 1_37.jpgGyönyörű, testhez simuló, hófehér csipkeruhában áll a nyitott pavilon közepén. Hajában fehér virágokból font koszorú rögzíti földig érő fátylát, amibe néha belekap a lágyan langyos esti fuvallat. Zalán odalép hozzá, rámosolyog, kinyújtja felé a kezét, miközben azt kérdezi: – Táncolunk? A körülöttük álló násznép csillogó szemekkel várja, hogy elkezdődjön a keringőjük: közös életük együtt megtett első lépései. Az alkonyat homályát az asztalokon pislákoló gyertyák sárga fénye ragyogja körbe, miközben felcsendül a zene. A hegedűszólamot a futószalagra gördülő krumplik dübörgése szakítja félbe: ahogy a köpcös, idős úriember a kosarából a szalagra pakolta az árukat, a zacskóba gyűjtött krumplik hirtelen önálló életre keltek, zajos véget vetve rövid ábrándozásának. Sosem értette, miért szedegeti valaki egyesével össze a szükséges mennyiséget, amikor egyébként is kapható egy, két és öt kilós kiszerelésben. Miközben gyorsan visszagörgeti a krumplikat a zacskóba, és a biztonság kedvéért a szalag alatti polcról elővesz egy nagyobbat is, amibe az egészet duplán belegöngyöli, még mindig átjárja a tánc első lépéseinek kellemesen bizsergető érzése.

Két hete dolgozik az albérletéhez közeli áruházban. Szerencséje volt, mert épp pénztárost kerestek, amikor elvesztette az állását az egészségügyi turizmussal foglalkozó cégnél, ami nem élte túl a koronaválságot; pedig jó volt a csapat, szeretett ott dolgozni. A volt főnöke szerint a járvány után, amikor újra megnyílnak majd a határok, hamar vissza fog térni a régi ügyfélkör, de ő nem várhatott addig: az anyja nem tudja anyagilag segíteni; inkább neki kell őt támogatni.

A karantén időszaka alatt csak videochaten beszélgettek Zalánnal. Tizennyolc éves volt, amikor az érettségi banketten szíven találta Ámor nyila – helyesebben Zalán tekintete. Előtte négy évig szinte fel sem tűnt neki, hogy a fiú is ugyanabba az osztályba jár, annyira nem volt közös témájuk. Aztán elérkezett a bankett, ahol néhány pohár bor és a hajnalig tartó közös tánc után valami megváltozott. Egyre többször futottak össze – bár az útjaik látszólag másfelé tartottak. A fiú rendszeresen beszámolt neki legújabb hódításairól, majd az ezeket követő szerelmi bánatát is az ő vállán sírta ki. Az egyik ilyen csalódása után kijelentette, hogy 35 évesen fog majd megnősülni. Fogalma sincs, ezt hogy matekozta ki, bár biztosan volt mögötte valamilyen racionális megfontolás:  matekból mindig is a legjobbak közé tartozott az osztályban. Azóta is gyakran eszébe jut, de még sosem merte megkérdezni tőle, hogy miért éppen 35; egyébként is, az még olyan messze van.

Sokszor elszomorítja, hogy a nagynénje egyáltalán nem szereti a fiút, hiába kérte már százszor, hogy próbáljon egy kicsit ő is megbarátkozni vele. Szerinte csak az idejét pazarolja rá, ráadásul a fiatalsága legszebb éveit – amiből pedig valójában nincs is olyan sok, mint amennyinek az még huszonévesen tűnik. Azt is mondja, fogadja el, hogy Zalán részéről nincs meg a szükséges kémia, ha közel tíz év múltán még mindig „csak” barátként tekint rá, egyébként már régen – ahogyan ő fogalmaz – „lépett” volna. Legutóbbi beszélgetésük alkalmával egyenesen a Jégvarázs kék ruhás hercegnőjéhez hasonlította, aki a saját maga által kreált jégkastélyban él, ahová egyetlen földi halandó sem teheti be a lábát. Azt mondta, ennek valószínűleg köze van a gyerekkorához, de szerinte a betegségéhez is; hogy valójában fél a kötődéstől. Zalán mellett viszont „biztos terepen” érzi magát, ahol nincsenek veszélyben jégkastélyának kristályai – de ez valójában nem vezet sehová. Bár ezt a kék ruhás hercegnőt csak a bolti partykellék részleg tányérra és poharakra nyomott színes mintáiról ismeri, a nagynénje verdiktje mégis szíven ütötte; azóta is ott motoszkál a fejében. Hogy jön ide a gyerekkora, és legfőképp hogy jön ide a betegsége? Miért emlegeti egyáltalán a betegségét, amikor pontosan tudja, mennyi energiát fektetett az elmúlt években abba, hogy ne folyamatos betegségtudattal élje a mindennapjait? Hogy még akkor se essen kétségbe, amikor kiveszi a hűtőből az újabb adag injekciót, és mintha csak egy idegen testet szemlélne, úgy keresi magán azt a kis helyet, ahonnan már eltűnt a korábbi szúrás nyoma, hogy minél kisebb fájdalom kíséretében adhassa be a következőt?

Öt éve jelentkeztek az első tünetek; hosszú heteken, hónapokon át vizsgálták, mire megszületett a diagnózis. Az orvos azt mondta, ilyen fiatal korban nagyon ritka ez a betegség, így nem is fog jóslatokba bocsátkozni a kimenetelét illetően: még az is meglehet, hogy teljes értékű életet élhet. Majd az idő eldönti. Ezt mondta, szó szerint. Hogy majd az idő, meg hogy nem nagyon van tapasztalatuk ennek a betegségnek a fiatalkori lefolyását illetően. Innen kezdve tehát már az idő dönt a sorsa felől, és nem ő.

A nagynénje azóta is mindenben mellette áll; anyja helyett anyjaként számíthat rá. Az anyja helyett, aki az elmúlt években annyira összeroskadt a munkanélküliség, majd az azt követő alkoholizmus súlya alatt, hogy néha már meg sem ismeri a saját lányát, nemhogy meghallaná, amit mond neki. A nagynénjétől még a járvány előtt, karácsonyra kapott egy Márai-kötetet és egy bérletet a helyi tánciskolába. Azt mondta, reméli, hogy mindkét ajándék gyógyító hatással lesz majd rá. Már régóta hajtogatja, hogy érdemes lenne – ha nem is annyira intenzíven, mint korábban űzte – újrakezdenie azt, amit a betegsége miatt abbahagyott, pedig régen annyira szeretett: a táncot. Szerinte a tánciskolában akár még egy kedves fiatalemberrel is megismerkedhet, aki elfeledtetné vele Zalánt. Micsoda maradi felfogás; mintha a nagynénje olyan öreg lenne, hogy nem tudná, manapság már senki sem ismerkedik tánciskolákban. Tudja, hogy mindig is jót akart neki, de azt azért mégsem hagyhatja, hogy szétzúzza hű kísérőit, az álmait.

Sokszor álmodik Zalánnal: legutóbb a városszéli csendes kis parkban üldögéltek törzshelyükön, a szökőkút melletti rozoga padon, és közös kedvencüket, Billie Eilisht hallgaták. Épp az „I love you” című dalt énekelte, ő pedig az utolsó soroknál odahajolt a fiúhoz, és halkan a fülébe súgva azt kérdezte: - Táncolunk majd egyszer? Tisztán emlékszik rá, ahogyan kérdezte: nem most, „majd egyszer”. A fiú legnagyobb meglepetésére igent mondott. Azóta is ez jár a fejében: vajon azért fogalmazott így, mert a nagynénjétől kapott könyvben azt olvasta, hogy a dolgokat meg kell várni? Még szerencse, hogy a várakozásban már van némi tapasztalata, és még van jó pár évük, amíg 35 évesek lesznek. Várni fog, és nem mond le arról a boldogságról, amit Zalán jelent az életében. Nem fog lemondani róla, aki nemcsak a jelenének, hanem a jövőjének is elvitathatatlan része, ehhez pedig nincs szüksége semmilyen megerősítésre, még a nagynénjéére sem: épp elég, ha ő maga tudja és érzi ezt mélyen legbelül, rendíthetetlenül. Nem fog lemondani a saját jövőjéről, amíg csak egy szemernyi esélye is van arra, hogy viszonylag teljes értékű életet éljen – főleg nem 27 évesen. Amíg pedig várakozik, felhasználja a bérletet most, hogy a járvány csitulása után újra kinyitott a tánciskola. Már azt is tudja, hogy standard táncot fog tanulni, amit mindig is szeretett volna, mielőtt aztán  végérvényesen lecövekelt az akrobatikus rock and roll mellett. Így, ha Zalán felkéri majd egy keringőre, már biztos alapokon állva mondhat neki igent

Hálát érez azért, hogy Zalán része az életének. Hálás mindazért, amit tőle kapott és kap. Mostantól pedig már ott lesz mellette régi-új kísérője, a tánc is, ami ugyanúgy, mint a zene, mindig is olyan volt számára, mint kapu a falban: átjáró egy különös világba, ahol a valóság reménytelensége aranyszínű sugarakban oldódik fel, és ahol minden lehetséges – még a lelkek tánca is.

Széll Natália, közgazdász, blogger

Szólj hozzá