Az örökbefogadási alkalmassági vizsgálat félig strukturált egyéni interjú kérdéseinek egy nagyobb blokkjában szóba kerül, mit is gondolnak a kérelmezők a testvérekről, a testvéri kapcsolatokról.

Sokan eleve úgy érkeznek, hogy egyből testvéreket szeretnének örökbe fogadni. A legütősebb érvük a vágyuknak az alátámasztására, hogy a gyerekük ne maradjon majd egyedül a világban, ha ők, a szülők már nem lesznek többé és nem állhatnak támaszként mellette. Persze ez az elmélet.

A mögötte meghúzódó sokkal árnyaltabb és nemegyszer sötétebb gyakorlatot pedig mindenki maga a saját bőrén is megélheti, akinek van testvére.

A testvéri kötelék tényleg biológiai lényünk legszorosabb kapcsolata. Senki nem áll ezen a világon olyan közel, nem hasonlít hozzánk annyira testileg, mint a vér szerinti testvér.

Jó esetben ez azt is jelenti, hogy az ugyanott, ugyanazoknak a szülőknek a keze alatt felnevelkedett másikat lelkileg is igen közel érezzük magunkhoz. Hiszen kisgyermekként mindenen osztoztunk, ugyanúgy nevelkedtünk, közös emlékekkel, élményekkel nőttünk fel, együtt sírtunk és vele nevettünk.Közel állunk hozzá, mert sok éves, naponta ismétlődő együttléteinkben megismertük egymást, miközben a másik állandó játszótársunk volt, majd később pajtásunk, gyermeki stiklijeinkben cinkostársunk, talán titkaink letéteményese és szívünkhöz közelálló barát lett belőle. Hiszen…

„A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér,

hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.”[i]

Talán mondani sem kellene, milyen sok múlik a testvérkapcsolat alakulásában a szülőn. Azon, hogy ő milyen saját tapasztalatokkal érkezett a származási családjából, és mit tart most valóban fontosnak.

Merre súlyozott, mennyire egyenlő bánásmód mellett tette le a voksát, hogyan kezeli a kicsik közök támadt feszültségeket, mire törekszik, milyen megoldásokat támogat, mit vár a saját gyermekeitől…

Nagyon nem mindegy, hogy milyen az a múlt, ami a szülők jellemére rányomta a bélyegét.
És ha valaki nem érezte úgy, hogy mellette állnak? Ha felnövekedése idején egészen korán, mindjárt a családi tűzhelytől való lassú eltávolodáskor támadtak kétségei?

Ha sosem érezte a családjától körülvéve az indíttatást, hogy kidüllesztett mellel, büszkén és egyenrangúként kiáltsa, mint Maugli az őt felnevelő farkas falka körében: Egy vérből valók vagyunk mi, te meg én![ii]

Ha már az első, az óvodás csoporthoz csatlakozásnál sem azt tapasztalta, hogy őt a szülei valóban értékelve, biztatva, dicsérően felemelik? Ha azóta már biztosan tudja is, hogy szülei mindent megtettek azért, hogy véletlenül se érezze magát se fontosnak se egyenlőnek?[iii] 

Ha korábban sem és most sem érzi a testvérét közelebb magához, csak azért, mert ugyanaz az anya szülte? Hiszen voltak és vannak olyan testvérek is, mint Káin és Ábel…

Mi legyen akkor, ha az ő emlékei arról szólnak, hogy az egész gyermekkorát szakadatlan küzdelemben töltötte, a szülők egy kis figyelméért, egy kis elismerésért? Ha csak a testvére lehetett a szép, az okos, az ügyes kezű, a híres, a fontos? Ha sosem kapott elismerést, mert nem volt elég jó, karcsú, táncos, beszédes, udvarias, éles eszű, vagy ki tudja milyen, amilyennek a szülő talán szerette volna, hogy legyen.

Ha éveket töltött egy másik, vagy több másik testvér árnyékában, ha már serdülőként is azt kutatta, hogy lehet az, hogy ő cseppet sem illik bele ebbe a családi képbe, mert a többiek annyira mások?Ha mint legnagyobbnak, neki csak a felelősség, kötelesség részt tologatták elérhető közelségbe, az élvezetes, szabad, pihentető, játékos, kényelmes vége a világuknak valahogy sose jutott őrá? Ha előtte mindig volt a sorban egy másik, aki több figyelmet kért, és kapott, mert ő volt a kicsi, vagy a beteg, vagy egész egyszerűen csak a kiválasztott, a fontosabb.

És ha sosem is nő majd fel az a másik, akire jobban kell figyelni, több – erőt és időt, pénzt – kell rá áldozni, mert ő valamilyen szempontból sérült? Akkor várjon még? Mire? Meddig?

Vagy csak akkor várjon, ha a szülő is elismeri, hogy nem tudja eltépni, leválasztani megkülönböztetett figyelmét a másikról, mert végül is igaz lehet, hogy „egy szülő, csak annyira boldog, mint a legszomorúbb gyermeke”[iv]…

Most mégse ragadjunk le itt, hátha ez, bár nem ritkaság a hétköznapi életünkben, de talán nem is olyan gyakori. Csak tegyük fel, hogy azok a testvérek lehettek volna, lehetnének egyenlők is.

Bár az is lehet, hogy már felnőttek és mégsem billent soha helyre az a mérleg, soha nem sikerül közösen, megelégedéssel rendezni dolgaikat, és a szülő továbbra is kivételezik az egyikkel, amivel vérig sérti a másikat, pláne, ha ezt a kivételezést teljesen természetesnek állítják be.

Még ennél is nagyobbat üthet, ha ők ketten, a szülő és a kedvence össze is játszanak, cinkos kacsintással csúsztatni és hazudozni is kezdenek hozzá, mintha így „elleplezve” aztán a hoppon maradt nem is venné észre, hogy őt egész idő alatt megrövidítették…Pedig magunkról is tudhatnánk, hogy amikor már a szemünk is észre vesz egy fájó hibát (nem csak a születésünktől használt érzelmi csápjaink körbetapogatásának eredményeként érzékeljük a másik viselkedésén, hangulatán, indulati szabályozásán a változást), akkor már kiélesedett a figyelmünk abban az irányban, és szinte önkéntelenül ellenőrizzük újra és újra, amit találtunk, mint ahogy nyelvünk a fájós fogat vagy a szájban a sebet vég nélkül tapogatja…

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] „A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Ritka, hogy egy család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek.” Richard Bach: Illúziók, (A Messiás kézikönyve)

[ii] Joseph Rudyard Kipling angol író, költő, újságíró, Maugli történetében Akela a vezető alfafarkas. A Dzsungel Könyve című mesében (…) Rama és társa felnevelik, és egyenrangú félként tekintenek az embergyerekre (…). Maugli és a farkas család története 1894-ben jelent meg. Az eredeti regény tartalma többször megihlette a filmrendezőket. Magyarországon 1982-ben mutatták be először a Dzsungel Könyve nagy sikerű rajzfilmet.

https://szeder.cafeblog.hu/2019/01/06/a-szurke-farkasok-elete/

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_dzsungel_k%C3%B6nyve_(k%C3%B6nyv)

https://mek.oszk.hu/10400/10449/10449.htm#1

[iii] https://www.youtube.com/watch?v=X8mZ0IOrYxg

[iv] A bátyám cipőjében (Loving Leah, 2009.) című filmben az anya vall így

https://www.mafab.hu/movies/loving-leah-58741.html