A napokban a címadó dal[i] mellett alaposan befészkelte magát a fejembe a kérdés: hogyan is hűsölnék a legszívesebben?

És miközben az aktuális olvasmányaimban kutakodtam szépen leírt, találó válasz változatok után, jött, hogy magam is mélyebben megmerítkezzek a képzeletem tavában a saját lemeztelenített válaszaim után kutatva. Komolyan gondoltam.

Egészen visszafogott habzású és határozottan kis igényű válaszként, néha tényleg lehet, hogy nem is akarunk mást, csak otthon, az árnyékos, hűvös szobában egy csendes sarokban elülni és egy jó könyv társaságában pihegni a kánikulában, talán némi hűsítőt kortyolgatva.

„Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből
tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat
s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat
és újra fölsír, mint az emlék szava régről.

Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért,
elröppent már az angyal is, ki lenne őröm,
kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön
s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.”[ii]

Persze a belső keresgélés közben gyorsan kiderült számomra, hogy ez a válasz sem tud igazán egyszerű lenni. Abban a vonatkozásban sem, ahol a megtalált, majd mérlegelt valódi vágyak és a ténylegesen elérhető lehetőségek összevetéséhez érünk, és abban a tekintetben sem, ahol kiderül, hogy a saját személyes kívánalmainkon alapuló döntéseink cseppet sem függetlenek a körülöttünk - velünk élő többiek, a család, a rokonok, és a hozzánk közel állók, a barátok döntéseitől. Már persze feltéve, hogy szándékunkban áll másokhoz alkalmazkodni és valóban velük együtt kívánunk elindulni, megkeresni a nekünk legvonzóbb, enyhet adó körülményeket. Megengedve, hogy a nagy mérlegelések közben mi egy demokratikus döntést készítünk elő együtt és nem pontról pontra irányítani, uralni akarjuk a többieket, ahogyan remélhetőleg ők sem akarják a saját elképzeléseiket, egyedül üdvözítőként ránk erőltetni, kényszeríteni.

„az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet.”[iii]

A megmerülés első hullámaiban azon is töprengtem, mi lehet ez a modern hiszti. Honnan jött és mikortól van úgy, hogy ha bemondják a hírekben a kánikulát a népek pánikszerűen menekülni kezdenek a szélrózsa minden irányába. Hiszen ez biztosan nem volt mindig így. Dolgos és egyszerű eleink cseppet sem voltak megijedve a nyári melegtől és a hőségtől sem, hiszen ez volt az év egyik legfontosabb munkájának, az aratásnak az ideje.

Majd méláztam még egy sort azon, hogy miért nem lehet a felnőtt világunkban olyan gyermekien tiszta és egyszerű a válasz a hűsölés mikéntjére, mint amilyenek a korai emlékeimből lépnek elő: bárányfelhőktől habos kék ég alatt magasra szálló hinta...Pancsolás a kert közepén a kis kádban a napon langyosodó vízben, a házi homokvár építő verseny után...

Esetleg később egy jól meghajtott lefelé szabadon futó bicikli fülembe süvítő menetszele...

Miért kell, hogy a mert-én-is-megérdemlem maximalizmus látványos, mozivászonra illően nagyszabású hűsöléses jeleneteket vetítsen elénk, amiket aztán már-már kényszeresen, apróra meg akarunk valósítani? Mintha a felhevült testünk hőmérséklete nem is tudna csökkenni az amerikai  álom filmgyári receptjei nélkül...

Mert most ez a szokás és így divatos?

Mert megtehetjük? Másképp nem tudunk már mit kezdeni a (tényleg gyorsan romló) pénzzel, amit rengeteg munka árán megszereztünk? Vagy az ismerőseink is hitelből nyaralnak és utána egész évben nyögik a részleteket, vagy talán csak karácsonyig, mert akkor újabb hitelt vesznek fel?

Haladni kell a korral, és nem lehet lemaradni?

„A bölcsesség valójában nem valamilyen állomás, ahová megérkezel, hanem az, ahogyan utazol.

Ha túl gyorsan utazol, nem látod a tájat.”[iv]

Hogy is venné ki magát, ha a szomszéd, a munkatárs, a cimbora messzebbre, drágább helyre megy, aztán majd mindenki csak az ő posztolt képeiken, mesélt történetein ámul és csámcsog, minket meg hasonlóan felmutatható élmények hiányában lesajnálnak? Meglehet, hogy ez történik.

Mások a szabadságot - az aktuális hőhatásoktól, sőt az időjárás gonoszkás vicceitől függetlenül egész évben tervezgetik és jó előre lefoglalják. A messzebbre, megfontoltabban, szervezettebben megindulók közül alapvetően két típusról hallok gyakran, egyrészt azokról, akik a rekkenő hőségben a víz mellé mennének.

„Csillag esett az Adriába
Cherso-sziget mögött.
Legott lebuktam én utána,
Olyan kapóra jött.” [v]

Másrészt a szemközti táborról, akik bevennék magukat a hegyek mély és árnyékos, nedves erdőibe, völgyeibe.Ez az utóbbi biztosan finom lehet. Talán valahol máshol. Enyhülést adó jellemzőiket tekintve az eddigi belföldi próbálkozásaink rendre siralmasnak bizonyultak.

Lelkesednék én, csak ne jutna mindig eszembe a Nagy Hideg hegyre kaptató fránya ösvény, ami úgy megizzasztott bennünket annak idején, és a Csóványos, az emlékezetes majré torony megmászásával.

„Szép most a nyár. A virág
virít kinn a dombon,
üldögélek és merengek
száraz fűz dorongon.

engem perzsel itt minden
sugara a napnak.
Furulyázó kukoricák
búsan pislogatnak.”[vi]

Vagy a forró délutáni verőfényben hazafelé szédelgő, fáradt csapatunk, amint áttörtünk azon a nagy tábla tikkadt zempléni kukoricáson toronyirányt, hogy elérjük végre a minden csillagozáshoz kellő szempontból harmatosan gyenge szállásunkat Abaújváron, az éppen megáradt Hernád mellett.

Aztán meg ott volt a ceredi négy tó vidéke Szilaspogony fölött, a hegyoldalban legelő magyar szürke marha csordán lakmározó böglyök szabadon hagyott bőrfelületeink felé is kínosan közelítő felhőivel (ha valakinek az a tévképzete támadna, hogy egy nyári blúz megvédheti egy ilyen hosszan gyógyuló, fájdalmas csípéstől, jobb ha ezt sebesen revideálja[vii], mert még a farmerszövet sem akadály nekik). Később hallottam, hogy Mogyoróskán még annál is durvább vérszívó seregekkel szembesültek mások.

Vagy amikor a kiszáradt vízmosáson felfelé törekedve Markaznál a szurdokvölgy mélyén, még át kellett egyensúlyozni a billegő uszadék fákon az állott, dögletes, poshadt szagot gőzölgő és naná, hogy kikerülhetetlen sötét víz felett.

„Senki sem jön vissza úgy egy utazásról, mint ahogy elment.” [viii]

Ezek az élmények pedig olyan messze voltak az álmok gondolat szinten is hűsítő kékesfehér tiszta gleccsertavaitól, a hósipkás hegycsúcsok közelségétől és a friss magas hegyi levegőtől, amilyen messze csak lehettek.Úgy néz ki, hogy ez az írás, mint hazai hegyi túra ajánló nem nagyon válik be, még a magam kedvét is majdnem sikerült teljesen elvenni a korábbi tapasztalatok felidézésével.

Hagyjuk is talán az álmokkal összehasonlításban súlyosan alulmaradó itthoni hegyeket, amik a szomszédos országokban találhatókhoz képest persze inkább csak dombok, és tényleg nem sok csobbanást kínálnak.

Azért egy kis túra Szádelő[ix] fehér mészkő sziklákkal övezett hűvös szurdokába, a hangosan rohanó patak völgyébe, nem volna ma sem ellenemre, csak ne lenne olyan messze.

Szép hazánkon kívül van olyan is, ahol a kettő (a szép hegy és a tiszta víz, nem csak az álmainkban, hanem például ezeken a képeken is - Lake Koman, Albánia[x]) pont egy irányba esik.

Mivel itthon ez igen ritka, így aztán valószínűleg az innen elinduláshoz mégiscsak dönteni kell, melyiket is kívánjuk jobban, a hegyeket vagy a vizeket, és valószínűleg nem egy irányba megyünk, hacsak nem azonos csoportba tartozunk. 
A nagyobb vizeinket itthon az alföld területébe ékelődve találjuk. A meghatározó méretű folyóink szabályozás előtti régi medreinek nyomvonalán is akad néhány kisebb, esetleg duzzasztott tó, holtág.

A lapályok nádasaiban, az árterek mélyebb fekvésű medencéiben viszont hetekre megül, szinte mozdulatlanul megtelepszik a nyári forróság.

A tengerről fújó mindig friss, a hőérzetet enyhítő szél errefelé csak édes álom.

„A parton az emberek
Mind egy irányba néznek.
A homok hátuk megett.
Mindenki a víz fele réved.

A láthatáron időnként
Végigbiceg egy árboc;
A nedves föld tükörként
Sirályt rendel sirályhoz.”[xi]

A vízparti helyek meglátogatásának mérlegelésénél ott van még az aktuális látogatottság, a népsűrűség, a tömeg vágyának kérdése, ami nyilván életkortól, irányulástól, program és újdonság éhségtől, velünk született temperamentumunktól és vehemenciánktól is függ.

Kinek, hogy, én például jó ideje egyáltalán nem kívánom a tömeget, és azt hiszem, ezzel egyidőben vesztettem el az érdeklődésem a strandok által kínált vízfelületek iránt, mivel nem vágyom a szardíniás doboz szűkösségét és zsúfoltságát megszégyenítő tömeges akciókra. Valahogy szívesebben döntöm el magam, kihez simulnék, kihez nem.

Elsőre például a természetes vizeket és a szelet választanám, hozzájuk szívesen simulnék.A végre kiválasztott úti cél kapcsán lényeges lehet a helyi közlekedés, a vágyott helyek megközelíthetősége, az elérhető szállás és a még elfogadható árak összevetése, valamint a nyaralás céljára mozgósítható összeg mértékének megszavazása a családi költségvetésből...

Persze csak azután, hogy egyértelműen tisztázódtak a munkahely távolmaradásunkat megkötő szabályai, elvárásai és a szabadság lehetősége, mert ezek nem maradhatnak ki a számításba vett feltételek közül.

Ez a döntés már most túl bonyolultnak látszik, még a végén önmagában megizzaszt, ez az oda-vissza előny-hátrány kalkulálás. Lehet, hogy maradnom kellene a hűvös szobában a régi nyarakról való álmodozásnál...

„Nagyapám kis kazlakba rakta a szénát s miközben fütyült
énekelt én tanítottam a szöcskéket tücsköket barázdát ugrani
szél se mozdult csupán pár tarka lepke lebbentette a levegőt „[xii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Generál: Könnyű álmot hozzon az éj (Zenegép című album, 1977.)

A szürke házfalakra
rászakadt már az est,
valahol felsír még egy kisgyerek
Hallom, az édesanyja
dallal csitítja el
hallgatom a nyitott ablaknál,
s végül én is énekelem...

Könnyű álmot hozzon az éj,
altasd el hűs dunai szél;
Aludj el, kisember, aludj el!

Álmodj hintát, homokozót,
álmodj rétet, kis patakot;
Aludj el, kisember, aludj el!

Nézd, fönn a háztetőn,
ott neked táncol a Hold,
lenéznek rád a fénylő csillagok!
A sötét folyóparton,
álmos, nagy béka ül;
hangtalan suhan egy kismadár,
látod ő is hazarepül...

Könnyű álmot hozzon az éj,
altasd el hűs dunai szél;
Aludj el, kisember, aludj el!

Álmodj hintát, homokozót,
álmodj rétet, kis patakot;
Aludj el, kisember, aludj el!

... A szürke házfalak közt,
álmot sző most a csend...
Valahol alszik már egy apró kisgyerek..

[ii] Dsida Jenő: Álmatlan éjszaka

Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló
nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom,
s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony,
eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.

Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből
tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat
s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat
és újra fölsír, mint az emlék szava régről.

Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért,
elröppent már az angyal is, ki lenne őröm,
kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön
s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.

Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél,
alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán
s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám
s rózsát szednék csokorba, többet százezernél…

Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet
s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva,
rohannék boldogan ki a füttyös állomásra
s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.

S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna
s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív,
kiengedne a vöröslámpás lokomotiv
robogna be robajjal, zörögve és zihálva.

És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére,
vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly,
úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly
s a csokrot szerteszornám a perron bús kövére.

1929

[iii] Szepes Mária

[iv] Anthony de Mello: A szív ébredése, 46. oldal, Korda, Kecskemét, 1998.

[v] Reményik Sándor: Elsüllyedt költemény

Csillag esett az Adriába
Cherso-sziget mögött.
Legott lebuktam én utána,
Olyan kapóra jött.
Most lent vagyunk a tenger fenekén,
Én meg a csillag, a csillag meg én:
Ketten együtt, egy halva született,
Elsüllyedt költemény.

[vi] Simon István: Csendes nyári ének

Szép most a nyár. A virág
virít kinn a dombon,
üldögélek és merengek
száraz fűz dorongon.

engem perzsel itt minden
sugara a napnak.
Furulyázó kukoricák
búsan pislogatnak.

Bánatomat, ami nagy,
elfújom a szélnek,
csengő-bongó harangocskák
mind rólam mesélnek.

Sütkérezek a nyári nap
rekkenő hevében…
Ezer szirmú dalvirágok
szállnak el a légben.

Hűs, borongós, bús világ
a szívemre lépett,
engem paskolsz én pedig most
kikacaglak élet…!

[vii] Revideál –latin eredetű szó, jelentése felülvizsgál, felülbírál, ellenőriz, átnéz, módosít

[viii] Graham Green

[ix] Zadiel, Szlovákia

[x] Lake Koman, Albánia, Noskó Donát felvételei, 2019.07.12. album, a képek megosztása a készítő engedélyével történt.

[xi] Robert Frost: Se messzire, se mélyre

A parton az emberek
Mind egy irányba néznek.
A homok hátuk megett.
Mindenki a víz fele réved.

A láthatáron időnként
Végigbiceg egy árboc;
A nedves föld tükörként
Sirályt rendel sirályhoz.

Változhat bár a tájék,
De az igazság ott lehet,
Ahol elhal a parton a tajték –
Ott néznek az emberek.

Nem látnak messzire.
A mélybe hiába merednek.
De volt-e ez, s lehet-e
Korlátja tekinteteknek?

[xii] Kosztolányi Mária:

vihartalanító

Nagyapám kis kazlakba rakta a szénát s miközben fütyült
énekelt én tanítottam a szöcskéket tücsköket barázdát ugrani
szél se mozdult csupán pár tarka lepke lebbentette a levegőt

aztán hirtelen felnyerített a ló ijedten magával rántva a pányvakötelet
mi történt – néztünk hátra s már láttuk is ahogy sebesen jött az égen
sötétre festve a nyári délutánt

száz ördög erejével dörömbölt villámlott a menny
végünk van gondoltam a tetőtlen semmi közepén és akkor
felkapott nagyapám s pokrócba takarva eldugott a kocsi alá
ne félj – ismételgette míg tartotta a vihartól megvadult lovat

nem félek – mondom ma is
ha itt vagy én nem félek semmitől