A háló lehet védőháló, ami megóv minket, tudunk bele kapaszkodni, ad egy biztonságot. De lehet akadály is, csapda, ami nem engedi, hogy kilépjünk valamiből, hogy továbbmenjünk, új helyeket, új embereket, más világokat ismerhessünk meg.

Hányféle hiedelmünk van, mennyi dolgot „programoztak” belénk az őseink, szüleink, a tanáraink, a környezetünk, illetve hogyan tudjuk ezeket összeegyeztetni saját, szerzett élményeinkkel, tapasztalatainkkal. Valahogy összecsap a biztonságra való törekvés, a burokban élt élet nyugalma és az örökös kíváncsiság, a megismerés vágya. Izgalmas kérdések, nehezen megadható válaszok.

Amikor a nyáron a felújított Füzéri Várban sétáltunk, néztük a korhű berendezési tárgyakat, hallgattuk az értő magyarázatot, megütötte a fülemet a következő: figyeljük meg, milyen rövidek az ágyak! Azt gondolnánk, középkori eleink ennyivel alacsonyabbak voltak nálunk. Persze ebben van is némi igazság. Viszont ekkora különbség nem volt. A valóság az, hogy a középkori ember azt gondolta, ha nem ülve alszik, akkor eljön érte álmában a halál és elviszi. (Ezt magyarázza az is, hogy a régi ágyakban olyan sok nagy, vastag párna volt.) Ma már, főleg az ülő foglalkozások és vele párhuzamosan a gerincproblémák elterjedése eredményeként tudjuk, minél laposabb a vánkos, annál egészségesebb az alvás. A kaszás pedig nem azért jön el értünk, mert fekve várjuk…

A középkori hiedelmek ennél sokkal károsabb elemeket is tartalmaztak, gondoljunk csak a boszorkányüldözésre (1484-ben jelent meg VIII. Ince pápa bullája a boszorkányok ártalmairól, melynek eredményeként a következő 300 évben kb. 200 ezer embert, többségében nőt gyilkoltak meg boszorkányperek ítéletei, vagy hiedelmei által).

A coaching folyamatok során is egyik kulcs tényező, hogy felismerjük, akivel dolgozunk, milyen hiedelmek, ’driverek’, kényszerek fogságában él, melyek azok a mélyen, akár csak a tudatalattijában működő elvárások, törvények, amelyeknek meg akar felelni élete, munkája, mindennapi működése során.

Mondok egy magánéletbeli és egy céges példát is erre.

Emberünk 40 év körüli, kedves, nyílt, barátságos, normális egzisztenciával, lakással, munkával rendelkezik. Mégis teljesen sikertelen a párkeresés terén. Voltak már kapcsolatai, szereti is a másik nemet, mindig nyitott szemmel járkál a világban, de nem tud megállapodni. Aztán kiderül, a szülei házassága nagyon rossz volt, el is váltak. Ettől fogva mindkét szülője azt az üzenetet közvetítette kifelé, hogy nem lehet senkiben megbízni, nincs biztonság, a másik előbb-utóbb úgyis be fog csapni, le fog lépni. Persze mindenkinek megvolt a saját verziója, a történetek közben át is alakultak, persze inkább negatív irányba, ő pedig, mint legkisebb gyerek, ebből a szakaszból nagyon sokat kapott: ő lett a fő levezető lehetőség, ütközőforrás, zsarolási eszköz a láthatások technikai bonyolításában – valójában és összességében a szülők sikertelen életének köszönhetően. De ő ezt egyáltalán nem látta ilyen tisztán (mint ahogy persze nem is ennyire steril és egyszerű egy hasonló helyzet), csak több alkalom, beszélgetés után fejtette meg saját maga, mondta ki, miért van nála ez a nagyfokú bizalmatlanság, miért nem mer elköteleződni.

A másik példa munkahelyi és annyiban más, hogy nem csak egy adott cégben látott történet, hanem inkább egy általános, ha úgy tetszik, értékrendhez, hozzáálláshoz köthető hiedelem. Megfigyeltem, hogy a cégvezetők nagy általánosságban két fő csoportra oszthatók:

1. Vannak, akik hisznek az emberekben, bizalommal fordulnak hozzájuk és kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de azon az állásponton vannak, hogy minden emberben megvan a tudás, a tapasztalat, a motiváció, csak ki kell tudni hozni belőlük. Ők szeretnek tudni minél többet az embereikről, nem csak és kizárólag mint munkaerőkre tekintenek rájuk, és van bennük egy olyan igyekezet is, hogy folyamatosan fejlesszék a kollégákat, elérjék azt, hogy a lehetőség szerint elégedettek legyenek a munkájukkal.
2. Vannak aztán azok, akik úgy tekintenek a beosztottjaikra, mint egyfajta potenciális veszélyforrásra, akinél résen kell lenni, folyton ellenőrizni kell, csak óvatosan szabad benne megbízni és csak addig, nehogy túl sokat tudjon, nehogy elvigye magával az ott szerzett tudást stb. Kidobott pénznek tekintik a képzésekre fordított összegeket, ugyanakkor nem értik, miért akkora a fluktuáció a cégben.

Ezekben az esetekben is – mint mindig, ha másokkal van problémánk – előbb érdemes tükröt tartani ügyfelünk elé, megpróbálni megfejteni, miért alakulhatott ki benne ez a meggyőződés és vajon ő hogyan működött korábban, amikor még alkalmazottként dolgozott. Innen már általában sínen vagyunk... (de bevallom, olyan is volt már, hogy útjaink ekkor szétváltak).

Persze nem akarom azt mondani, hogy a hiedelmek káros dolgok, hiszen alapvetően a hiedelmek tapasztalati tényeken alapulnak, adnak egy keretet, vágányt az életünknek, nélkülük elveszettek lennénk.

Csányi Vilmos könyve, az Íme, az ember, A humánetológus szemével első fejezetében foglalkozik a hiedelmek rendszerével, sőt, a szerző arra jut, ez a legfontosabb evolúciós folyamat, eredmény, ami megkülönböztet minket a többi élőlénytől. Azt írja, ő nem hisz abban, hogy az ember, mint eszközhasználó, vagy mint beszélő állat – lenne a megfelelő megfogalmazás. Ha egyetlen megfogalmazást kellene kiválasztani, egyetlen jellemzőt arra, hogy mi különbözteti meg az embert az állatoktól, akkor ő a „hiedelmeket készítő állat”-ot választaná. Ennek bizonyítására pedig elsőként Szent Ágoston másfél ezer évvel ezelőtti megfogalmazását hívja segítségül:

„Fontolóra vettem ugyanis, milyen tömérdek dologban hiszek, habár sohasem láttam őket, és megtörténtüknél sem lehettem jelen. Mennyi esemény akad a népek történetében, mennyi minden itt-ott, helyeken, városokban, és sohasem láttam őket. Milyen sokat hittem a jó barátaimnak, tömérdek dolgot az orvosaimnak és annyi különféle emberi szájnak. Ámde ha mindezeknek nem adnánk hitelt, a kisujjunkat sem mozdíthatnánk meg ebben a földi életünkben.”

Azt, hogy aktuálisan milyen hiedelemrendszerünk van, meghatározza:

• a kor, amelyben élünk (idősebbek mesélhetnének, szerencsére mesélnek is a 30-40-50 évvel ezelőtti tapasztalataikról…),
• milyen közösségek tagjai vagyunk (esetleg tagja vagyunk-e valamely vallásnak, amely önmagában jelentősen befolyásolja további hiedelemrendszereinket, működési módunkat)
• milyen családban élünk, milyen közvetlen, érzelmileg is fontos emberi kapcsolataink vannak, akik erősen hatnak ránk.

Ugyan maguk a hiedelmek is a valóság tapasztalataiból épülnek fel részben, azért hozzátesz sokat a képzelet, a sokszoros áttét, illetve időnként a manipuláció hatása is fel-fellelhető, különösen a legújabb korban, amikor a híreket gyorsan, bárhova el lehet juttatni, sőt, komolyan lehet őket kozmetikázni, hangsúlyokat elnyomni és megnyomni, megválasztani a megfelelő helyet és időt a közvetítésére stb.

Valójában két világunk van: a valóság és a hiedelmek világa. Ezek részben átfedik egymást. Minél inkább, annál jobb, annál sikeresebb lehet az életünk (legalábbis így képzeljük, ha úgy tetszik, így hisszük a mai tudásunk alapján).

De van egy rangsorunk is a hiedelemrendszerünkön belül és ez nagyon fontos, komolyan meghatározza az életünket.

Ha valakinél az áll a sorrend elején, hogy pl. úgy kell tennem, hogy másoknak ne ártsak, hogy másoknak jó legyen, az belefuthat egy áldozati szerepbe. Ha valakibe azt sulykolták bele a szülei, hogy keményen kell dolgozni, hajtani kell, soha nem szabad megelégedni azzal, ami van, akkor ne csodálkozzon, ha stresszes, nem tud lazítani, teljesítménykényszer nehezíti az életét. Minden cselekedetünk a legerősebb hiteinkből fakad.

Ha pedig olyan közösség, társadalom tagjai vagyunk, ahonnan olyan üzeneteket, olyan hiedelmeket közvetítenek felénk, amelyekkel nem, vagy csak nehezen tudunk azonosulni (mondjuk származási alapokon, vagy vagyoni alapon differenciálnak ember és ember között, vagy pontosan tudjuk, hogy félrevezetnek bennünket, egészen mást tesznek, mint amit hirdetnek stb.), amelyekkel szemben zavarban vagyunk, mert ellentmondanak más, korábban belénk programozott értékrendszerünknek  (együttműködés, szolidaritás, társadalmi felelősség, szabad gondolkodás stb.), akkor bizony bajban vagyunk. De nem szabad ekkor sem elkeseredni, az a fontos, hogy merjünk kérdéseket feltenni, gondolkodni, gyűjtsünk tapasztalatokat, próbáljunk megérteni más álláspontokat is, ne higgyünk el mindent, beszélgessünk és mi magunk legyünk önazonosak, merjünk és tudjunk a tükörbe nézni. Sokan ajánlják azt, csak a saját kis személyes dolgainkkal foglalkozzunk, nem érdemes mások miatt bosszankodni. Persze nem vagyunk egyformák és nem is kell mindenkinek ugyanúgy gondolkodnia, de én a magam részéről nem pártolom azt, hogy a homokba dugjuk a fejünket, ezt semmiképpen nem tartom felelős viselkedésnek. Hiszen nem vagyunk növények! Ugyanakkor elfogadom, ha valaki így kíván élni.

Általában ha befelé figyelünk, megkérdezzük magunkat, a lelkünk mélyén érezzük, kinek és minek érdemes hitelt adni, valójában jól tudjuk, melyek az igazi értékek. Abban kell leginkább hinni, hogy a világ és az emberek is jók. Érdemes a jó, pozitív és hiteles emberek társaságát keresni, illetve fontos, hogy segítsünk azoknak, akik segítségre szorulnak.

Ha nehéz eligazodni, forduljunk a művészetekhez. Nincsenek jobb közvetítő eszközök és tudatalattit megmozgató, megnyugtató (vagy épp felrázó) élmények, mint egy jó film, színház, könyv, kiállítás, hangverseny.

Nekem például a legutolsó szépirodalmi olvasmányélményem Térey János: A legkisebb jégkorszak. Valahogy passzol a fentiekhez is, de erről majd egyszer máskor.

Koskovics Éva

coach